Egy szegény festő az ezredforduló környékén Portugália egyik városában a kávéház teraszán üldögélt. Vászonra és festékre nem volt pénze, így jobb híján kávéval, egy szalvétára dobta föl az előtte tornyosuló vár és az utca látképének kontúrjait. Belemerült a munkába, nem vette észre, hogy figyelik. A TOFA cukorgyár marketingese állt mögötte, aki egyszer csak megkérdezte, nem csinálná-e meg ugyanezt kávéhoz való cukroszacskókra is. Azóta a festő Mané do Café néven vált ismertté.
Ez a történet Magyarországon még véletlenül sem alakulhatna így, azonban Európában és a világon sokfelé a kávécukorzacskókat nagyon fontos marketingeszköznek tekintik. Minden város, de még a legkisebb település is figyel arra, hogy nevezetességei, tájegységei, szállodái, múzeumai megjelenjenek a vendéglátóhelyeiken kapható cukorzacskókon. Persze mi, magyarok nem voltunk mindig ilyen maradiak. Az 1970-es években készült el Szerencsen a Zemplén-sor, Kaposváron a Zselic-sor, Petőházán a kastélyok-sor, és ilyen közismert sorozat volt a Golden Pack "régi autók"-ja. Aztán a rendszerváltással a magyar cukorgyárak eltűntek, és velük együtt a hazai nevezetességeket bemutató kávécukorzacskók is.
Kovács István szerint - aki különben építészmérnök - ezek az információk, illetve maguk a relikviák is mind elvesztek volna, ha a HUNCUT tagjai nem kezdik el szisztematikusan felgöngyölíteni Magyarország kávécukorzacskó múltját. "A szisztéma azonban elég erős kifejezés - mondja Kovács. - Még akkor is, ha Szerencsen Cukor Múzeum működik, ahol 8-900-féle, a világ különböző országaiban gyártott kávécukorzacskó található. Amikor például a Petőházi Cukorgyár még állt, és elmentem hozzájuk, hogy szeretném átböngészni a kávécukorzacskó-katalógusaikat, azt hitték, szórakozom. Magyarországon ugyanis kevés cukorgyár volt tisztában azzal, hogy sorozatai művészi értékkel bírnak, illetve kordokumentumként is szolgálnak. Így mi a saját cukorzacskóinkról csak sejtjük, hogy mikor készülhettek, és jobb híján ábécésorrendben katalogizáljuk őket."
Kovács István gyűjteményének két szem becsomagolt kockacukor a legrégebbi darabja, de hogy pontosan mikor készültek, maga a gyűjtő sem tudja. Csak annyi bizonyos, hogy tulajdonosuk az első világháború után vehette a készletet, és a pincébe rejtette el aranytartaléknak a nehéz időkre. A nehéz idők pedig újra eljöttek, és a II. világháború után ez a két szem cukor maradt meg, amelyek végül szakavatott emberhez kerültek.
Kovács István gyűjtői képességeit először ő is, mint a legtöbb ember, bélyeggyűjtésen trenírozta, de hamar belátta, hogy a bélyeggyűjtés csúcsai kellő tőke és idő hiányában elérhetetlenek. Tizenöt évvel ezelőtt egy spanyolországi családi kirándulás azonban kivezette a kétségek erdejéből.
Nyolcvanöt különböző cukorzacskóval
érkezett haza. A gyűjtemény ezután rohamosan gyarapodott, és akkor már gondolhatott arra is, hogy körbenéz az interneten, hátha akad még ember a cukorzacskó-gyűjtők kies vidékén. Meglepetten látta, hogy a világ nyugati felén komoly gyűjtőklubok működnek, sőt egy holland klub listáján egy debreceni hölgy, Juhászné Tóth Zsuzsa nevét fedezte fel. Rögtön kapcsolatba lépett vele, majd hamarosan befutott a HUNCUT harmadik pillére is, a miskolci Pálfi Józsefné. Kovács István szerint a gyűjtők itthon 50-60-an lehetnek, de a világon sincsenek többen tízezernél. A HUNCUT tagjai azonban nagy ívű terveket dédelgetnek. 2011-ben, a II. European Sugar Meetingen, amelynek Balatonkenese ad otthont, meg szeretnék rendezni a világ első kávécukorzacskó-szépségversenyét.
Mint minden gyűjtőszenvedélynek, a cukorzacskógyűjtésnek is a cserebere és az új dolgok beszerzése a lelke. A HUNCUT-tagok kéthavonta valamelyik gyűjtőnél találkoznak, és a nagy "deal"-ek ott, a kisebb, egy-két darabos cserék pedig postai úton köttetnek. Kovács Istvánhoz legutóbb egyenesen Izraelből érkezett egy teljes sorozat, de például a Petőházi Cukorgyár kastélysorozatának "Gödöllői kastély" darabját, amelyből egyet sem lehetett már fellelni az országban, egy kanadai gyűjtő küldte meg. "Gondoljunk bele, ez azt jelenti, hogy a kanadai úriembernek a gödöllői kastélyosból több is volt! - mondja az elnök. - Mert nagy pénzekről valójában nem beszélhetünk, a hangsúly valóban a csereberén van, de a HUNCUT-nak hála, egyre inkább előtérbe kerül az esztétikum is" - teszi hozzá.
A cukorzacskógyűjtéshez tehát elsősorban nem pénz, hanem szemfülesség - hogy a kávéházakban észre- és elvegyék a zacsikat - és nagyon erős bőröndök kellenek. "Egy-egy nemzetközi kiállításról - meséli Kovács István - fejenként körülbelül 25 kilónyi cukorzacskó-gyűjteménnyel érkezünk haza." A HUNCUT tagjai teljes gyűjtemények, sorozatok hiányában - mert ezek jelentik a valódi cserealapot - sokáig csak portyázó magyarként jártak külföldön, és mindenféle és -fajta cukorzacskót örömmel elfogadtak. "Ma már, és ez vállalt feladata a HUNCUT-nak - mondja az elnök -, két új sorozatunkról is beszélhetek. Az egyik a 'Halasi csipke', a másik a most készülő 'Balatonkenese'. Mert annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, úgy véljük, az alkalmazott grafikának ez a szegmense újraéleszthető lenne itthon. Mi nagyon szívesen közvetítünk turisztikai irodák és más megrendelők, illetve a gyártók között. Ha újraindulna a cukorzacskók díszítése, akkor a marketinges előnyökön túl azt is elérnénk, hogy legalább a nemzetközi találkozókon nem azt kiabálnák nekünk, hogy 'palinka, palinka', mert eddig jobb híján csak pálinkát adtunk a cukorzacskókért cserébe."
