A száz év alatt szabadelvű vidéki iskolából globális hatású jelenséggé lett Bauhaus apropóján két újonnan nyíló múzeum (2022-től egy harmadikkal), kiállítások, fesztiválok, konferenciák és beszélgetések miriádja várja az ünnepelni vágyót – ha más nem, a számunkra nehezen felmérhető mennyiségű, erre fordított pénz mindenképp imponáló. Bár az emlékév hivatalos mottója „a világ újragondolására” szólít, a programok alapvetően ismert Bauhaus-toposzokat melegítenek újra, a nemzetköziség és a szabad kreativitás dicséretétől az interdiszciplináris gondolkodásmódig. A kortárs német kulturális gyakorlatból azért így is van bőven mit tanulnunk – és hát az idei év minden eddiginél erősebb indok a németországi utazásra is.
Mint minden valamirevaló emlékév, ez is botrányokkal indult. Több mint kétszáz művész 2018 őszén nyílt levélben tiltakozott, miután a Stiftung Bauhaus Dessau törölte az ünnepi programból a Feine Sahne Fischfilet német punkzenekar koncertjét – azzal az ellentmondásosnak tűnő indokkal, hogy az ünnepnek apolitikusnak kell maradnia. Ennél a biliviharnál jóval érthetetlenebb, hogy Berlin két évfordulóhoz köthető épülete egész évben palánkok mögött rejtőzik. Felújítás alatt áll az iskola első számú múzeuma, az alapító építész, Walter Gropius hagyatékára épített Bauhaus-Archiv és a Ludwig Mies van der Rohe utolsó művei közé tartozó Neue Nationalgalerie is. A két világszínvonalú beruházás minden más alkalommal örömhírnek számítana, a Bauhaus-emlékévben azonban komoly baki.
Bauhausstadt Berlin
A vonatkozó programokat persze nem nélkülözik a jó berliniek 2019-ben; kis túlzással az egész év az évfordulóról szól. Nem is Németországban lennénk, ha a januári nyitófesztivál az első számú kultúrintézmény, az Akademie der Künste szervezésében nem a Bauhaus kortárs értelmezésére fókuszált volna, aktuális témákkal, megközelítésekkel, művészi eszközökkel és igazi akadémikusan kedves szájbarágással. A Voll Stoff Extra című előadásban például varrógépek szolgáltatták a zenei alapot az iskola textilre szakosodott női alkotóinak bemutatásához, míg a Bauhaus Club 2.019 performatív, zenei és táncprogramokat ötvözött egy igazi berlini klubélménnyel, többek között a „queer enfant terrible”, Mykki Blanco amerikai rapper fellépésével. A csokornyakkendős estekre vágyó polgároknak azért kijutott a klasszikus világsztárokból is: a megnyitón például Michael Wollny zongoraművész lépett fel, Robert Wilson pedig Samuel Beckett műve, Az utolsó tekercs főszereplőjeként állt a színpadra.
A tradicionálisabb, „kötelező” programelemek közé tartozik a Bröhan-Museum május 5-ig nyitva tartó dizájnkiállítása, amely 300 tárggyal tág kontextusban – a glasgow-i iskola, a bécsi Jugendstil, a Deutscher Werkbund és a hollandiai De Stijl tevékenységére is kitérve – vizsgálja a Bauhaus működését. Az iskola kortárs fényképészetre gyakorolt hatásával foglalkozik a Museum für Fotografie – Helmut Newton Stiftung áprilisban nyíló tárlata, ahol az új látásmód, a Neues Sehen patinás alkotói: Moholy-Nagy László, Lucia Moholy vagy Man Ray mellé mai művek kerülnek. A nevükben izzadságszagú, de tuti tartalmú programok sorát gyarapítja a fővárosi képtár, a Berlinische Galerie szeptembertől látogatható tárlata, az iskola ikonikussá vált tárgyainak történetét bemutató Original Bauhaus. A főváros csúcsprogramjának az augusztus 31. és szeptember 8. közötti összművészeti fesztiválhét, a BerlinBauhausWoche ígérkezik.
Berlin annak ellenére kihagyhatatlan helyszíne az idei emlékévnek, hogy mindössze néhány hónapig: 1932 októberétől 1933 júliusáig adott otthont az iskolának – ráadásul akkori helyszínét, a hajdani steglitzi telefongyárat még 1974-ben elbontották. A modern mozgalom maga azonban elválaszthatatlanul összekötődik a ’20-as évek városával, a művészeti és társadalmi kísérletek olvasztótégelyével, Európa legszabadabb és legszabadosabb helyével, amelynek négymilliós lakossága és pezsgő kultúrája kiváló táptalajt kínált az alkotói szabadságra vágyó művészeknek. Az iskola csaknem összes mestere élt és dolgozott itt rövidebb-hosszabb ideig, így természetesen Moholy-Nagy László (a Bauhaus előtt) és Breuer Marcell is (a Bauhaus után). Az emlékévben a szokásosnál komolyabb reflektorfénybe kerül a város épített modern öröksége. Nem csupán a 2008 óta világörökségnek számító, 1919 és 1934 között emelt, mára meseszerűen rendbe vágott hat „ideális” lakótelep, de a kevésbé ismert Zehlendorf gyönyörű modernista villanegyede, illetve az 1957-es nemzetközi építészeti kiállításra felhúzott, a Bauhaus tagadhatatlan hatását mutató Hansaviertel és az ennek keletnémet ellenpárjaként, részben egykori Bauhaus-hallgatók munkájával kiépült szocreál Stalinallee. Az idei évforduló az olyan ínyencségek felfedezésére is kiváló apropó, mint a Haus Lemke, Mies van der Rohe egy jellegzetes magánvillája Berlin Weißensee kerületében, amely 2002-es felújítása óta magángalériaként látogatható, vagy az 1960-as években a névadó kezdeményezésére emelt és gyanúsan panellakótelep-szerű Gropiusstadt, amely eleddig csupán Christiane F. terhelt gyermekkorának helyszíneként tett szert kétes értékű hírnévre.
Gropius dögivel
Az iskola két másik városa, az annak 1919 és 1925 között helyet adó Weimar és az ezt követően befogadó Dessau-Roßlau ugyan Berlinhez képest beelőzött, de egyik sem sieti el a dolgot. Weimarban április 6-tól látogatható a Heike Hanada berlini építész tervei alapján emelt új Bauhaus-Museum. Tömegében és gyűjteményében is ez a kevésbé jelentős, viszont határozott politikai áthallással kapott helyet a Bauhaus betiltását követően, a náci időkben emelt grandiózus Gauforum szomszédságában, annak eszmei ellenpontjaként. Dessau szeptember 8-án nyitja meg a 28 millió eurós költséggel emelt új épületet, amelyet egy 831 indulót vonzó tervpályázat eredményeként spanyol építésziroda, az Addenda Architects tervezhetett. Az ide kerülő, majd’ 50 ezer darabos gyűjtemény mellett – amely a berlini Archiv után a világ második legnagyobbja – Dessaut egyértelműen első számú Bauhaus-zarándokhellyé avatja a Walter Gropius által tervezett, ikonikus iskolaegyüttes. A ma már a világörökség részét képező épületek szerencsére egész évben látogathatóak a közeli mesterházakkal, illetve a város többi, Gropius és tanítványai tervezte, kevésbé ismert épületével együtt. Ha pedig kíváncsiak lennénk a környék vonatkozó építészeti emlékeire is: a Prestelnél idén angolul és németül is megjelent Bauhaus-útikönyv közel 70 helyszínt mutat be részletesen az iskolának egykor helyet adó három városban és környékükön.
Az évfordulót korántsem csak a három, közvetlenül érintett település ünnepli. Még 2016-ban elindult az év előkészítése, a kapcsolódó programokra a szövetségi kormány 16,5 millió, míg az érintett tartományokból létrejött Bauhaus Verbund közel 6 millió eurót biztosított (az építkezések persze ezenfelül jönnek). Ez szerte az országban komoly lehetőségeket teremtett a közintézmények számára, így a Bauhaust az idén tényleg minden lehetséges aspektusból vizsgálhatjuk. Bauhaus és infografika? Szeptemberig tart nyitva az ingolstadti Museum für Konkrete Kunst vonatkozó kiállítása. Bauhaus és tipográfia? Gutenberg Museum, Mainz. A Bauhaus hatása Amerikában? Irány Münster! Bauhaus és tánc? A májusi potsdami táncnapok fókuszában… A kínálat olyan bőséges, hogy szinte alig tűnnek fel az elmaradások: a kiemelt projektek között hirdetett, a három Bauhaus-városban zajló Triennale der Moderne végleges programja például a mai napig nem készült el. Mindenesetre, amit tudni lehet és érdemes, az a bauhaus100.com honlapon elérhető, kiválóan követhető formában, német és angol nyelven. Az évforduló kapcsán a németek kiemelkedő látogatószámra is számítanak 2019-ben; ha sikerülne ráhúzni a 2018-as 87,7 millió nemzetközi vendégéjszakára, az sorban már tizedik alkalommal állítaná be a turisztikai rekordot országosan. És erre minden esély megvan.
A kliséken kívül
Bár a Bauhaus német iskolaként él a köztudatban, mind az oktatók, mind a hallgatók irányából a kezdettől komolyan törekedett a nemzetköziségre. Az utóbbi években kezdett el foglalkozni a tudományos kutatás azzal, hogy a Bauhaust a határokon és nemzeteken túlnyúló modernizmus részeként értelmezze, ennek megfelelő kapcsolatrendszeri hálóban. A hagyományosan eurocentrikus felfogás ugyanis eddig kevéssé vett tudomást a világban párhuzamosan zajló vagy épp a Bauhaus ihletésére létrejött kezdeményezésekről: a moszkvai VHUTEMASZ-ról, a nyugat-bengáli Kala Bhavanról vagy a tokiói Új Építészeti és Dizájniskoláról. (Az amerikai párhuzamról, az 1933-ban alapított Black Mountain College-ról Berlin kortárs művészeti múzeuma, a Hamburger Bahnhof 2015-ben rendezett nagy sikerű kiállítást.) A berlini Haus der Kulturen der Welt (HKW) ehhez kapcsolódóan indította el az emlékév egyik legérdekesebb, kísérleti projektjét még 2017-ben, Bauhaus Imaginista címmel. A négy fejezetre osztott, kiállításokból, workshopokból, konferenciákból és tudományos beszélgetésekből álló program során négy, az iskolához kötődő objektre (köztük Breuer Marcell egy kollázsára) fókuszálva a világ különböző helyszínein kutatták a Bauhaus kapcsolatait: Kiotóban, Tokióban, Újdelhiben, Hangcsouban, Moszkvában, Lagosban, São Paulóban, New Yorkban és Rabatban. A többéves folyamat eredményét a HKW mutatja be a Still Undead című kiállításán és kapcsolódó rendezvényein júniusig.
Az évforduló sok szempontból új löketet adott az iskolával kapcsolatos tudományos kutatásoknak és dokumentációs munkának. Niels Bolbrinker és Thomas Tielsch 2018-ban bemutatott dokumentumfilmje, a Vom Bauen der Zukunft – 100 Jahre Bauhaus ugyan elég lagymatag kritikai reakciókat váltott ki, a mostanra időzített publikációk között azonban több, a maga nemében úttörőnek számító is akad. Anni és Josef Albers egykori munkatársa, Nicholas Fox Weber egy Németországban meglepően személyes hangvételű kötettel készült, amely The Bauhaus Group címmel az iskola hat egykori hangadóját mutatja be. Ulrike Müller gyakorlatilag újraírta a néhány éve megjelent Bauhaus-Frauen című, az iskola női alkotóit bemutató könyvét. Ugyanezzel a témával foglalkozik bővebben Patrick Rössler és Elizabeth Otto új kötete is, amely a Lengyelországban született magyar–német Bauhaus-diák Ruth Hollós-Consemüllerrel bizonyítja, hogy (a 2010-ben megjelent és a mai napig példamutató Magyarok a Bauhausban kötethez képest még) a hazai művészettörténet számára is rejtegethet meglepetéseket a korszak. A fotóközpontú kiadványok közül Jean Molitoré a Bauhaus globális építészeti lábnyomát, Yigal Gawzéé pedig az izraeli Bauhaus-város, a részben emigráns német zsidó tervezők által emelt Tel-Aviv örökségét mutatja be.
A sokszínűséggel együtt a programkínálatból kirajzolódik néhány markáns irány: a „mával foglalkozás”, azaz a kortárs problémákra adott reflexiók, a szellemi szabadság ünneplése, a funkcionalizmus mint a fenntarthatóság szinonimája, a kisebbségek fókuszba állítása – ezek teremtik meg a Bauhaus jelenkori értelmezési keretét Németországban. Ennek ellenére maradhat bennünk némi hiányérzet. A Bauhaus-emlékév szellemi hátországát az elérhető források mennyiségétől elszédült történészek és kortárs művészek uralják, és mintha elsikkadt volna az iskola társadalmi elhivatottságának, közéleti jelentőségének vizsgálata. Arról nem is beszélve, hogy a Bauhausnak az egyén jóllétére fókuszáló, a tágabb épített, társadalmi és történeti kontextust üres lapként kezelő urbanisztikai alapelvei mennyit árthattak a 20. századi várostervezésnek, vagy hogy a Gropius által hangoztatott egyenjogúság valójában inkább látszatot jelentett csupán – az iskola 33 mindenkori oktatója közül mindössze heten nők, a mai napig a másodvonalba szorítva. Nehéz, de szembenézést igényelne az is, hogy az iskolában oktatott alkotói műfajok mára jelentős részben relevanciájukat vesztették a globális túltermelés és -fogyasztás, valamint a digitális forradalom farvizén. Pedig a Bauhaus nem csupán megérdemelné a kritikus kérdéseket, de a legnagyobb jelentősége pont abban rejlik, hogy azok mindenkori, bátor és nyílt feltevésére oktatott diákot és tanárt egyaránt.
A dessaui botrány dacára kevéssé valószínű, hogy ez a napi politika jobbratolódásának jelzője lenne – inkább annak, hogy a saját tradícióiba ragadt és a gyorsuló változás ellen védekező kulturális elit által kisajátított Bauhaust mind nehezebb visszarángatni a Parnasszusról. Pedig annak idején lényegi jellemzője volt a kísérletezés, a hibázni tudás, a hétköznapiság, a politizálás és a mindenki számára adott elérhetőség; nem véletlenül választották diákok Magyarországtól Japánig. Mégis úgy tűnik, az alapítás 100. évfordulóján nagyobb figyelem irányul Gropius legendás ajtókilincseire, mint működésének tényleges és elfogulatlan értékelésére – ennek szomorkás jele, hogy a berlini Bauhaus-Archiv ideiglenes helyszíne egy egyszerű üzlethelyiség, amelynek a fele ténylegesen dizájnboltként működik. „Jól kell kinézni, és vásárolni, vásárolni, vásárolni / Mindig csak fogyasztani, sosem kritizálni” – talán mégiscsak érdemes lett volna meghallgatni a Feine Sahne Fishfilet számait azon a tavaly novemberi napon.
