Szegeden a Mars tér zárja le a belvárost, itt van a piac és a buszvégállomás, ráadásul a börtön épülete, úgy tűnik, ez után már nem akad látnivaló. A kis utcákban családi házak és szebb napokat látott ipari létesítmények sorakoznak, az épületek a hetvenes, a feliratok a kilencvenes éveket idézik: az ilyen-olyan kft.-k és bt.-k cégtáblái többnyire amatőr címfestők műhelyéből kerülhettek ki. A környék legnagyobb efféle létesítményének homlokzatán fehér táblára vastagon, feketével azt írták: "Nagyfa-Alföld Kft." Négy utca határolja, a név idegenek számára semmitmondó. Talán észre sem vennénk, ha a bejáratánál álló egyenruhás férfi nem tűnne "hivatalosabb" személynek, mint a hagyományos őrző-védő portások. És mintha szögesdrótból is több lenne a megszokottnál. Csakhogy más üzemekkel szemben itt nem a termékre vagy a gépekre vigyáznak ilyen elszántan, hanem a munkaerőre: a Nagyfa-Alföld Kft.-nél a szomszédos börtön elítéltjei dolgoznak különféle profilú vállalkozások számára.
Át az alagúton
Az irodaházba még könnyűszerrel bejutni, de az üzemi területen már ugyanolyan a beléptetőrendszer - zsilipelés -, mint a szomszédos fegyházban. A gyárudvar túlméretezett tankcsapdára emlékeztet, a jellegtelen építmények között tényleg csak a tengernyi szögesdrót említésre méltó, és talán még az a zöld alapon, nyilakkal jelzett fehér figurákat ábrázoló piktogram, amit néhány helyen a falra tűztek. Azt jelenti, "itt kell gyülekezni", mivel az teljesen elképzelhetetlen, hogy egy itteni dolgozó csak úgy magában mászkáljon az udvaron. "Ahogy a fegyházban, az üzem területén is a legszigorúbb, IV. fokozatú biztonsági előírások vannak érvényben - mondja Borsi János bv. ezredes, az Alföld-Nagyfa Kft. igazgatója. - Nincs ebben semmi különös, ugyanazok töltenek itt naponta hat-hét órát, akik a szomszédban laknak." Természetesen az üzemcsarnok bejáratát is rács borítja, a kulcsos ember világoskék, "Büntetés-végrehajtás" feliratú trikót visel, odabent azonban mintha oldódna a börtönhangulat. Tipikus nyomda, sok ilyet láttunk már, bár máshol a dolgozók általában nem méregetik zavart vigyorral vagy éppen megvetően, gyűlölködve a kíváncsiskodót.
A rácsos bejárat csak a civilek számára nyílik, az elítéltek a börtönnel összekötött föld alatti alagúton érkeznek munkahelyükre. Az 1962-ben épített átjáró igazán praktikus megoldás, a hosszadalmas, bonyolult ki- és beléptetést egyszerűsíti le, de leginkább azt a tortúrát, amit a rabok közterületen vonultatása okozna napi két alkalommal. Az alagút szerkezete roppant egyszerű: egy bekamerázott folyosó, két végén ajtóval és lépcsővel. "Kíséret nélkül engedik le az elítélteket a Csillagban, a másik oldalon pedig már várja őket az üzemben szolgálatot teljesítő őrség. A kamerák azért kellenek, hogy véletlenül se jusson senkinek az eszébe, hogy odalent kövessen el erőszakos cselekményt" - magyarázza Borsi ezredes.
Naponta úgy 250 elítélt fordul meg az alagútban, jelenleg ennyi embernek tudnak itt munkát adni a Nagyfa-Alföld Kft.-vel leszerződött különféle vállalkozások. A kosárfonástól a nyomdai előkészítésig, a kórházi ágyak motoros emelőinek a gyártásától az üléshuzat-varrásig sokféle tevékenységet láthatunk - legfőképp betanított munkában.
Nulla lemorzsolódás
Régebben viszont szó sem volt vegyes profilról, bérmunkáról. Ahogy korábbi, Volt egyszer egy bútorgyár című cikkünkből kiderült, vérbeli szocialista üzem működött itt, amelyet a 1992-es öncsőd után többször konszolidált az állam, majd az évtized közepén százszázalékos állami tulajdonú kft.-vé alakult át. A megváltozott viszonyok között megkezdődött a profilbővítés, bútorok mellett már parkettát is készítettek itt, sőt különféle bérmunkát, például fűrészáru-szárítást is vállaltak. Ám ez sem segített: a kilencvenes évek végére egyre kevesebb embert tudtak foglalkoztatni, az itt készült termékek iránt erősen csökkent az érdeklődés, az export leállt, s az ezredfordulón már a kft. voltaképpen semmiféle termelő tevékenységet nem folytatott, az üzemen belül a cégeknek végzett bérmunka vált kizárólagossá. A Nagyfa-Alföld Kft. elnevezést azután kapta a cég, hogy 2003-ban a nagyfai börtöngazdaság is hozzájuk került. "Azóta úgy tekintünk az üzemre, mint egy ipari parkra, a vállalkozások a piacukat hozzák, a technológiát, mi a helyet, az infrastruktúrát és a munkaerőt biztosítjuk. Szerződést kötünk, a vállalkozó nekünk fizet, ami már eleve adminisztrációs könnyebbség - mondja Borsi János. - Nekik főleg az lehet vonzó, hogy nem kell meglepetésekre számítaniuk, a dolog teljesen kiszámítható. Ha tizenhárom emberre van szükségük, akkor annyit kapnak, ha többre, akkor többet. Ráadásul garantált, hogy az év munkanapjain ezek az emberek időben megjelennek a munkahelyükön, és elvégzik a feladatukat. A fluktuáció nulla, ha valaki lebetegszik, akkor pótoljuk, vagyis sokkal kiegyensúlyozottabbá lehet tenni a termelést, mint egy civil munkahelyen. A kft. külső munkát is vállal, 18 elítéltet szállítanak naponta Hódmezővásárhelyre, nyolcat pedig egy szegedi faipari vállalkozás foglalkoztat." A Nagyfa-Alföld Kft. 2004 óta nyereséges, tavaly 43 millió forint volt a mérleg szerinti eredménye, bár az is igaz, hogy "húzóágazatnak" inkább a nagyfai mezőgazdasági munka tekinthető. "Elvárják, hogy nyereségesek legyünk, pedig a fogva tartottak foglalkoztatása miatt tavaly összesen csak 4 millió forint állami támogatást kaptunk. Az őrök a büntetés-végrehajtástól kapják a fizetésüket, a szabad dolgozók bére viszont már saját költségvetésből származik" - jelenti ki az ezredes igazgató.
Kimennek az emlékezetből
A nyomdán túl, a gyárcsarnok területén kisebb-nagyobb, egymástól ráccsal is elválasztott "munkahelyek" sorakoznak. A nyomdaiak vagy az üléshuzatvarrók viszonylag nagy helyen dolgozhatnak, akik viszont kosarat fonnak - lehetnek öten -, mintha ketrecben lennének. Hasonló a helyzet a trafótekercselőkkel is. K.-t közülük emelik ki, a negyven év körüli férfi azok közé tartozik, aki - név nélkül - hajlandó nyilatkozni. K. állítja, hogy egész életében dolgozott. "Legutoljára pénzügyi tanácsadó voltam. 2001-ben tartóztattak le, de csak 2006-ban állhattam munkába. Előzetesben, ugye, eleve nem lehetett, aztán 2004-ben ide kerültem, a Csillagba, de akkor eléggé hadilábon állt itt a munkáltatás, nekem legalábbis nem jutott, pedig szerettem volna, hogy valamivel lekössem magam. 2006-ban aztán megkezdődött ez a tevékenység, trafókat kell tekercselni, nem különösebben megerőltető, nos, azóta ezt csinálom - mondja. - Úgy néz ki a nap, hogy negyed hatkor van ébresztő, utána reggeli, majd felkészülés a kivonulásra, meg kell borotválkozni, rendesen fölöltözni, itt nem lehet slamposan megjelenni. Mire ezzel megvagyunk, már indulnunk is kell. Hétkor van a kivonulás, 7.30-kor fölvesszük a szerszámokat, és onnantól kezdve folyamatos a munka 14.30-ig. Utána leadjuk a szerszámokat, felvesszük az ebédet, viszszakísérnek a körletbe, ahol lehet olvasni, levelet írni, tanulni, aztán vége is a napnak."
K.-t 15 év fegyházra ítélték gyilkosságra való felbujtás miatt, amit fellebbezés után börtön fokozatra enyhítettek. A legjobb esetben jövő novemberben szabadul, egyelőre még nem tudja, mihez kezd majd odakint. "Azt már fél lábon is kibírom, tényleg sokat számított, hogy dolgozhattam - mosolyog, majd hozzáteszi: - Az embernek az a legrosszabb, ha be van zárva egy helyre, és az egy óra sétán kívül nincs más lehetősége, hogy kimozduljon. Ha nincs, ami megszakítja ezt a monotóniát, könynyen be lehet kattanni. Azt szoktam mondani, megfizethetetlen, hogy lejöhetek ide, mert itt nem az a taposómalom van, mint bent, hogy ülök, és csak arra várok, történjen már valami - persze nem történik. Munka közben viszont mindig sikerül elvonni a figyelmet. De azért jó az is, hogy fizetnek. Itt zömében hozzám hasonló nagy ítéletesek vannak, akik előbb-utóbb egyedül maradnak, pár év után az otthoniak, a család, az ismerősök megszakítják velük a kapcsolatot. Egyszerűen kimegyünk az emlékezetből, így aztán külső, anyagi támogatásra sem számíthatunk. Itt viszont lehet keresni, és akkor az ember nincs ráutalva a többiek jóindulatára."
A "lehet keresni" persze mást jelent itt, mint a kinti világban. Az alapmunkadíj a minimálbér egyharmada: ez jelenleg 24 500 forint. Ebből az intézmény fenntartására vonnak le egy bizonyos összeget, a többit átutalják az elítélt letéti számlájára - és ennek az összegnek 85 százalékát költheti el az intézeti boltban. A szakképzettség miatt sem jár több pénz, de a kft.-nél van egy munkáltatási szabályzat, melynek alapján azért bizonyos mértékben tudnak differenciálni. Például úgy, hogy óradíj helyett teljesítménybérezés van. "Az ilyen helyeken akár 28-30ezer forintot is lehet keresni - mondja Borsi János, hozzátéve, hogy az itteni viszonyok közt ez egyáltalán nem kevés. "Az itt dolgozók még azt is luxusként élik meg, ha a vállalkozótól naponta kapnak egy kávét."
Ha e pluszjuttatásokat veszszük, a nyomdászok mellett az ágymotor-összeszerelők tekinthetők a "munkásarisztokráciának": a teljesítménybérezés és a kávé mellett viszonylag nagy mozgásterük van, rabruha helyett cégfeliratos, piros pólóban dolgoznak.
Természetesen nem az elítélt választ munkát. Miután megkezdi büntetését és "megszokja a klímát", az ún. befogadási és foglalkoztatási bizottság elé kerül. Ez a bv. szakemberekből, orvosból és pszichológusból álló csapat dönt arról, hogy az elítélt - egészségi és mentális állapota alapján - mivel foglalkozzék. "Igyekszünk minden egészséges fogva tartottnak munkát biztosítani - mondja Borsi János. - Ha erre a Nagyfa-Alföld Kft.-nél nincs lehetőség, akkor az intézeten belül." A legelőnyösebb helyzetben azok vannak, akik valamilyen szakképesítéssel rendelkeznek, a kft.-nek esztergályosra, motor- és villanyszerelőre szinte mindig szüksége van. "Nem titok - mondja az ezredes -, hogy az ilyesmi ritkaságszámba megy. Az elítéltek többsége semmiféle szakmai képzettséggel nem rendelkezik, így tulajdonképpen fizikai állapota határozza meg, hogy milyen betanított munkát végezhet." A legfontosabb azonban, hogy legyen valami. "A börtönön belül a foglalkoztatás három részre tagolódik: vannak a tanulók, ők legfeljebb csak nyáron dolgoznak, a börtön saját hatáskörében is foglalkoztat elítélteket (konyha, takarítás), a többiek pedig nálunk vannak - sorolja Borsi. - Ha ezt öszszeadjuk, kiderül, hogy a fogva tartottak 90-95 százaléka végez valamiféle hasznos tevékenységet, beleértve a tényleges életfogytiglanra ítélteket is, akik közül néhányan szintén az üzemben dolgoznak. Sőt ők is csak 85 százalékát költhetik el keresetüknek, hátha egyszer változik a törvény, és mégis kiszabadulnak."
Rend van
De mi lesz azokkal - mint például K. -, akik hamarosan kilépnek a börtönkapun? Priusz nélkül sincs munka, avval meg pláne nem. Borsi János szerint mégsem törvényszerű, hogy a szabadulókat hamarosan újra a Nagyfa-Alföld Kft. alkalmazza. "Aki lehúz a Csillagban 5, 10, 15 évet, mindent megtesz azért, hogy ne kerüljön vissza. Természetesen mi is tisztában vagyunk vele, mennyire korlátozottak a munkalehetőségek, mégis igyekszünk a magunk módján segíteni, az intézeten belül szakképzés folyik. Kőműves-asztalos-szobafestő tanfolyamokat szervezünk, egy ilyen végzettség birtokában talán könnyebb az elhelyezkedés, legalábbis annak, aki szeretne elhelyezkedni. De előfordul - ha nem is nagy számban -, hogy külső partnereink, miután megismerték az elítéltet, a szabadulása után is foglalkoztatják. Sőt azt kell mondjam, hogy itt, Szegeden a helyi cégek egy része is mentes az előítéletektől, és foglalkoztat egykori fogva tartottakat." Persze efféle csodák csak ritkán fordulnak elő: egy elítélt hiába vált megbízható, ügyes munkaerővé fogva tartása idején - ami azért a többségről eleve nem mondható el -, a Nagyfa-Alföld Kft. törzsgárdatagság nem a legjobb ajánlólevél.
P.-nek van még ideje ezen gondolkodni. 2003-ban "rendes életfogytot" kapott emberölésért, legkorábban 2038-ban szabadul. Szakmát még kint szerzett, olvasztár. Itt az ágymotorszerelőkhöz került, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak látszik, nyugodtan beszél, K.-val ellentétben egyáltalán nem látszik rajta, hogy már hét éve itt van. "Nem is az volt a fontos, hogy dolgozzam, inkább hogy ki tudjak mozdulni abból a négyszer négy méteres helyiségből, ahol az ítéletemet töltöttem. Ahogy lehetőségem volt rá, jelentkeztem a munkára, mindent figyelembe véve szeretem ezt csinálni. Elsősorban persze azért, mert plusz mozgásteret ad, de igyekszem a többi lehetőséget is kihasználni. Most gimnáziumba járok, utána a főiskolát is megpróbálom. Van időm bőven."
Az Alföldi Bútorgyárban nem csak az ülőgarnitúráknak van történetük. A szocialista nagyüzemben háromszor szabadult el a pokol (lásd cikkünk első részét), és hiába telt el a legutóbbi tragédia óta is majdnem huszonöt év, semmit sem bíznak a véletlenre.
"Régebben nem voltak ennyire szigorú biztonsági intézkedések, de nemcsak ezért megfontoltabbak a mostani elítéltek - mondja az ezredes. - Míg a rendszerváltás előtt bőven akadt munka a gyárban, most akár kiváltságnak is tűnhet. Még a legostobább elítélt is tisztában van vele, hogy csak roszszabb lehet neki, ha csinál valamit, és pihenőre küldjük. Ennek ellenére nem zárhatjuk ki, hogy bármelyikük - akár egy apróság miatt - bekattan, kárt tesz magában, másokban vagy a gépekben, nagyon figyelnünk kell az ilyesmire, hiszen vannak, akik késekkel dolgoznak. Szerencsére nagyon ritkán fordul elő rendkívüli esemény, mint ahogy az sem túl gyakori, hogy valaki azzal kísérletezzen, hogy eltulajdonít valamit, mert úgyis megtaláljuk. Múltkor valaki egy darab szövetet próbált kicsempészni, mert hajómodellt épít, ahhoz kellett volna, vitorlának. Mondtuk is neki, miért nem igényelt, biztosan kapott volna, így viszont a dolgot fegyelemsértésnek kellett tekintenünk."
