„A múltkor például váratlanul a kezembe nyomták Mária nénit; Mária néni egy urna bensőjében lapult, és nem tudta, hogy én fogom Tapolcáról Kővágóörsre vinni buszon, meg hogy nejlont sem hoztam (…), automatikusan két kezembe fogtam Mária nénit urnástul. Igazság szerint elfért volna az egyik tenyeremben is, de olyan lett volna az egész, mintha pincér lennék, és épp indulnék kifelé, hogy a teraszon szolgáljam föl a vendég narancslevét.” Amikor Molnár Erzsébet 1995-ben, legendás Lichthof-tárcasorozatában beszámolt a nevezett nagynéni morbid végtisztességéről, már majdnem harminc éve működött Bécs első temetkezési múzeuma, amely pedagógiai programjában előkelő helyen szerepeltette a magyar tárcaíróéhoz hasonló fekete humort. A múzeumok éjszakáján például hosszú sorban állás után bebocsátást nyerhetett a látogató a koporsótesztelő terembe, és hangsúlyos volt annak a bécsi fotográfusnak a bemutatása is, aki a gyászoló megrendelő kívánságának megfelelően a szeretett rokon földi maradványait, vagyis a viszonylag friss hullát ünneplőbe vagy szimpla kimenőbe öltöztetve egy-egy íróasztal mellett vagy sezlonon pózolva fényképezte le. Az újratervezett és 2014-ben immár igazán halálközeli környezetben, nevezetesen Bécs legnagyobb temetője, a Zentralfriedhof 2. számú ravatalozójának szuterénjében megnyitott állandó tárlat sem nélkülözi a morbid humort (sőt), mégis visszafogottabban és, ami fő, lényeges város-, illetve kultúrtörténeti vonatkozások kiemelésével mesél a bécsi temetkezési szokások változásairól.
A ravatalozó legalsó szintjének kialakítása – a tervezők szándékainak megfelelően – megidézi a végső úthoz társított képzeteket: a lejárati rámpát sírkőtáblák szegélyezik (kerekes székesek welcome), a 300 négyzetméteres tér alapszíne fekete, szürke, éjkék (ami viszont a gyengébben látóknak nem épp örömteli), és csupán botlásgátlás céljából segít talajszinten a narancssárgás megvilágítás. A halál, a gyászolás, a gyászkíséret, a temetés és az emlékezés fejezeteiből összeálló kiállítás, amely bevallottan Bécsre koncentrálva nem tör globális babérokra, egy-egy blikkfangosabb tárggyal teszi magát emlékezetessé. Felütésképpen mindjárt egy késsel kerülünk szembe: a matadortermészetű helyi népszínműíró, Johann Nepomuk Nestroy 19. századi végrendelete mellé, amely a korabeli medicina elmaradottságát, az orvosok megbízhatatlanságát (a beteg túlvilágra segítésében) és az élve temetéstől való rettegést tárgyazza, egy olyan kés került, amelynek segítségével a szív holtbiztosan megállítható volt. Aztán a gyászolás kinyilvánításához kapcsolódó ruhadarabok mellett elhaladva szó szerint bekukkanthatunk a ravatalozás két szélsőséges változatába: egy munkáscsalád dísztelen és egy arisztokrata dinasztia pénzt nem kímélő rítusait idézi meg egy-egy miniatűr jelenet két kukucskálódobozban.
A gyászkíséret súlypontja köré rendezett tárgyak és történetek már inkább a pénzes vonalat képviselik: a puccos császártemetések álló- és mozgóképes, szöveges dokumentumai már-már fojtó sűrűségben követik egymást. Igaz, ezt két mozzanattal igyekeztek ellensúlyozni a kurátorok: a gyászjelentések sokféleségének bemutatásával és egy slágerlistával. Meghallgathatjuk a bécsi temetőkben ma legnépszerűbbnek számító tizenegy zenei művet, a hangszórók gyakorlatilag az egész kiállítótérben élvezhetővé teszik nemcsak az Ave Mariákat (2. és 3. helyezett) és Paul Anka My Way-ét (4. helyezett), hanem a viccesen melankolikus bécsi műdalokat is. Kár, hogy a lakodalmas nóták mintájára nem honosodott meg erre egy temetői szakszó, bár az inkább táncos, mintsem gyászos lábak alá való, lokálpatrióta Fiakerlied (Fiákeres nóta, 7. helyezett) hallatán nehéz is lenne megtalálni a megfelelő terminust.
Temetői reciklálás
A kiállítás utolsóelőtti, a konkrét temetési technikákkal foglalkozó része talán a legjózanabb és kultúrtörténetileg a leginformatívabb tárlatszakasz. A hullaszállítás gépesítésének lépcsőit (például a tepsis villamost), a temetők elhelyezkedésének és a városszerkezet változásának kölcsönösségét kombinálja nagyon is kézzelfogható tárgyakkal. Amikor II. József megelégelte, hogy a császárváros falain belül már szinte mozdulni sem lehet a holtaktól (a templomkertek és -udvarok az egyház számára komoly tőkét, a városlakók számára pedig higiéniai kockázatot jelentettek), nemcsak azt rendelte el, hogy az öt újonnan kiépített városszéli (és csak) katolikus temető egyikébe kerüljön az, aki erre megérett. A császárnak arra is gondja volt, hogy a talaj gyorsabb regenerálódása és a hatékonyabb helygazdálkodás céljából ne koporsó fedje az eltávozottat, hanem egy egyszerű vászonzsák. Bár annyi engedményre kapható volt az uralkodó, hogy magát a gyászszertartást nem koporsótlanította – sőt megterveztetett egy lecsapható alsó falappal rendelkező, újrahasznosítható koporsót is –, a lakosság olyannyira felháborodott ezen az úzuson, hogy a császár végül kénytelen volt visszavonni a rendeletet.
Jóval hosszabb életű volt az a szerkezet, amelyet szintén császári rendeletre 1797-től egészen a 20. század elejéig alkalmaztak: az élve temetés elkerülése végett a 48 órán át felravatalozott (élő)halott csuklójára erősítettek egy kötelet, amelyet bevezettek a temetőőr szobájába, hogy az ott megszólaltathasson egy csengettyűt, ha a hulla mégsem az, aminek látszott. Arról sajnos nem szól a fáma, hogy a csuklókon túl milyen statisztika kötődött a szerkezethez.
A halottak utolsó lakóhelyének formaváltozásai is tanulságosak. A 20. század elején komoly társadalmi vitát kiváltó hamvasztással az urnagyártás is lendületet vett, amelynek végpontját – egyelőre – a festőkészlettel együtt árusított, „csináld magad”-elvű edényke képezi, de látható itt egy vörös, természetes gyantával bevont, csillogó koporsó is, amely nemcsak azért föld- és természetközeli, mert növényi rostokból készült, hanem azért is, mert egy bebábozódott rovar külalakját utánozza.
Évi négyezer
A tárlat zárószakasza a temetői építészettel és ezen belül is a Zentralfriedhof nagyvonalú architektúrájával, valamint a prominens koporsó- és urnalakókkal foglalkozik. Ideérve kissé öntömjénező szagúvá válik a kiállítás (minden a városi fenntartású temetkezési és temetői részvénytársaság kezelésében van), mert bár a bombasztikus számok (évi 4 ezer temetés, 300 ezer élő látogató, 60 ezer utas a saját temetői buszon és összesen 3 millió halott) kétségtelenül kalapemelésre sarkallnak, valamivel bővebb is lehetne például a náci időszak történéseinek tárgyalása csakúgy, mint a legfrissebb társadalmi kihívásokra adott reakciók bemutatása.
Persze ennyire szűk helyen nehéz is lenne részletekbe menően mesélni, és a kriptahangulatot szándékosan háttérbe szorító kiállítás szemmel láthatóan nem is akar behatóbban gyászolni. Olyannyira nem, hogy az előtérbe érve, az egy szem pénztárossal szemben, a fali tárlókban elhelyezett ajándéktárgyak láttán felcsillanhat az állást kereső látogató szeme: egy cigarettás díszdobozhoz készült, fekete keretes figyelmeztető szöveg szerint ugyanis a dohányzás munkahelyeket teremt.
Bestattungsmuseum, Bécs, Simmeringer Hauptstraße 234.
