A Sziget sarkában lévõ In-Kal Bázison nagy tömeg várakozik, hatalmas emberek, itt a minõséget centikben, kilókban mérik, az asztalnál három vezetõ. Éppen a debreceni, kamikazénak nevezett egységet osztják be munkára, záporoznak a kérdések, mekkora kell? középkategóriás? õ jó lesz? - mutat rá egy kétméteres illetõre a csoportvezetõ, mire halk kuncogás, nagyobb nincs? Van. Közben megérkezik ifj. Lasz György is, a cég vezetõje, végignéz csapatán, egy embert elküld borotválkozni, a másikkal fülbevalóját veteti ki, szépnek kell lenni - velünk nincs is gond. Közben mi is felvesszük a hivatalos kártyáinkat, a szép fehér pólót, egyesek a követelményeknek megfelelõen betûrik. Sokan várunk a munka felvételére, elvileg mind egyetemisták, fõiskolások, nyelveket beszélõk.
Komolynak nem mondható állásinterjú után jutottunk ide, ahol kérdõíven tudakolták magasságunkat, nyelvtudásunkat, nem létezõ fegyverviselési engedélyünket és más fontosnak mondható sajátságunkat. Szinte mindenki az állományba kerülhetett, aki jelentkezett. Sokak számára érthetetlen, miért jönnek leendõ jogászok, bölcsészek, filmesztéták dolgozni ide, pedig egyszerû: az egyre magasabb jegyárak mellett így a legkönnyebb ingyen hetijegyhez jutni, senki sem ellenõrzi, hogy a fesztivál ideje alatt hányszor jelentkezünk munkára, és az éjszakai fogyasztást is állni tudjuk azzal a néhány órai melóval, amit elvégzünk. Járõrözést kapunk feladatul Dokitól, eligazít minket a feladat nehézségeit illetõen, "a volt vécésoron" (a Pesti Est Színpad mellett) kell ellenõriznünk a rendet.
A tizenkét órás munkaidõt kétféleképpen lehet eltölteni, egyfelõl objektumõrzéssel, amely iszonyatosan unalmas, helyhez kötött meló, ráadásul ellenõriznek is, ami roppant kellemetlen, hiszen a napot fõleg félálomban tölti az ember az éjszakai shake-your-ass miatt. A monotóniát a megfelelõ méretû sült kolbász felkutatásával és elpusztításával lehet megtörni, ahogy az megesett velem is, aki egy üres füves területet õriztem egy ideig, majd leléptem egy kedves kollégával enni, és mire visszatértünk, valakik már hatalmas léggömböt eregettek a placcon. A munkalehetõségek igen kedvezõ változata a járõrözés, amely nem köthetõ kijelölt helyhez, így szabadon járhatunk programokra a feladatunk ellátása közben, ráadásul ha szerencséd van, mint nekünk, jó helyre osztanak be. Egy ízben a Sziget legeldugottabb szegletében strandoló csodaszép lányokat figyelhettünk meg, amint az olajos Dunában halacskáztak.
Az in-kalosoktól általában tartanak a szigetlakók, nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen nagyok, kopaszok, erõsek, ráadásul nem szeretik az illuminált állapotban lévõ, szemtelen fiatalokat, akik még idétlen taréjt is viselnek. Ezt a vélekedést alátámasztja tavalyi akciónk, amikor két verekedõ punk szétválasztásánál kértük a fekete sereg segítségét, s õk "szakszerû keménységgel" léptek fel. Hasonló esetet követhettünk nyomon, mikor valamilyen okból egy zárt láncú rádiót kaptunk munkánkhoz: egy motorcsónakos kolléga jelezte, hogy punkok fürdenek a vízben, hol? jövünk! - ordította a Sziget túloldalán egy másik egység, és jöttek, láttak.
A látszat ellenére az in-kalosok azonban nem punkot verni, hanem pénzt keresni érkeznek. Ez rögtön kiderül egy éjszakai mûszak csendes magányában. Szofisztikáltabban társalogni mégsem érdemes ezekkel a szûkszavú, öntörvényû emberekkel, akik szinte folyamatosan huszonnégyóráznak, mert rögtön megkapja az ember, hogy ha már szép nem vagy, legalább okos ne legyél. E magabiztosnak méltán nevezhetõ fellépéssel sikerülhet a rendet egy héten keresztül fenntartani, miközben a fehér pólót viselõ in-kalosok feladata kedvesen útbaigazítani, segíteni borzasztó égési sérülésnél vagy akármilyen ügyben.
De a legfontosabb funkció a regenerálódás. Ugyanis munkánk nagy része az éjszakai bulizásra történõ felkészülésrõl, kapcsolathálónk növelésérõl, illetve tiltott asztaliteniszmeccsekrõl szól. Ilyen intenzív melót mindennap természetesen nem lehet bírni, a Sziget végén talán egy napra jelentkezünk a lelkiismeretünk megnyugtatása végett. Talán. Vagy nem.
Valuska László
