Az OSA Archívum épületét, az Arany János utcai ún. Goldberger-házat 1911-ben adták át. "Már tavaly gondolkodni kezdtünk, hogy egy ilyen jeles alkalom ne csak szimpla megemlékezésből, koccintásból álljon, hanem valamiféle közösségi élmény is kialakuljon belőle - mondja Tamási Miklós, az OSA munkatársa. - Szinte magától értetődő volt, hogy keressünk még százéves budapesti épületeket."
Tamásiék év végén láttak munkához, s nem volt könnyű dolguk. Noha bizonyos kerületekről (V., VI., VII., VIII.) megjelent leíró jellegű, topografikus kötet, a többinél gyakorlatilag levéltári kutatást kellett végezniük. "Volt egy-egy tippünk, aztán ha szerencsénk volt, valóban 1911-ben épült a ház. Ha nem, akkor 1909-ben vagy 1912-ben. A budai oldal például meglehetősen hiányos a listánkon, egyszerűen nem állnak rendelkezésre a megfelelő források. Kezdetben Nagy-Budapestben gondolkodtunk (1950-ig Budapest lényegesen kisebb volt, mivel a környékbeli falvak - például Albertfalva, Pestújhely - és városok - például Újpest, Rákospalota - nem tartoztak a fővároshoz - L. T.), de hamar beláttuk, hogy reménytelen mind a huszonhárom kerületre kiterjeszteni a kutatást."
A nehézségek ellenére elég rövid idő alatt sikerült több mint 140 olyan budapesti házat összegyűjteni, amely 1911-ben épült. Mivel az elsődleges cél nem a teljesség, hanem a már említett "közösségi élmény" volt, a szervezők inkább arra figyeltek, hogy minél több bejárható épület legyen áprilisra. A listán szerepelnek közismert épületek, mint az Andrássy úti Párisi Áruház, a későbbi Divatcsarnok, a Rákóczi úti Palace szálló, a margitszigeti víztorony és a Népopera, vagyis az Erkel Színház, illetve nagy számban vannak közoktatási-népjóléti intézmények (ennek okaira még visszatérünk), többségük mégis "csupán" tipikus korabeli lakóház, tipikus budapesti lakástulajdonosokkal. A kezdeményezők az összes érintett tulajdonost megkeresték, ám az ünnepség ötletét nagy részben közöny vagy gyanakvás fogadta. Végül ötven olyan épületet találtak, ahol április 9-10-én kaput nyitnak. (Részletes program a budapest100.hu honlapon.)
Felnőtté válás
Az 1873-ban egyesített Budapest a kor legdinamikusabban fejlődő települése volt Európában. Negyedszázad alatt vált szinte a semmiből világvárossá, léte azt bizonyította, hogy agrár-Magyarországon is van keresnivalója a korszerű iparnak, gazdaságnak, sőt a művészetnek is. Lakossága megháromszorozódott, 1900-ban már a kontinens nyolcadik legnépesebb városa volt. A nagyszabású beruházásokat átgondolt rendezési tervek (Pest, 1872; Buda, 1876; "buda, 1883) alapján próbálták megvalósítani - ennek leglátványosabb eleme a pesti oldal két új főútvonalának, a Nagykörútnak és a Sugár (Andrássy) útnak a kiépülése volt -, de 1873-1896 között majd' hétezer új ház is épült, zömmel többemeletes bérházak. A városkép teljesen átalakult, az uralkodó építészeti irányzat, a korszerűnek azért nem mondható historizáló eklektika (neoreneszánsz: a Nagykörút házai; neogótikus: a Mátyás-templom; neobarokk: a budai Vár; a három együtt: Parlament) pompája minden bizonnyal lenyűgözött városlakót és átutazót egyaránt.
A nagyszabású építkezés mellett kiemelten fontos volt a korszerű közművesítés, a tömegközlekedés megteremtése, az oktatás és kultúra fejlesztése (1873-ban 67 elemi iskolába járhattak a gyerekek, 1896-ban már 151-be, 1876-ban 3 gimnázium volt, húsz évvel később már 12) és a korszerű szociális ellátás is. De mindezt nem adták ingyen. Míg 1874-ben a város összes kiadása 13 606 000 korona volt, 1895-ben ez már 53464 000-re emelkedett; ám az addigi töretlen fejlődés a századforduló idején valamelyest megtorpant. Budapest "felnőtté vált", ami azt jelentette, hogy az építés helyett a működtetés vált hangsúlyossá.
Szegény Budapest
A XX. század elején a társadalom szerkezete alaposan megváltozott, a lakosság nagy része ugyanis a "munkásosztály" tagjának mondhatta magát. 1910-re az immár több mint 880 ezer lakosú Budapesten az iparban alkalmazottak száma megközelítette a négyszázezret, de a házicselédeké, napszámosoké is majd' kilencvenezer volt, a korabeli statisztika szerint pedig 611 044 "egyén" számított vagyontalannak és szegénynek, a lakosság közel háromnegyede. Noha a belső kerületek továbbra is a "fények városának" pompás képét mutatták, a várost egyre szorosabban kerítette be a nyomor, ami egyebek mellett a lakásviszonyokban is megmutatkozott. Az 1910. évi népszámlálás alapján Budapesten 201 843 lakás volt, közülük azonban 174 256 számított "rendesnek", 27 259-et csak "egyéb helyiségként" tartottak nyilván. Bár 1906-hoz képest a pincelakások száma a felére csökkent (5607-ről 2478-ra), az ilyen helyeken élők száma nőtt: majdnem tízezer (9944) ember élt pinceszobákban, "budán és Kőbányán a lakóházaknak csupán 5,7 százaléka volt emeletes. Jellemző adat, hogy fürdőszoba akkor még csak a lakások negyedében volt, vécé csak 38 százalékukba és vezetékes víz is csak 61 százalékukba jutott.
Száz évvel ezelőtt a főváros életében a legnagyobb változást Bárczy István polgármester közigazgatási reformja hozta, ami megteremtette a "községesítés" feltételeit - ez a kommunális szolgáltató üzemek (például gázművek) városi tulajdonba vételét jelentette -, illetve beindított egy olyan közoktatási-közművelődési beruházássorozatot, ami azóta is egyedülálló: 1909-1912 között 55 iskola létesült, főleg a külvárosban, de ekkor vált nyilvánossá az 1904-ben megnyílt Fővárosi (ma Fővárosi Szabó Ervin) Könyvtár is. (A könyvtár Budapest Gyűjteménye, az áprilisi eseménysorozat egyik partnere 1912-től volt hozzáférhető.)
De talán ennél is fontosabb, hogy nagyobb hangsúlyt kaptak a szociális ügyek, kislakás-építési program indult, korszerű népszállót létesítettek az Aréna (Dózsa György) úton. A közgyűlés 1909 áprilisában "szükséglakásokra, barakktermekre, népszállókra és népotthonokra" 2,3 millió, kis lakásokra, bérlakásokra és iskolákra 30 millió koronát szavazott meg, júliusban pedig már az eljövendő építkezések részletes kiviteli programjáról is döntött. Még abban az évben 10 házat kezdtek építeni 853 lakással. Méltányos adómentes lakbérért lehetett kivenni őket, ám ahogy az illetékesek megállapították: "a főváros lakosságának van egy igen számos rétege, amely még ezeket a mérsékelt béreket sem képes elviselni (...) erre való tekintettel több helyen létesültek könnyebb szerkezetű, földszintes kis lakások, amelyeket lehetséges évi 200 korona bérért kiadni. Ezek száma kerek 500-at tesz ki, nagy részük már 1909 novemberében lakva volt."
Háziúri muri
A lakásínség emblematikus figurájává a háztulajdonos (háziúr) vált, akiről így emlékezett meg Heltai Jenő Budapesti háziúr című versében: "Nagyon megverte a teremtő / Azt, kinek Pesten háza van, / Zsarnok lakók ezer szeszélyét / Tűri az ily boldogtalan. / A helyzetével visszaélnek, / S mint egyszer a maroknyi búr / Harcol gonosz lakói ellen: / A budapesti háziúr." Ugyanakkor egyes háztulajdonosok sorsa sem volt fenékig tejfel, legalábbis erről tanúskodik Vaskövi Förster Nándor minisztériumi tanácsos levele a Háztulajdonosok lapjában: "A Szilágyi tér 4. sz. házamban lakott egy Bergl nevű ügynök. A lakást oly állapotban hagyta vissza, hogy kénytelen voltam a megrongált berendezést helyreállítani, s vele szemben kártérítési igényt támasztani. Minthogy nem fizetett, bepereltem. A lakásban talált rongálásokat egy építész megvizsgálta és a házmesternővel együtt jegyzőkönyvbe foglalta. (...) A járásbíróság kihallgatta az építészt, és a házmesternőt, kik vallották, hogy a papírkárpit teljesen tönkre volt téve, a falban több emberfej nagyságú lyuk volt, melyet a lakó esetlenül gipsszel mázolt be, ezenfelül voltak a falban lyukak, melyek primitív módon és csak részben voltak bekenve, a tapéta több helyen letépve, bepiszkítva. A fürdőkályhát kipróbálták, de meleg vizet nem sikerült készíteni, valószínűleg el volt rontva. A fürdőszobában erős gázszag is volt. (...) A bíró az ügynök két tanúját is kihallgatta, a cselédjét és az ügyvédjét. Mindketten azt vallották, hogy a fürdőkályha rendben volt, azt a lakó a kihurcolkodás előtt megjavíttatta, sőt a cseléd azt is mondta, hogy a kihurcolkodás előtt őnagysága meg is fürdött. Ezen szenzációs vallomás teljesen meggyőzte a bírót arról, hogy itt egy szegény, szerencsétlen lakót üldöznek (...) meghiteltette e két tanút - az én bizonyítékaimat és tanúimat figyelembe nem véve. (...) A tragédia vége, hogy a lakó kárt okozott, melynek helyreállítása 234 korona 40 fillérbe került, a perköltség pedig 115 korona 50 fillér volt. Teljes károm tehát ezen ítélkezés következtében: 350 korona. Igazán öröm Budapesten háztulajdonosnak lenni." Ugyanebben a lapban így üzen a szerkesztő: "Adók, illetékek, kövezési, víz-díjak, stb. Máris az összeroskadásig nyomják a háztulajdonost és mégis azt tapasztaljuk, hogy minden újabb közteherben őt részesítik a legnagyobb mérvben. Azt senki nem veszi figyelembe, hogy a házbérek leszállítását leginkább a magas közterhek akadályozzák. A bérlőközönség egyre csak a magas lakbérek, és a zsarnok házbirtokos ellen panaszkodik, noha a lakbérek itt-ott a fővárosban már annyira leszállottak, hogy sok helyen a vidéken is magasabbak, és szerencsésnek mondhatja magát az a háztulajdonos, kinek bérjövedelme a házba fektetett tőke három, legfeljebb négy százalékát meghozza."
Egy ház üzemeltetését egyébként igen szigorú törvények szabályozták, a tulajdonos feladata volt az épület és a lakások karbantartása, olykor berendezése is. Ugyanakkor a Háztulajdonosok lapja szerkesztőjének állítása a nyomott árakról egyszerűen nem volt igaz. 1910-ben a legolcsóbb lakás - ez egy szobát jelentett a nyomorúságos "budán - 213 koronába került, míg egy háromszobás belvárosiért akár 2000 koronát is elkértek. Persze olyanok is voltak, akik bérleményükből adtak ki egy-egy szobát, egy korabeli tudósítás szerint: "a hónapos szoba 60-70 koronába kerül, s aki 80 koronát áldoz hónapos szobára, már nagyúri berendezést és kényelmet kap".
Az elszalasztott lehetőség
Nem csoda, hogy az 1911-es adatok szerint ún. "közös éjjeli termekben" 51 506-an háltak rendszeresen, s 40 ezren voltak azok, akiket a szintén száz évvel ezelőtt létrehozott Szegényügyi Nyilvántartó állandó segélyben részesített - ez havi 10 korona körüli összeg volt. Szerény vigasz, hogy Budapest "kávéházvárossá" válását - 1912-ben az Abbáziától a Zrínyiig 322 (!) kávéházat tartottak nyilván - a lakáshiány, illetve a megfizethetetlen lakbérek is elősegítették: sokan inkább az éjjel-nappal nyitva tartó törzshelyükön töltötték napjuk nagyobb részét, mint szánalmas otthonukban.
Noha akadnak kivételek, a ma is álló százéves budapesti házak többsége legfeljebb külső megjelenésében emlékeztet az eredetire, bár többségük homlokzatát is elcsúfítják oda nem illő elemek, például a gázkonvektor fúvókája vagy a műanyag ablakkeret. Az egykori építészek valójában örülhetnek, hogy ezt nem élhették meg, mert ők, akik a legapróbb részletekig - az ajtókilincstől kezdve a lépcsőház korlátjának motívumaiig - szinte mindent maguk dolgoztak ki, valószínűleg szívrohamot kapnának a látványtól. S noha 1911-ben is az eklektika számított a legelterjedtebb építési stílusnak, a százéves házak között akadnak szecessziós épületek éppúgy, mint kifejezetten modern, célszerű, ám a nemzeti építészet megújítását is célzó alkotások. "Az idők változtak, s újabban láttunk városi bérházakat, amelyeket nem kötnek már a régi nyűgök, s amelyek a szimmetriát sem tartják fontosnak. Sőt odáig is alakulhatott itt-ott a dolog, hogy nem tekintik fontosnak a homlokzatot sem. Egy kiterjedt munkásságú építészünk mondotta nemrégiben, hogy ő tulajdonképpen alig törődik a homlokzat kiképzésével. Fő az alaprajz - úgymond -, a tér helyes, találó, leleményes beosztása. Legyen minden helyiség a maga rendeltetésének megfelelő, akkor jó a ház" - írta Lyka Károly 1911-ben, a Művészet című folyóiratban.
Kőnig Tamás építész szerint elsősorban Kós Károly, Lechner Ödön tanítványai, Lajta Béla, a Vágó testvérek munkássága nyomán valóban egy olyan korszerű, ámde mégis jellegzetesen magyar építészet volt kibontakozóban, amely a későbbiekben világviszonylatban is jelentős műveket eredményezhetett volna.
Csakhogy e kiteljesedésre már nem volt idő. Az első világháború gyakorlatilag lenullázta Budapestet, az 1920-as években pedig az immár végképp elavult historizáló eklektika vált ismét uralkodó építészeti irányzattá. Budapest a múltba révedt, pedig még fél évszázados történelme is alig volt.
Napról napra '11
Március 3. Megnyílik az Andrássy úton a főváros első reprezentatív nagyáruháza, az új Párisi Nagy Áruház.
Március 7. Megalakul az önálló Telefongyár Rt.
Március 16. Megalakul az első munkássportklub, a Vasas Sportegyesület.
Április 13. A MIÉNK képzőművész társaságból kiváló festők megalakítják a Nyolcak csoportját, Kernstok Károly vezetésével.
Május 10. A főváros részvénytöbbséget szerez a Budapesti Villamos Városi Vasút Részvénytársaságban.
Május 24. A törvényhatósági bizottság határoz a fővárosi tanítóképző intézet felállításáról.
Július 5. A törvényhatósági bizottság a Fővárosi Könyvtárat (1903) angolszász mintára nyilvános közművelődési "községi könyvtárrá" szervezi át.
Szeptember 1. Megkezdik az oktatást a Rigó utcai Női Felsőkereskedelmi Iskolában.
Szeptember 19. A Fővárosi Nagycirkuszban, akkori nevén Beketow cirkuszban bemutatják Max Reinhardt rendezésében Szophoklész Oedipus királyát a Magyar Színház együttesével.
November 1. Elkészül a Százados úti Művésztelep.
December 7. Megnyílik a főváros legnagyobb színháza, a 3200 fő befogadóképességű Népopera, a későbbi Városi, a mai Erkel Színház.
(Forrás: Bart István [szerk.]: Budapest krónikája. A kezdetektől napjainkig, Corvina 2007.)
