A kiállítás kezdeményezője a prágai Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet, a szöveges bevezető pedig a fényképek sajátos dokumentumjellegét hangsúlyozza. Azt, ahogy ezek a félamatőr felvételek mintegy mellékesen bemutatják a korabeli (prágai) városkép szürkeségét, reménytelen sivárságát, ami persze elmondható a budapesti anyagról is. De mégsem ez az, ami a leginkább hat a nézőre, miközben az ügyes rendezői ötlettel kialakított szűk labirintusban bolyong, kiszögellésről kiszögellésre halad, végignézve egy-egy megfigyelési eset (dosszié) képeit, egyre ingerültebben hallgatva a felolvasott követési naplókat, személyleírásokat. Az igazán mellbevágó az a szemérmetlen közelférkőzés, ahogy az operatív tisztek vagy beszervezett embereik, a nem hivatásos titkos megbízottak és munkatársak, ügynökök, informátorok és "rezidensek" belenyúltak, belebámultak és beleszagoltak a megfigyeltek életébe - eljutva végül a konkrét zaklatásig, amikor már hárman-négyen vették körül szorosan a megfélemlíteni kívánt megfigyelt személyt.
A labirintus külső falán helyezkedik el a prágai anyag, mintegy jelezve, hogy a szovjet tömb uniformizált apparátusának a magyar voltaképpen csak része, "alesete" volt. Ezek a felvételek a legkésőbbiek, a 80-as években készültek - Milos Forman esetében például "...ellenséges beállítottságú személyekkel fenntartott kapcsolatainak dokumentálása (...) valamint a munkaidőn kívüli tartózkodásának a megállapítása" céljából.
A kiállítás nagyobb részét kitevő magyar anyag folyamatosan keletkezett az 1956-os forradalmat követő időktől nagyjából a hetvenes évekig. De a fotók felhasználása az állambiztonsági "operatív munkában" már röviddel a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben megkezdődött, amikor a Terézvárosban, konkrétan az Izabella utca 66.-ban korszerű külföldi gépekkel felszerelt filmlaboratóriumot hozott létre a Belügyminisztérium, mégpedig akkor igencsak tekintélyesnek számító összegből, tízmillió forintból, és ezzel párhuzamosan megkezdték 23 fő fényképész képzését is - számol be a kezdetekről a kiállítás. A labort 1956-ban állítólag feldúlták a felkelők - viszont már évekkel ezelőtt sikerült kimenekíteni az itteni raktárból rengeteg olyan oktatófilmet, amelyek a megfigyelési munka gyakorlatába avatták be az újoncokat. Láthatunk is olyan fényképezőgépet, az elrejtésére szolgáló autóstáskát, aztán különféle titkos készülékeket, rejtett mikrofonokat és kamerákat, könyvbe vagy asztali öngyújtóba rejtett adóvevőket, amelyeket "a nép ellenségeinek" kiszűrésére használtak a pártállam szorgos őrei.
A legizgalmasabb azonban maga a képanyag, amelyet az "ügyek" rövid ismertetése tesz követhetővé. Meghökkentő az az aprólékos, minden(ki)re kiterjedő konok és bosszúszomjas érdeklődés, amellyel az állambiztonság 1956 után figyelte potenciális áldozatait. Eközben meglehetősen nagy hibaszázalékkal dolgoztak, egy sor ügyet és személyt ejtettek, pedig a célszemélyek egy részét eleve kettős érdeklődéssel követték: egyrészt mint az államrendet fenyegető felforgatókat, másrészt mint potenciális ügynököket, akiket adott esetben zsarolással a maguk oldalára kényszeríthetnek.
Jó volna tudni, mekkora képanyagból válogathattak a kiállítás rendezői, cseppet vagy vödörnyit látunk-e a tengerből. Mindenesetre igen változatosak az ügyek. A joghallgató Komáromi Kornéliát például azért követték 1957 tavaszától, mert az egyetemi passzív ellenállás egyik kezdeményezője, bátor szervezője volt. Megfigyelésének felolvasott szöveges anyaga még azt a helyzetet tükrözi, amikor tevékenységéről csak sejtéseik voltak a hatóságoknak. Később aztán hat év börtönre ítélték.
Aztán itt vannak a papi szeminárium kirúgott tanárai és hallgatói, akiket egy lakásból igyekeztek szemmel tartani, miközben szemközt vélhetően egy előadás meghallgatására gyűltek össze. Láthatunk képeket ismert értelmiségiekről és 56-os elítéltekről az Örkény Istvánnal beszélgető Fekete Sándortól kezdve Kardos Lászlón és Kemény Istvánon keresztül Hegedűs B. Andrásig. Sajátos, ám jellemző az állambiztonsági paranoiára annak a beszervezett ügynöknek, egy katolikus káplánnak az esete, aki többször is jelentett olaszországi magyar emigráns szerzetesi körök tevékenységéről, de egy időben (1970-ben) megfigyelés alá vonták, hogy ellenőrizzék, nem szervezték-e be a másik térfélen külföldi útjai során.
A "személyi követőknek" sokszor igencsak meg kellett erőltetniük magukat, hogy egyáltalán információkat közölhessenek napi tevékenységükről. Ezért vannak tele a felolvasott jelentések olyan adatokkal, mint "X az Utasellátóban vásárolt sajtot és kenyeret elfogyasztotta", "italt rendeltek, majd az ebéd elfogyasztása után kifizették a számlát", "kb. 4-5 kiló paprikát vásároltak" stb. Ezek nélkül viszont végképp haszontalannak tűnnek a képek. Emberek álldogálnak, ülnek, netán tovahaladnak mit sem sejtve, emberek, miközben követőik értelmetlen munkájuk során alighanem egyre jobban gyűlölik őket - amint ezt Petri György verse, A személyi követő éji dala láttatja érzékletesen:
"Én reggel hatig rohadok / a csöndesedő esőben. / Ki kell várnom a váltást, / ki kell várnom / amíg kikászálódsz a vackodból, / anyu mellől. Hogy leadhassam / a drótot: merre reppentél. / Szállsz, szárnyalsz. / A kezembe ne kerüljél. / Mert röptödben megkopasztalak."
Centrális Galéria, Bp. V., Arany J. u. 32., nyitva október 30-ig
