Különleges kaland várt mindazokra, akik a tűzijátékok és kenyérszentelések hétvégéjén az újpalotai bevásárlóközpontban töltötték szabadidejüket. A Vietnami Kulturális Napok elnevezésű rendezvénysorozaton szép, színes fotókat és még szebb, színes ruhákat állítottak ki.
Tavaly még valamiféle félreértésként írtuk le az Asia Centert (Két torony, Magyar Narancs, 2004. április 5.), ahol már nem is a vevőt, inkább a csodát várják a távol-keleti árusok. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a sárkányos kapus, birodalmi sasos, repülőtérre emlékeztető kísértetkastély va-laha is konkurálhat a józsefvárosi piac hangulatos mocskával. De azóta nagyot fordult a világ. Mára az Asia Centert felfedezte magának a közönség; úgy tűnik, a modern külső, a tisztaság és a meglehetősen alacsony árak együttesének egy év után sikerült kellő nyomást gyakorolnia az erre érzékenyekre. Igaz, hogy itt nyoma sincs márkakereskedésnek, kávéháznak, a mozikról nem is beszélve, de szupermarket, kaszinó és gyorsbüfé akad, csillognak a mozgólépcsők, a liftek, a parkolóban meg odabent is sok-sok biztonsági ember serénykedik. Vagyis majdnem olyan, mint egy plaza. De amíg a kacsalábon forgó bevásárlóközpontokban Forma-I-es versenyautót, űrrepülőt meg dinoszauruszt állítanak ki, itt a Vietnami Szocialista Köztársaság kiállítása látható.
"Hiába az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról legfeljebb annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackában meg gerillaháborúban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló délkelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban." A hét évvel ezelőtt, a hanoi Vietnami Nemzeti Vízi Bábszínház vendégszereplése idején leírtak (Veled vagyunk, Vietnam!, Magyar Narancs, 1998. június 4.) ma is megállják a helyüket. Peking, Sanghaj vagy Szöul mellett Hanoi és Ho Si Minh-város (az egykori Saigon) nem rúghat labdába, a valaha baráti államot harminc éve elfelejtettük, mintha megállt volna az idő arrafelé.
Pedig dehogyis állt meg! Vietnam a térség Kína után legdinamikusabban fejlődő országa. 1990 és 2000 között a GDP értéke megduplázódott, a szocialista berendezkedés ellenére a vállalkozások fejlesztése, a törvénykezési, jogi és banki-finanszírozási reformok megvalósítása, az állami monopóliumok korlátozása folyamatos. 2002-re a magánszektor termelési értéke a GDP-nek már közel 40 százalékát tette ki, az ipari termelés és a közvetlen külföldi beruházások pedig az 1990-es évekhez képest majdnem tizenöt százalékkal nőttek. Nem csoda, hogy a nemzetközi kockázatelemző intézetek Vietnamot "biztonságos beruházási területként" értékelik. De úgy látszik, ezeket az információkat csak mostanában kezdik komolyan venni, mivel Gyurcsány Ferenc és Kóka János nyári látogatása előtt gyakorlatilag szünetelt a két ország magas szintű politikai kapcsolata. Vietnam a kilencvenes évek közepén rendezte ugyan az adósságait Magyarországgal, mégis Göncz Árpád 1998-as látogatását leszámítva alig-alig járt ott hazai méltóság a rendszerváltás óta.
Most azonban fordult a kocka. A miniszterelnöki turnét követően az ország az ígéret földjének tűnik, Gyurcsány nyilatkozata szerint "a dinamikusan fejlődő Ázsia felé Magyarországnak Vietnam lehet az egyik hídfőállása", amit a magyar állam egyebek mellett hatszázezer dollár vissza nem térítendő támogatással is igyekezett a vietnamiak tudomására hozni.
Minden bizonnyal az Asia Centerben látható kiállítás rendezőit is meghatotta ez a gesztus, ugyanis az országot bemutató tárlaton, amelyen néhány csodaszép tradicionális Ao Dai öltözék mellett sok-sok fotó is megtekinthető, az egyik főszereplő maga Gyurcsány Ferenc volt. Külön falon, vörös drapériára szegezve, egy rézemelvényen tündöklő művirágköltemény társaságában tekinthettük meg a vietnami látogatás három epizódját: a miniszterelnök koszorúz, a miniszterelnök kulturális műsort néz, a miniszterelnök a gongra csap.
A többi nagyméretű színes fotón mintha a hetvenes-nyolcvanas évek MTI-archívumának ázsiai megfelelője elevenedett volna meg, természetesen nem a technikát illetően. Az alig rendszerezett szép, színes felvételeken nemcsak fantasztikus idegenforgalmi látványosságokat és naplementéket, de olajfinomítót, sertésfeldolgozót, hajógyárat, a Ho Si Minh 115. születésnapját ünneplő stadionparádét és sziámi ikerpárt szétválasztó orvosokat is láthattunk, valamint olyan protokollfelvételeket, mint a Tuan Duc Long államfő Kofi Annannal vagy a Phan Van Khai miniszterelnök a 10 kiváló eredményt elért fiatallal című kép. Miután pedig elolvastuk a kiállítás kísérőszövegét, amelyben egyebek mellett az állt, hogy "az országot szinte napról napra újabb fejlettségi szintre emelik húzóágazatai, melyek az ipar, a mezőgazdaság, a feldolgozóipar, a tengeri állattenyésztés és az építőipar", meg kellett állapítanunk: lehet, hogy a vietnami gazdaság motorja veszettül pörög, de a propagandát illetően mintha még mindig az 1970-es években, valamelyik KGST-országban járnánk. A legfurcsább mégis az volt, hogy mindez egyáltalán nem sunyi bolsevik trükknek tűnt, sokkal inkább őszinte tiszteletnek Magyarország iránt. Persze, ki tudja? Emlékszem arra a magyar rajztanárra, aki 1977-ben őszinte tisztelettel állt vigyázzba az irányításával elkészült faliújság előtt, amely a Szovjetunió hatvanadik születésnapját éltette.
