Sziget 2004: Elérhetetlen föld

Lokál

Élményekben gazdagon, talpig mocskosan, erõsen intoxikált állapotban térhettek haza idén is a Sziget lelkes látogatói, magyarok és külföldiek, továbbá azon be nem határolható fajtájú egyedek, akik fejükön torz totemista szokásként kis plüssállatokat hordtak a fesztivál szûkre szabott egy hete alatt.

Még le sem zárult az idei Sziget, máris megszülettek az elsõ szociológiai felmérések: ezek meglepõ eredménye szerint a szigetlakók egyre jobb módúak (ismeretlen szerzõ sms-e az egyik sátor falán: "Az én csajom is a pénzemért szeret, de azért nem a bankkártyámat szopja"), mind többet költenek, sõt majd mindegyikük zsebében ott lapul egy (esetleg két) mobiltelefon is.

Mutatja botja

Kivéve persze például azt a szerencsétlen, frissen ébredezõ külföldi vendéget, aki - mialatt szerzõnk hatalmas adag szerb hagymás húst, sült krumplit és savanyú uborkát termelt magába - negyedórán keresztül fixírozta a széke alatt található puszta, kis alapterületét meghazudtolóan gusztustalan földdarabot, s még ezután sem bírt szembesülni a riasztó valósággal: a mieink, a jelentõs és monoton növekvõ jólét dacára, alkalmanként azért még lopnak is. Persze felesleges kriminalizálni a helyzetet - lapzártánkig békésen, nyugodtan s szinte teljesen erõszakmentesen zajlott az ifjúság jelentõs vigadalma.

Szerzõnk mindeddig csupán egy, amúgy gyors lefolyású ütésváltást látott (sõt eddig még õ maga sem verekedett), még a közszeméremsértések száma is csökkent - kivételt képeznek azok a német vendégek, akik szombat este a hirtelen magukhoz vett nagyobb mennyiségû ízesített etil-alkohol hatására anyaszült meztelenre vetkõztek, majd sorra berontottak a vallási tematikájú sátrakba (a zsidó sátorban például azonnali körülmetélést követelve), végül sûrû gurangázás kíséretében elnyelte õket a Krisna-sátor szektásokkal telegyakott mélye. A törzsi jellegû csoportok monoton vonulása amúgy is markáns, szembetûnõ jegye az idei rendezvénynek: mindenekelõtt az õrült, retroegyenruhás tûzoltókat említenénk, akik minden egyes helyszínt gondosan végigjárva molesztálják az inkább már nyugalomra és mihamarabbi tudatvesztésre játszó vendégeket.

A már a bevezetõben említett plüssállatsapkás rajjal végképp nem tud mit kezdeni a látogató - már elõdeik, a ronda parókások, a hülye álarcosok és boszorkánysapkások is kellõen idegesítõek bírtak lenni, ám az új viselet minden evolúciós elõdjét felülmúlóan idétlen. Arról nem is szólva, hogy a maga bamba, édeskés módján még elviselhetõ fejfedõ általában egy szinte kivehetetlen arcban folytatódik - sajnos a szerves oldószerek orális bevitele nyomán gyakorta kelnek kiszámíthatatlan, földindulásszerû vándorútra a zsírsejtek.

Éhe kenyérnek, éhe a szépnek

A fesztivál infrastrukturális jellemzõi továbbra is jól bevált standardok szerint alakultak: a bambán lefelé botorkáló bliccelõket már a HÉV-megálló lépcsõjérõl visszarángatják a BKV saját izmos biztonsági emberei, a többiekre majd az in-kalosok kerítenek sort. A sikeres, udvarias taperolással kísért bezsilipelést követõen útjaink szétválnak, bár minden ösvény ugyanoda vezet: alkohol mindenhol van, a minõségi borok és tömények rajongói éppúgy megtalálják számításukat, mint azok, akik fõleg Sziget-sör és cukorcefre bázisú tájbor felhaszná-lásával próbálják üresbe tenni agyuk átmenetileg még mûködõ alegységeit.

Az ételkínálat mintegy harmonikusan illeszkedik a gyomor vélelmezett összetételéhez: ami van, az általában tocsog, (lehetõleg telített) zsírsavakban módfelett gazdag: a már említett, laktató és fûszeres szerb hagymás húson kívül többnyire rablóhús és flekken vár a gyanútlan áldozatra: az utóbbiak általában hidegek, a saslik zömmel nem húsból áll, a hússzelet pedig jórészt ízetlen. Más kérdés, hogy a meggyötört szervezetnek talán éppen erre, egy csöppnyi pihenõre volna szüksége. Az evés/iváson kívül persze egyéb szórakoztató elfoglaltságok is várnak ránk: tudjuk, akár koncerteket/partikat is látogathatna az ember - igen, majd annak is eljön az ideje (például ha hazamentünk).

Tudniillik elõtte még be kell vásárolni - s vásárfiában ezúttal sincs hiány. Az iszonyú mennyi-ségû mázas köcsög, világító izé, leendõ lom mellett ruhákat, sõt bakelitlemezeket is vásárolhatunk, a poptörténet számos alaplemeze mellett például beszerezhetõ sok archív bolgár kalózvinil, nem is szólva a nyolcvanas évek legendás sörmetálalbumainak (a belbecset messze felülmúló) borítóiról. Az egyiken például három rossz arcú élveteg manó gyötör egy megkötözött, tépett ruhájú szõke hajadont. A Szigetre jellemzõ sajátos interkonfesszionalitás jegyében egymás mellett figyelnek a kenderleveles és a nagymagyarországos pólók, a Nemnemsoha, Magyar vagyok, nem turista feliratú felsõk mellett a következõ darabon már üveges tekintetû ufók nyújtják egymásnak a spanglit. A ruhák ára persze igazodik a környezethez: Che például majd kétszer annyiért feszül egy formás nõi felsõre, mint néhány kilométerrel nyugatra vagy keletre.

Nem arról hajnallik

A szigetelés talán leginkább traumatikus eleme az eltávozás: a szórakozásra kijelölt, a természet által is gondosan elkerített objektumot módfelett nehézkes elhagyni. A gondviselés néha besegít, és áztató esõvel lepi meg az amúgy is elaljasult vendégeket. Az "budai-sziget ekkor villámgyorsan felölti eredeti természetét, és nehezen járható lápvidékké változik, aminek kizárólag azok bírnak örülni, akik (persze a hülye turisták) kifejezetten szeretnek híg sárban fürödni. Normál idõben viszont fel kell kászálódni és elindulni a Sziget egy db kijárata felé.

A kiszámíthatatlan sors által istápolásunkra rendeltetett társalkodónõnk (saját definíciója szerint túlkoros gyermeklelkû zsarnokként) még beül kicsinyég egy rég halott, kitömött repülõbe, ami berregés hatására sem hajlandó felszállni - néhány drasztikus mozdulat, és már sodródunk is tovább, hol hullámként terjedünk, hol részecskeként, akár a fény, amelytõl félünk. Igazi szociopata persze nem száll be BKV-jármûbe: ha már egyszer szabadulna a Szigettõl, akkor nem fog egy légtérben összezárva gubbasztani a sok zombival, akikbõl már rég elege lett. Marad a taxi - aki lusta átmászni a K-hídon és odarendelni kedvenc bérautóját, azt jól lehúzzák, de hát ez az élet rendje. Ha jók vagyunk, kikaphatjuk a Prédikátort, aki pályatévesztett sofõrként mindenkivel megosztja azon észleletét, miszerint odabent személyesen a sátán látott vendégül minket. Azért a tisztítótüzet nem adják ilyen olcsón, vélnénk.

Barotányi Zoltán

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.