Múlt hétfőn csaknem 1200 hektár, egy fél budapesti kerület nagyságú szikes puszta égett feketére a Hortobágyi Nemzeti Parkban (HNP), Püspökladány és Nádudvar között. Az első pillantásra halottnak tűnő, üszkös tájba különös módon néhány nappal később már visszaszivárog az élet, és a kiégett pusztán nemsokára a vidék legjobb legelői sarjadnak.Megkésett, konok eső veri a kocsi ablakát, ahogy Pest, Heves, majd Jász-Nagykun-Szolnok megyén keresztül Hajdú-Biharba érve
a megpörkölődött Hortobágy
felé hajtunk. A pusztai növénytakaró gyorsan követi az évszakváltást: sok helyen már barna, rozsdaszínű a mező, a halványzöld, aranysárga és a szárazságtól fakó foltokkal kiegészítve kész is az impresszionista tájkép. A Hortobágy állítólag még ilyenkor is kísértetiesen hasonlít az ázsiai szikes puszták világára, hiszen a Belső-Mongóliából induló, kelet-nyugati irányba több ezer kilométer hosszú és pár száz kilométer széles sztyepp zóna egészen idáig ível. "A Kárpát-medence a mongol nyíl hegye" - hangoztatják nagy örömmel az ide látogató ulánbátori baráti delegációk tagjai, nem véletlen, hogy az ott már kipusztult vadlovak újratelepítésének bázisául is a ma már 80 ezer hektáros nemzeti parkot választották.
Az eső szűkre szab minden mozgási lehetőséget, a talaj rövid idő alatt úgy felázik, hogy kísérőnk, Végvári Zsolt, a nemzeti park őrszolgálat-vezetője még dzsippel sem hajlandó nekihajtani a sártól lucskos mezőnek. Inkább a romos betoncsíkon közelítjük meg a téglalap alakban leégett földterületet, sorsunkat azonban legfeljebb elodázhatjuk: egy szembejövő autó elől lehúzódva a kocsi előbb megbillen, majd nagyot sóhajtva fennakad. A szolgálati járművet több önerős, kudarcba fulladt próbálkozás után végül egy segítségünkre siető vadász Lada kombija húzza ki szorult helyzetéből, a közeli lesről hazafelé tartó helybéli a tűz idején is itt cserkészett. "Kint ülök, várom, hogy jöjjön rám a vaddisznó, amikor látom, hogy ott messzebb lángol a nád, mint a zsír.
Vastag, fekete füsttel égett,
a többi növény meg csak úgy fehéren. Ijesztő volt, nem mondom, mert tíz perc alatt vagy 6-800 métert közeledett."
Ez pedig még nem is számít veszett száguldásnak, hiszen tavaly nyáron, amikor a tűz tízszer ekkora területet zabrált el, az állandóan változó irányú viharos szél 30-40 kilométeres sebességgel nyargaló lángokat kergetett maga előtt. Egy ilyen ámokfutó tűzoszlop elől legfeljebb a felnőtt madarak és a vadlovak tudtak elmenekülni, a sündisznók, kígyók és békák közül viszont temérdek odaveszett. Akkor félidőtájt két településnek is kifejezetten rosszul állt a szénája: Nagyiván és a kilenclyukú híd szomszédságában fekvő Hortobágy falu lakóit a vízszállító helikopterek bevetése nélkül valószínűleg ki kellett volna telepíteni. Mintegy száz tanyát így is körbetáncoltak a lángok, és egy időre két tűzoltókocsit is csapdába ejtett a tűz. Ezen a vidéken 15-20 évente ég le jelentősebb összefüggő földdarab, de a tavalyi tűznél nagyobbat állítólag a Hortobágy százéves történetében sem találunk. A kipattanó szikrák keletkezési körülményeit gyakorta homály fedi, teljes biztonsággal a tavalyi eset előzményeit sem sikerült rekonstruálni. A legvalószínűbb, hogy egy árokban a szétszóródott üvegcserepek addig gyűjtötték a hőt, amíg az összeaszott növénytakaró füstölni, majd égni nem kezdett. Idén úgy tűnik, hogy egy munkagép valamelyik forgórésze csiholt tüzet. Ha az okot nem egyszerű is meghatározni, a tüzek keletkezési körülményei könnyen azonosíthatóak. "Az elmúlt 20 év tüzeit ábrázoló térkép szerint a gócpont mindig egy meghatározott területre esik, olyan helyre, ahol alig legeltetnek, viszont sokat kaszálnak, bőven marad tehát gyúlékony aljnövényzet. Na, éppen ez az a terület, itt az orrunk előtt" - mutat a betonút végére érve kísérőnk a messzeségben párába olvadó koromfekete lapályra.
Egykori orosz légi lőtéren járunk, ahol régebben a helyiek szerint a gyakorlatozó helikopterek és katonai repülők leginkább összetalicskázott trágyahegyeket durrantottak szanaszét. Az egykori irányító központ romjaira felkapaszkodva, távcsővel pásztázva a környéket épen maradt növényszigeteket, madarakat figyelhetünk meg. "Szerencsére a madarak költési időszaka után járunk, főleg ezért nincs jelentős természetvédelmi kár. Nem akad olyan növény sem, amit a tűz kipusztított volna. A rovarok ugyan megfogyatkoztak, de például a sáskák, szitakötők a széllel visszatelepülnek a környező pusztákról" - készít fejben veszteséglistát a nemzeti park munkatársa. Távcsövünkben "szárnyas vadásztársaságok" verődnek össze: rétihéják, egerészölyvek, vércsék vérmes csoportjai könyökölnek a levegőben a sok négyzetkilométernyi terített asztal felett, hogy megpirult hüllőkkel, ropogósra sült sáskákkal és pockokkal tömjék tele magukat. A világégést mélyen a föld alatti bunkerekben átvészelő kisemlősök számára az igazi rémálom csak most veszi kezdetét: mivel a felszíni közlekedést fedező aljnövényzet jórészt megsemmisült, még egy vaksi sasfióka is játszva levadászhatja őket.
A reménytelen mező a szakemberek szerint
nagyon hamar magához tér
A tavalyi tűz után készült műholdas képeken világosan kivehető tájseb is hamar begyógyult: a puszta három hét elteltével regenerálódni kezdett, kisvártatva méregzöld színű, osztályon felüli legelő sarjadt a lelombozott pusztaság helyén. A tűz ugyanis amellett, hogy sok, helyhez kötött élőlényt elpusztít, és lakhelyeket radíroz le, a vegetációt lényegében felfrissíti. A világ különböző tájain legeltetésből élő emberek nem véletlenül égetnek fel időnként kisebb-nagyobb földeket, ahogy a svéd természetvédők is a legjobb lelkiismerettel gyújtják fel az elöregedett, beteg erdőt, ha helyén szép, új fenyvest akarnak nevelni. Nálunk sokszor a juhászok, gulyások gyújtanak alá a kiszáradt aljnövényzetnek, az évente húsz-harminc, 10-20 hektáros tűz a Hortobágy élővilágának megújításában fontos szerepet játszik. A leégett, majd felújult legelő még jó darabig őrzi kvalitásait, mert a tömegesen ideköltöző patások trágyázzák. Az erdő- és bozóttüzekkel gyakran sújtott Észak-Amerikában és Ausztráliában "Fire Management" néven lassan önálló diszciplínává érik össze az a tudáshalmaz, amit tudósok és tűzoltók hosszú évtizedek alatt a tüzek természeti környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálata közben gereblyéztek össze. A "tűzmenedzselés" úttörői a prérin és a bozótos tájakon a madarak költési és a növények vegetációs időszakát követően gyakran szándékosan okoznak tüzeket, azt vizsgálva, hogy a különböző típusú tüzek az adott szélviszonyok mellett milyen hatással vannak egyes élőlénycsoportokra, és miként strukturálnak át egész életközösségeket. A szigorúan lehatárolt és ellenőrzött égetés arra is jó, hogy elejét vegye a kontrollálhatatlan, pusztító tűzvészeknek. Mivel azonban az eurázsiai pusztákon és Magyarországon hiányoznak az efféle kutatások, a tengerentúli eredményekből pedig nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, nálunk még jó pár évbe telik, mielőtt tudatosan használni kezdenénk a tüzet. A kedvező szélviszonyok mellett a tűzoltóknak épp a "Fire Managementhez" kapcsolódó megelőző intézkedések alkalmazása miatt sikerült a mostani tüzet gyorsan megfékezni. A nemzeti park és a katasztrófavédelem szakemberei ugyanis a tavalyi eset után közösen kezdték el biztonsági sávokkal elhatárolni egymástól a gyúlékonynak minősített területeket, és nekiálltak, hogy minél több helyet lehessen adott esetben vízzel elárasztani. Czéh István tűzoltó alezredes, a Hajdú-Bihar Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság vezetője elmondta, hogy az idén azért is ment gördülékenyebben az oltás, mert a tűzoltók és a természetőrök között kiépített információs rendszer jól vizsgázott, és többet profitáltak a légi felderítés eredményeiből.
Belegázolunk a sáros, kormos tájba, cipőnk alatt kisvártatva új, e két anyag elegyéből gyúrt széles, többcentis talp képződik. "Félelmetes és szép volt egyszerre, különösen éjszaka, amikor vörös és bíborszínű volt az ég meg a füst is" - emlékszik vissza sárdagasztás közben Végvári Zsolt. Közben a szél összevissza szaladgáló magas koromtölcséreket képez, hamut szórva a nemzeti park csodálatos módon épen maradt táblájára is.
Linder Bálint
