Heinrich Christian Nebbienről (1778–1841) nem neveztek el utcát, de még egy sétateret sem. Pedig a német autodidakta kertépítő többet érdemelne; az elsők között is ő volt az első, aki fantáziáját a Városliget szolgálatába állította. Grandiózus tervén három évig dolgozott.

Nebbien főművével 1813-ban pályázott és nyert, de a területnek addigra már jelentős és fordulatokban gazdag története volt. Persze az 1700-as években még nem a népszórakoztatás volt a fő profil, a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás, illetve az ezzel kapcsolatos fejlesztések és disznóságok voltak az irány­adók. Az egykor Ökrös-dűlőnek nevezett mocsarast, amelyet évszázadokon át legelőként használtak, Pest városa népegészségügyi okokból, konkrétan a malária veszélye miatt, fásítási programmal kívánta felszámolni 1755-ben, de erre csak évtizedekkel később kerülhetett sor a marhatenyésztők ellenállása miatt. Boráros János városbíró 1794-ben az erdő mulatóhellyé való átalakítását indítványozta, de ez akkor még meghiúsult. A városi elöljáróság inkább a Batthyányakra bízta az erdősítés folytatását, ám ők inkább fakitermelésbe kezdtek, úgyhogy pár év múlva, 1805-ben a Királyi Táblának kellett fellépnie, hogy visszavegyék az akkor éppen Városerdőnek nevezett területet a léha Batthyány Tivadartól.

A budapesti levéltár aulájában és első emeletén rendezett kiállításon e különös korszak éppúgy terítékre kerül, mint ahogy a fordulatokban még inkább bővelkedő következő kétszáz év. A levéltár nevéhez illően a tárlatot a papíralapú történelmi emlékek uralják: iratok, térképek, plakátok. Boráros gyöngybetűkkel írott indítványát ugyanúgy megtekinthetjük, mint Nebbien térképét, de állatkerti kiadványokat, vidámparkos kártyanaptárakat vagy a Petőfi Csarnok koncertplakátjait is kiállították. Vicces történelmi adalék, hogy eredetiben olvashatjuk azt az 1895. augusztus 11-én kelt rendeletet, amely az Andrássy és Stefánia utakon megtiltja a kerékpározást és velocipédezést a „sétakocsikázás akadálytalan lefolyásának érdekében”, de az már nem olyan meglepő, hogy egy évvel később, a millenniumi kiállításra a nőknek rózsaszín, a férfiaknak fehér, a gyerekeknek pedig kék bérletet állítottak ki.

A kiállítás rendezői annak ellenére igyekeztek teljes körű, minden részletre kiterjedő képet festeni a Városligetről, hogy a levéltári helyszín alkalmatlan ilyen nagyszabású bemutatókra. Noha emiatt nélkülöznünk kell a tárgyi emlékeket, a „relikviákat” és egyéb múzeumi látványosságokat, komoly hiányérzetünk nem lehet. Sőt, így talán még világosabban is áttekinthetők azok a folyamatok, amelyek a Liget történetét végigkísérték, bár minden bizonnyal a látogató habitusától, lelki beállítottságától és ízlésétől is függ, hogy e folyamatokat miként értékeli.

Kétségtelen, hogy a Városliget az eltelt két évszázadban tobzódott a különleges és szórakoztató epizódokban, a földalattitól az állatkerten át a moziig egy csomó mindenben övé az elsőség, és csak kevés olyan terület van a fővárosban, amely ilyen hosszú ideje őrzi népszerűségét. Mégis e kiállítás után az lehet a legnagyobb kérdésünk, hogy Nebbien fellépését leszámítva volt-e bármi is a Városliget történetében, amire maradéktalanul büszkék lehetünk. Merthogy a levéltári tárlat megtekintése után semmiben sem lehetünk biztosak. Azt látjuk ugyanis, hogy a ma már szimbolikusnak tekintett szobrok, épületek vagy épp a Hősök tere létrejötte is elsősorban politikai döntés következménye volt, méghozzá rossz politikai döntésé… Az a bizonyos 1896-os millenniumi kiállítás, ami mind ez idáig a legnagyobb hatással van a Liget arculatára, eredetileg csak kulisszaváros volt, s bizonyos objektumait később építették fel igazi téglából – például a Vajdahunyadvárát 1902 és 1907 között.

Talán mondani sem kell, hogy a Városliget 20. századi története sem bővelkedett példaértékű epizódokban, inkább további barmolások voltak az irányadók. Láthatjuk például, hogy valaha a Hősök terén is parkos, fás területek voltak, ezeket 1938-ban, az eucharisztikus világkongresszus alkalmából tüntették el, majd kövezték le, és akkor még nem is említettük a dísztribünnel, Sztálin-, majd később Lenin-szoborral feldobott Felvonulási teret, amely a legborzalmasabb tájsebnek számít a környéken.

Azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy az a városi park, ami a szívünkhöz nőtt, és amiért a Ligetvédők a vérüket is adnák, valójában csak pár évtizedes múltra tekinthet vissza. 1973-ig a terület a Budapesti Nemzetközi Vásárok színhelye is volt, az itt felállított pavilonokba egy évben csupán kétszer költözött élet, akkor is rövid időre, így hát a Városliget történetének talán egyetlen vitathatatlanul jó döntése volt az, amikor az ún. vásárvárost Kőbányára költöztették.

Budapest Főváros Levéltára, Bp. XIII., Teve u. 3–5. A kiállítás május 11-ig tekinthető meg, hétköznaponként 9 és 18 óra között