József Ágostot – József nádor unokáját – a kortársak szimplán József főhercegnek nevezték, és az 1. világháború idején vált népszerűvé – a haditettei nyomán. A háborút követően a főhercegnek nem a csatatéren, hanem a történelem viharában kellett volna bizonyítania, ám ebben nem ért el nagy sikereket. 1918. október 24-én ő lett Magyarország királyi helytartója, a homo regius, de pár nappal később már ő nevezte ki miniszterelnöknek Károlyi Mihályt, és tett hűségesküt a Magyar Nemzeti Tanácsnak. A Tanácsköztársaság bukása után azzal keltett feltűnést, hogy 1919. augusztus 7-én kormányzóvá nyilvánította magát, de két héttel később már kénytelen volt lemondani, és átengedni a pályát Horthy Miklósnak. Állítólag 1922-ben, amikor IV. Károly meghalt, bejelentkezett magyar trónörökösnek is, de ezt a király özvegye ugyanúgy viccnek tekintette, mint Horthy, ráadásul az Országgyűlés már 1921-ben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. József azonban nem hagyta el Magyarországot. Megbékélt a sorsával, és a rendszer amolyan kabalafigurája lett, akit bármikor fel lehetett használni reprezentációs célokra, legyen szó filmpremierről, lovasbemutatóról, esküvőről vagy temetésről. Sikerét leginkább annak köszönhette, hogy tökéletesen beszélt magyarul, és Habsburg létére magyarnak vallotta magát.
A főherceg a legjobb alakításait a különféle katonai vonatkozású eseményeken mutatta be, és nem volt válogatós. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy 1929 nyarán, a főváros szomszédságában lévő nagyközségbe, Békásmegyerre is ellátogatott, hogy felavasson egy világháborús emlékművet. De ne gondoljon senki nagyszabású ünnepségre, akkoriban az ilyesmi mindennapos eseménynek számított. Országszerte, szinte az összes faluban épültek efféle emlékművek, általában oszlopok, amelyek oldalára azoknak a nevét vésték fel, akik elestek az első világháborúban. Az obeliszkek felállítását támogatta az állam, a minőség a település anyagi helyzetén múlott. Ennek fényében elmondható, hogy Békásmegyer nem tartozott a szegényebbek közé. Talán József fellépésének is voltak bizonyos költségei, de a nagy pénz valószínűleg arra ment el, hogy a nagyközség vezetői nem érték be a helyi sírkövessel. Az akkor 62 éves Jankovits Gyulát bízták meg, aki már-már virtuóznak számított e műfajban: millenniumi oszlopai álltak Pozsonyban és Brassóban, Tápióbicskén az 1848/49-es szabadságharc emlékművét készítette el, még a Parlament homlokzatán is voltak szobrai. A döntő mégis az lehetett, hogy a közeli Pomázon is Jankovits világháborús emlékműve állt (1923 óta), ezért a békásmegyeriek sem úszhatták meg olcsóbban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
