Riport

A legyesbényei vadember

"Kedvencem a Rejtő Jenő"

  • Czifrik Balázs
  • 2010.01.28 00:00

Lokál

Csomagtartó föl, mélyen belenézek a kocsi sötétjébe, aztán körbe a tájon, és bosszúsan mondom: ide gumicsizma kellett volna. Körülöttem sár mindenütt, és a keréknyomokban született kisebb tavacskák mentén az irány fölfelé lesz.

"Én mondtam, hogy gumicsizma kellett volna, nem fogja bírni ez a városi cipő" - erősít rá kísérőm, Hugya Attila, a vadember fia. Körülöttünk ugar mindenütt, csupán kevéske művelt terület. "Ezek a földek nem kellenek senkinek - meséli Attila -, pedig nem olyan rosszak, csak kicsit kövesek, de hát baromi drága a műtrágya meg a pétisó, úgy meg már nem éri meg senkinek. Gondoltam, én bérbe veszek egy darabot, aztán akácost ültetek rá, mert arra az állam fizet egy keveset, de hát nem lett annyi pénzem, hogy bérelni tudjak. Munkanélküli vagyok már évek óta, segélyekből élek, meg mindenféle alkalmiból."

Legyesbénye Szerencstől öt kilométerre fekszik, és ahogy szinte egész Borsodban, itt is nagyon magas a munkanélküliségi mutató. Hugya Attila egyébként a faluban él, két gyereket nevel, de ő is föntről, a tanyáról indult, ahová most igyekszünk. Már amikor jól belemerültünk a kifizetetlen számlákba, a napi gondokba, kérdezem Attilát, hogy a neve miatt nem csúfolták, nem piszkálták? - Melyik része miatt? - kérdez vissza csodálkozva. Itt abba is hagyjuk a probléma feszegetését.

A tanyára mindenhonnan szabad a bejárás, de mi egy kapuszerű építményen megyünk be. De ennél a tanya szónál azért álljunk meg egy pillanatra. Ne gondoljunk az alföld rendezett tanyáira, ahol Betyár Pista egy eurórért megcsipkodja Kathrine néni hidratált pofikáját, és hessegessük el az ökotanya vízióját is, ahol a nagyvárosi Molochtól megcsömörlött, szebbre, jobbra vágyó fővárosi értelmiségiek próbálják előcsalogatni magukból a föld és a háztáji szeretetét. A vadember tanyája ezektől irgalmatlanul messze van. Bedőlt, rogyadozó ólak, jobbra-balra gumiabroncsok, különböző rozsdás szerszámok, vasak, és - biztos, ami biztos - a szomszéd földmunkagépe is itt parkol.

A fotómodell

A birtok tulajdonjogát a közelmúltban egyesek, akiknek van hatalma a faluban - így mondják a helyiek - igyekeztek megkérdőjelezni. Próbáltuk kideríteni, kik lehetnek a titkos hatalmasok, de a falu szája néma maradt. Azt azonban megtudtuk, hogy azért kellett volna a vadember tanyája, mert van ott egy olyan természetes kút, amely pontosan alkalmas lenne nagyszámú jószág itatására. A vadember azonban nem adta a földet, s mint végül kiderült, valóban ő a föld jogos tulajdonosa, bár a bírósági hercehurca mellett megfenyegették, ha nem takarodik el a dombról, akkor az egészet ledózerolják.

A dózer egyébként egy jó félóra alatt végzett volna, mert a házikó, ahová belépünk, alig harminc négyzetméter, és odabent nyújtózkodni nem nagyon érdemes. Fürdőszoba, vécé nincs, áram se, csupán egy szekrény, két ágy, egy kis asztal és a fatüzeléses vaskályha, ami tűzhelyként is funkcionál. Kint van egy aggregátor a villanyhoz, de ilyen drága benzin mellett nem üzemelik be. Estére marad a gyertya és a holdfény. Ezt már a vadember felesége meséli, meg az ifjabbik Hugya Lajos, aki szintén a tanyán él. A családfő egyelőre sehol, állítólag a faluban van.

Az asszony nagy hangon meséli, hogy idén áprilisban lesz huszonöt éve, hogy kiköltöztek, bár ez a számolás mintha sántítana, mert a legidősebb fiú meg azt mondja, 1980-ban jöttek föl. Az pedig nekem okoz komoly fejtörést, hogyan jönnek ki az asszony havi 1760 és a vadember 37 000 forintos nyugdíjából. Ráadásul szülőkként még a faluban lakó gyerekeket is támogatják.

Sokáig nem kell törnöm a fejem, mert belép Hugya Lajos, a vadember, aki éppen a szomszédtól jött, ahol anyaméhrácsot kell készíteni, jelentsen ez bármit. A vadember egyébként egyáltalán nem tűnik elhanyagoltnak, vadságára pusztán nagy, de rendesen ápolt szakálla utalhatna. Ez a szakáll nem mellesleg a világhírt is meghozta Hugya Lajosnak. A falu polgármestere, Hlivják László ugyanis negyedik éve többek között arra építi Legyesbénye marketingjét, hogy falinaptárat ad ki a falu nevezetességeiről. Végül is, ha New Yorknak és Kiszel Tündének bejött, akkor talán Legyesbénye is nyer a vállalkozáson. És a falu nevezetessége maga Hugya Lajos. Azonban az első felvételkor akadt némi baj, mert a vadember utál fényképezkedni, így a 2007-es naptár fotózásáról egyszerűen meglógott. Valamerre a határt járta, és senki nem akadt a nyomára. Aztán a 2008-as év már összejött. A polgármester meglátta az utcán és beparancsolta a falu udvari fényképészéhez, aki mesterhez illően egy 18. századi hangulatot teremtő vászon háttér elé állította hősünket gumicsizmában és kopott irhasapkával.

A vadember ugyan a mondott évben kiakasztotta a naptárat a ház falára, de ma már a kalendáriumnak nyoma sincs, és hosszas keresgélés után sem kerül elő, viszont annál több könyvet látok egymás hegyén-hátán a konyhaszekrényben. "Szeretek olvasni, gyűjtöm is a könyvet. Kedvencem a Rejtő Jenő. Persze ennél sokkal több könyvem volt, csak egyszer beázott a ház, aztán valami kiszáradt, valami meg ment a kukába. Legutóbb például a Vérfarkast kaptam. Izgalmas, érdekes, és abból fel is szedtem a vérfarkas morgását, ami sokaknak tetszik." És hogy kétségeink ne maradjanak, morog nekünk is.

Innen? Soha!

Különben teljesen elégedettnek tűnnek, innen a nomádból sehova egy lépést se, különösen nem a komfortos faluba. "Minek mennék én oda, hát nem azért jöttem föl ide a Harasztosi dűlőbe - mondja Hugya Lajos. - Az öcsémnek van lent háza, de nekem nem hiányzik semmi. Mindent magam csinálok, még a paprikát is én őrlöm meg. Csak gyufáért, petróleumért meg kenyérért megyek a faluba, meg persze a méhekért, mert méhészkedem." A vadember eredetileg juhász, és háborús árvaként hamar a szakmába került. A nyolc általános után nevelőapja az iskola vége előtt két évvel kivette a kertészeti technikumból, és munkára fogta.

Amikor vége lett a téeszvilágnak, akkor vonult ki a faluból ő is. Juhokat vett, és felköltözött a dűlőbe. De nem volt igazán szerencséje. Valaki egyszer sót szórt ki az állatoknak, azok fel is nyalták, de vizet meg nem kaptak, nagy részük egy nap alatt elpusztult. A birkabőrök meg lógtak körbe a tanyán, mert senki sem vette át sem az elpusztult birkákat, sem a bőröket. Így aztán az egészet - úgy, ahogy volt - elásták. Akkor megélhetésként a fuvarozás maradt, azonban ez is bedőlt, mert a lovat nemrég ellopták. Úgyhogy ma nincs más, mint egy kis föld, a szomszéd méhészete és a veteményes. Az éves menü is többnyire ehhez a felhozatalhoz igazodik, legfőképpen bab, némi csicsóka, és amit még a veteményes ad.

Azonban ne gondoljon senki szomorúságra. A vadember gyakran és szívesen jár le a faluba, ott kártya meg bor is akad, a szomszédnál pedig jól elvannak a méhekkel. A faluban azt mondják, a gyerekek nevezték el vadembernek, mert mindig olyan erősen szólt nekik, hogy "nem sok kellett a bugyiba csurihoz", de ez mindig csak vicc volt. Hiszen szereti ő a gyerekeket, és szokott a falubelieknek ezt-azt adni, és nem csak vadembernek, Télapónak is hívják.

Míg a Hugya család történetét hallgatjuk, a rádió megállás nélkül szól. "Nem kapcsoljuk ki ezt soha - mondja, amikor elbambulok a rádiót nézve -, csak ha alszunk." "És a tévé? Az nem hiányzik?" "Miért hiányozna? - néz rám kérdőn Hugya Lajos. - Ott van lent, a lóistállóban, ha akarok, bármikor lemegyek hozzá."

Neked ajánljuk