Még le sem zárult az idei Sziget, máris megszülettek az elsõ szociológiai felmérések: ezek meglepõ eredménye szerint a szigetlakók egyre jobb módúak (ismeretlen szerzõ sms-e az egyik sátor falán: "Az én csajom is a pénzemért szeret, de azért nem a bankkártyámat szopja"), mind többet költenek, sõt majd mindegyikük zsebében ott lapul egy (esetleg két) mobiltelefon is.
Mutatja botja
Kivéve persze például azt a szerencsétlen, frissen ébredezõ külföldi vendéget, aki - mialatt szerzõnk hatalmas adag szerb hagymás húst, sült krumplit és savanyú uborkát termelt magába - negyedórán keresztül fixírozta a széke alatt található puszta, kis alapterületét meghazudtolóan gusztustalan földdarabot, s még ezután sem bírt szembesülni a riasztó valósággal: a mieink, a jelentõs és monoton növekvõ jólét dacára, alkalmanként azért még lopnak is. Persze felesleges kriminalizálni a helyzetet - lapzártánkig békésen, nyugodtan s szinte teljesen erõszakmentesen zajlott az ifjúság jelentõs vigadalma.
Szerzõnk mindeddig csupán egy, amúgy gyors lefolyású ütésváltást látott (sõt eddig még õ maga sem verekedett), még a közszeméremsértések száma is csökkent - kivételt képeznek azok a német vendégek, akik szombat este a hirtelen magukhoz vett nagyobb mennyiségû ízesített etil-alkohol hatására anyaszült meztelenre vetkõztek, majd sorra berontottak a vallási tematikájú sátrakba (a zsidó sátorban például azonnali körülmetélést követelve), végül sûrû gurangázás kíséretében elnyelte õket a Krisna-sátor szektásokkal telegyakott mélye. A törzsi jellegû csoportok monoton vonulása amúgy is markáns, szembetûnõ jegye az idei rendezvénynek: mindenekelõtt az õrült, retroegyenruhás tûzoltókat említenénk, akik minden egyes helyszínt gondosan végigjárva molesztálják az inkább már nyugalomra és mihamarabbi tudatvesztésre játszó vendégeket.
A már a bevezetõben említett plüssállatsapkás rajjal végképp nem tud mit kezdeni a látogató - már elõdeik, a ronda parókások, a hülye álarcosok és boszorkánysapkások is kellõen idegesítõek bírtak lenni, ám az új viselet minden evolúciós elõdjét felülmúlóan idétlen. Arról nem is szólva, hogy a maga bamba, édeskés módján még elviselhetõ fejfedõ általában egy szinte kivehetetlen arcban folytatódik - sajnos a szerves oldószerek orális bevitele nyomán gyakorta kelnek kiszámíthatatlan, földindulásszerû vándorútra a zsírsejtek.
Éhe kenyérnek, éhe a szépnek
A fesztivál infrastrukturális jellemzõi továbbra is jól bevált standardok szerint alakultak: a bambán lefelé botorkáló bliccelõket már a HÉV-megálló lépcsõjérõl visszarángatják a BKV saját izmos biztonsági emberei, a többiekre majd az in-kalosok kerítenek sort. A sikeres, udvarias taperolással kísért bezsilipelést követõen útjaink szétválnak, bár minden ösvény ugyanoda vezet: alkohol mindenhol van, a minõségi borok és tömények rajongói éppúgy megtalálják számításukat, mint azok, akik fõleg Sziget-sör és cukorcefre bázisú tájbor felhaszná-lásával próbálják üresbe tenni agyuk átmenetileg még mûködõ alegységeit.
Az ételkínálat mintegy harmonikusan illeszkedik a gyomor vélelmezett összetételéhez: ami van, az általában tocsog, (lehetõleg telített) zsírsavakban módfelett gazdag: a már említett, laktató és fûszeres szerb hagymás húson kívül többnyire rablóhús és flekken vár a gyanútlan áldozatra: az utóbbiak általában hidegek, a saslik zömmel nem húsból áll, a hússzelet pedig jórészt ízetlen. Más kérdés, hogy a meggyötört szervezetnek talán éppen erre, egy csöppnyi pihenõre volna szüksége. Az evés/iváson kívül persze egyéb szórakoztató elfoglaltságok is várnak ránk: tudjuk, akár koncerteket/partikat is látogathatna az ember - igen, majd annak is eljön az ideje (például ha hazamentünk).
Tudniillik elõtte még be kell vásárolni - s vásárfiában ezúttal sincs hiány. Az iszonyú mennyi-ségû mázas köcsög, világító izé, leendõ lom mellett ruhákat, sõt bakelitlemezeket is vásárolhatunk, a poptörténet számos alaplemeze mellett például beszerezhetõ sok archív bolgár kalózvinil, nem is szólva a nyolcvanas évek legendás sörmetálalbumainak (a belbecset messze felülmúló) borítóiról. Az egyiken például három rossz arcú élveteg manó gyötör egy megkötözött, tépett ruhájú szõke hajadont. A Szigetre jellemzõ sajátos interkonfesszionalitás jegyében egymás mellett figyelnek a kenderleveles és a nagymagyarországos pólók, a Nemnemsoha, Magyar vagyok, nem turista feliratú felsõk mellett a következõ darabon már üveges tekintetû ufók nyújtják egymásnak a spanglit. A ruhák ára persze igazodik a környezethez: Che például majd kétszer annyiért feszül egy formás nõi felsõre, mint néhány kilométerrel nyugatra vagy keletre.
Nem arról hajnallik
A szigetelés talán leginkább traumatikus eleme az eltávozás: a szórakozásra kijelölt, a természet által is gondosan elkerített objektumot módfelett nehézkes elhagyni. A gondviselés néha besegít, és áztató esõvel lepi meg az amúgy is elaljasult vendégeket. Az "budai-sziget ekkor villámgyorsan felölti eredeti természetét, és nehezen járható lápvidékké változik, aminek kizárólag azok bírnak örülni, akik (persze a hülye turisták) kifejezetten szeretnek híg sárban fürödni. Normál idõben viszont fel kell kászálódni és elindulni a Sziget egy db kijárata felé.
A kiszámíthatatlan sors által istápolásunkra rendeltetett társalkodónõnk (saját definíciója szerint túlkoros gyermeklelkû zsarnokként) még beül kicsinyég egy rég halott, kitömött repülõbe, ami berregés hatására sem hajlandó felszállni - néhány drasztikus mozdulat, és már sodródunk is tovább, hol hullámként terjedünk, hol részecskeként, akár a fény, amelytõl félünk. Igazi szociopata persze nem száll be BKV-jármûbe: ha már egyszer szabadulna a Szigettõl, akkor nem fog egy légtérben összezárva gubbasztani a sok zombival, akikbõl már rég elege lett. Marad a taxi - aki lusta átmászni a K-hídon és odarendelni kedvenc bérautóját, azt jól lehúzzák, de hát ez az élet rendje. Ha jók vagyunk, kikaphatjuk a Prédikátort, aki pályatévesztett sofõrként mindenkivel megosztja azon észleletét, miszerint odabent személyesen a sátán látott vendégül minket. Azért a tisztítótüzet nem adják ilyen olcsón, vélnénk.
Barotányi Zoltán
