A Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán szürke járólapok határolják a málló zöld falakat, fent a meszeletlen plafon. Az étkezőben zúg a tévé, kattog és sivít a neon, a betegek többsége maga elé, a semmibe réved. Ide szállítják a mentők azokat, akiket meg kell szabadítani a világ mérgétől.Össze kell zúznom azt a képet, amit mindenki dédelget magában a detoxikálóról. A zsúrfiúk hardcore tagozatának átokföld-mítoszai nem igazak, semmire se jutunk a történeteikkel, hogy milyen is volt egy-egy koleszos vagy "szüleim nincsenek most itthon" típusú roncsfilmezés után. De ne higgyenek a budai fiúk legendáinak se, mert zöldövezeti macsó a detoxban olyan ritka, mint a hintalócitrom.
Többnyire hajléktalanok az átmeneti vendégek, vagy éppen kidobott férjek, szeretők szaggatják szét és rakják újra össze az ébredés fázisait a csupasz kórteremben. Előfordul az is, hogy véletlenül egy-egy fiatalt hoz a mentő, de sohasem házibuliból vagy kocsmából, hiszen a barátoknak a mentősökkel valahogy mindig sikerül elsikálni, hogy az illető ne itt kössön ki. A detoxikálóba csak elszakadók, elveszettek, lemaradók érkeznek, akiket a mentő akkor szed össze, ha valaki kihívja őket.
A detoxikálóba csak eszméleténél lévő embert hoznak. Ha nincs magánál, akkor más illetékes műintézménybe szállítják a beteget. Az sem nyer bebocsátást, akiről kiderül, hogy kábítószertől karcolta szét magát. A drogost - ahogy az ápolók becézik az ilyen betegeket - egy laza mozdulattal továbbítják az Erzsébet kórházba. Előfordul azonban, hogy a figyelmetlen mentősök olyan cukorbeteget hoznak detoxikálni, aki egyszerűen nem vette magához az inzulinadagját.
A helyiség, ahol a betegfelvétel zajlik, nagyon egyszerű: egy hatalmas íróasztal, egy guruló ágy, illetve a beteg széke, a trón, ahová ültetik. Az ápolók levetkőztetik az újoncot, ami nem könnyű, mert többnyire hatalmas harcot indít a kellőképpen agresszív beteg: a csata után felveszik az adatait, és ha nem sérült, bekísérik az alvóhelyiségbe, ahol a kezelés a megfigyelésből áll.
A magyar ember mindig tudta, hogyan kell több bőrt lenyúzni egy rókáról. A detoxban edződött ápolók mi mással is kereshetnék kenyerüket szánalmas - minden pótlékkal együtt nettó nyolcvanezer forint - fizetésük mellett, mint a biztonsági őrködéssel. De oda se neki, a detoxos ápolókat - ahogy ők mondják - amúgy is
lenézi mindenki az egészségügyben
Igaz, a detoxos életet akár Jean-Claude Van Damme is megirigyelhetné. Itt aztán van akció, főleg, ha egy válogatott férfisereglet gyűlik össze a "pihenőben". Régen a kórház épületétől távolabb eső faházban szállásolták el a betegeket, rendes ágyakkal, de erős ajtóval és lakattal. "A betegek szövetkeztek - meséli a két Zoltán nevű ápoló közül az egyik -, elemeire bontottak egy vaságyat, aztán kopogtak az ajtón, én nyitottam volna, de szerencsémre úgy állt a beteg, hogy árnyékot vetett, s láttam a kezében a vasrudat, mégis be kellett mennem, ezt írja elő a szabályzat. Így, hogy tudtam, mire készül, nem fejbe, hanem csak hátba vágott."
Ez a történet nemcsak Zoli bátorságát bizonyítja, hanem magyarázata annak is, hogy az alvószobában a vécén és a mosdón kívül miért csak matracok vannak. A betegek azonban nagyon leleményesek: minden héten akad, aki letépi a vécéülőkét, de a radiátort is kitépték már a falból, térdig ért a teremben a víz. Ez a víz jól jött volna két éve, amikor a mai napig ismeretlen okból kigyulladt a férfikórterem. A lángok a mennyezetig értek, a tűzoltók a védőmaszkjaikkal babráltak, amikor Zoli berohant azért a betegért, aki nem ébredt fel a tűzre. A kórház vezetősége ígéretet tett, hogy jutalmazza az életmentőt. Teszi ezt azóta is.
Funk Sándor, az osztály főorvosa apatikusan meséli, hogy őt már igazán nem érdekli, mi történik a detoxikálóban. Senki nem mondja meg, hogy kell szakszerűen eljárni, nincs semmiféle szakmai kollégium, vagy ha van, akkor őt hívják mint szakértőt. Ahhoz, hogy a detoxikálók jól működhessenek, hiányoznak a törvényi, financiális és a szakmai feltételek. Az osztályvezető főorvos kissé cinikusan panaszolja, hogy az ország vezetői képtelenek törvényben szabályozni, hogy
van-e joga az orvosnak bezárni
a részeg, dühöngő beteget, vagy nincs. "Mert ha esetleg nincs, úgy is jó, egyszerűen kitárom az ajtót, aztán menjen, amerre lát."
Ezt meg is kellett tenni három évvel ezelőtt, amikor a detoxikáló jogi körülményeit, illetve tárgyi feltételeit vizsgálta Gönczöl Katalin ombudsman. Gönczöl nehezményezte, hogy sérülnek a betegek szabadságjogai. Azzal érvelt, hogy a detoxikáló nem pszichiátria, tehát a betegeket nem lehet bezárni. A pszichiátriai törvény azonban az egyénre vonatkozik - sóhajt fel a főorvos -, azaz ha a betegség tüneteit tapasztalják, el kell járni. Ez nem a beteg szabadságjogainak megszüntetése, hanem egyszerű megfigyelés, hogy esetleg a betegnél nem elmezavarról van-e szó. Hiszen az emberek általában úgy viselkednek, mint az elmebetegek, tehát hosszabb megfigyelés után lehet eldönteni, hogy tényleg elmebeteg-e az illető, vagy csak úgy viselkedik, mint egy normális ember, vagyis elmebeteg módján. "Végül is az ombudsman ajánlását figyelmen kívül hagytuk, mert ha kiengedünk egy beteget, és az rögtön a busz alá ugrik, vagy télen a kórház mellett fagy meg, akkor azért mi vagyunk a felelősek."
Az ápolók és a betegek kedvelt játéka: a "Ki lopta el az órám, táskám, gyűrűm?" Az ápolók azt mondják, "mi nem", kérdezze inkább a mentősöket, járja végig a szórakozóhelyeket, ahol megfordult. (Régebben a detoxikáló személyzetéhez tartozott egy kiszuperálás előtt álló rendőr, aki mindent jegyzőkönyvbe vett. Ha a delirium tremensből magához térő páciensnek nagy volt a pofája, egyből a közeggel találta magát szemben. Mivel a betegeket nem a legjobb formájukban hozzák be, ritkán szövődnek orvos-ápoló-beteg barátságok. Igaz, egy-két beteg azért sűríti a találkozókat. Rendszeresen bukkannak fel ismerős arcok kedden, nyugdíj- és segélyosztás, csütörtökön, egyetemisták bulinapján, illetve szombaton, diszkó-, születés- és névnapbalesetek napján.
Az egész mizériát és maszatolást Funk Sándor szerint akkor lehetne megszüntetni, ha bezárnák a detoxikálókat, és az Erzsébet kórházban működő mérgezési osztályt fejlesztenék úgy, hogy képes legyen fogadni az alkoholmérgezetteket is. Ide kellene egy-egy orvos minden szakterületről, különösen azért, mert az alkohol önmagában nem veszélyezteti az életet, az alkoholbefolyás alatt álló beteg szervezete azonban hajlamos a különféle szövődmények kialakulására.
Eddig csak egy beteg érkezett, most alszik. Az ápolók is nyugodtak, cigizgetve, kedélyesen mesélik, hogy télen gyakran akad olyan beteg, aki a lábáról csak úgy lesöpri a csontkukacokat, aztán elheveredik valamelyik matracon. Nemegyszer szarral kenik össze a falat, egymásra hugyoznak, vagy egyszerűen csak verekednek. Most azonban az ápolókon és a megfigyelteken kívül nincs senki, orvos se. Tudnak ők mindent, amit kell. Gyomrot a detoxikálórészleg nem moshat, mert nincs lélegeztetőjük, ha esetleg komplikáció lépne fel, infúziót itt bekötni élet- és közveszélyes, viszont a sós meleg víz itatásához nem kell orvos. Az ügyeletes doktornő is megjegyezte, hogy nem igazán kedveli a detoxikálórészleget, nem is nagyon jár át, őt inkább az osztály más betegei kötik le. Látva a megviselt doktornőt, kicsit félve kérdezem, ugye jól gondolom, hogy az addiktológiai osztály orvosai nem a hálapénzbe fulladnak bele. Éteri mosoly a válasz, illetve az, hogy itt az emberi lélek és az életminőség javulása, pontosabban az élet jelenléte a hála. A detoxikálót elhagyó betegek is valószínűleg ilyen hálákat adnának szívesebben ápolóiknak. Reggel azonban ötezer forintról szóló csekket nyomnak a kezükbe: ha tudják, befizetik, ha nem, nem. Elvileg a kórház saját kasszáját gyarapítja a befolyó pénz, az év végi zárás azonban nevetségesen kevés bevételt mutat. Tavaly Szegeden például huszonkilencezer forintot könyvelhetett el a II. Kórház, míg úgy 8-900 embernek adták vissza a józan eszét. Miskolcon egyszerűen elvágták a gordiuszi csomót: a detoxikálóba kerülőket rendesen huszonnégy órás megfigyelés alatt tartják, de félnapos ambuláns betegként veszik fel, így a kórház valamennyit mégiscsak kaszálhat a tb-től.
Funk Sándor leginkább azt kifogásolja, hogy senki nem vonta vissza azt a rendeletet, amely szerint a betegnek fizetnie kell az ellátásért, ráadásul eléggé elítélhető módon megkülönbözteti a detoxikáló betegeit más betegektől.
Az ápolószobában megszólal a csengő. "Hozzák az elsőt" - mondja Zoli, miközben szemeteszsákot, lepedőt és kórházi hálóinget készít elő. A mentősök között egy meghatározhatatlan korú hajléktalan nő dülöngél. A haja le van nyírva, műanyag zacskóját szorongatja. Üvöltözik,
miért hozták ide,
engedjék szabadon, ne bántsák. Amíg Zoli vetkőzteti, kollégája az adatokat vesz fel: a Blaháról hozták be, lelökték a buszról, mert büdös volt. Pedig nincs szaga, az ápolók is látják: tiszta. Ott áll előttünk anyaszült meztelenül, csak törött karját húzza le a gipsz. Megvizsgálják, nincs-e külsérelmi nyom, aztán az is kiderül, miért tiszta: két napja varrták össze a fejét, és a kórházban lemosdatták.
Miután Zoli bekíséri a nőt az alvóterembe, a holmiját szortírozza. A műanyag zsákba kerülnek a ruhák, az iratok, pár forint pedig egy papírdossziéba, a papírdosszié meg egy a hetvenes éveket idéző mackóba.
Rá se gyújthatunk, újra csöngetnek. A mentősöket most két rendőr is kíséri, mert a beteg nem akart beszállni a mentőbe. Zoli végigméri a férfit, aki sokkal jobban szétcsapta magát, mint az előző, s azonnal nyugtató injekciót vág az imbolygó fenekébe. A férfi három réteg mocskos nadrágot vesz le magáról, és olyan bűzt áraszt, ami csak az ápolókat nem viseli meg. De még be sem fejeződik a felvétel, újra megszólal a csengő, egy újabb nőt hoznak.
A nagy forgalom este fél tízig tart, utána beköszönt a béke: a csendet csupán az alvótermekből fel-felcsapó hortyogások törik meg, illetve a kereskedelmi tévék reklámszignáljai. Az ápolószoba tévéjéből szűrődő fények furcsa színekké mosódnak össze a folyosókon gazdájukra váró kék szemeteszsákokon. A holnap reggeli távozáskor néhány beteg nem csak csekket, kannás bort is kézhez vehet, mivel alapszabály, hogy a beteg tulajdonát távozáskor hiánytalanul vissza kell adni.
Czifrik Balázs
