Aki rendszeresen járja nagyvárosaink, például Budapest parkjait, az főleg intenzív fenntartási igényű zöld felülettel találkozik: egynyári kiültetések, nemesített virágos növények, egyenbokrok és sövények pompáznak a parkokban, amihez nyírt, öntözött, trágyázott gyep tartozik. Nem is csoda: évszázadokra visszanyúló, a néhai arisztokrácia igényei, speciális (idővel a plebejusabb régiókba is továbbterjedő) ízlése által kialakított, mind a költségekre, mind az ökológiai szempontokra fittyet hányó gyakorlatról beszélünk. Amit sokan otthonukban is igyekeznek meghonosítani, pláne mert számos közösség kötelező érvényű ízlésítélete szerint ez a szép! Lehet, hogy leáldozott a királyok, hercegek, grófok ideje, de a pénz, úgy látszik, azóta sem számít, a természetesség pedig még ennél is kevésbé.
Az ápolt, sokszor újabb kialakítású közparkokat nézve a magas költségekhez ráadásul még igen alacsony biodiverzitás is társul, ami a napjainkban mindinkább érvényre jutó ökológiai tudatosság fényében önmagában is elszomorító. De ne gondoljuk, hogy itt pusztán egymással ütköző kertszépészeti megfontolások csatáját látjuk – bár kétségtelenül azt is! A változatosság háttérbe szorítása kéz a kézben jár a pénzszórással – ennek terhei hosszabb távon még szemléletesebbek, arról nem is szólva, hogy az ökológiai károk sokszor pénzben alig kifejezhetőek.
A hosszú távú fenntarthatóság és a természetesség igényeinek nem könnyű eleget tenni, ez ugyanis magasabb szintű dendrológiai (fásszárúakkal foglalkozó tudományág) és ökológiai ismereteket igényel. A magyar szakemberek külföldi tapasztalatokból is okultak, pontosan ezt szolgálta a Főkert Zrt. és a zürichi ZHAW főiskola néhány éve kezdődött együttműködése, amelynek gyümölcsei a főváros számos pontján felfedezhetők. Talán a legszembetűnőbb példája a Duna-parton, a IX. kerületi Nehru part belső oldalán, a villamossínek mentén található, egy viszonylag keskeny, ám hosszú sávban a Boráros téri és a Zsil utcai villamosmegálló között.
A pipacs vöröse
A terület mindkét végén tábla figyelmezteti a látogatót: itt bizony alternatív gyepgazdálkodás folyik. Ez már csak azért is fontos, mert a laikusok könnyen gondozatlanságra gyanakodhatnak. Pedig a rendszeres kaszálás elmaradása nem holmi hanyagság eredménye – habár erre még egy rövidke online bejegyzés is célozgatott gúnyosan a közelmúltban –, hanem éppen hogy az ökológiai szempontok jutnak így érvényre. Az alternatív zöld folyosón ugyanis őshonos növények teremnek, ráadásul az erdei mályvának, pipacsnak, mezei katángnak, réti margitvirágnak és társaiknak a virágzata is látványos és szemgyönyörködtető, éppen ezért nem is igyekeznek kaszálással elrontani a virágkiállítást. Persze, ezeket a felületeket is illetheti a penge vasa, csakhogy annak időpontját gondosan kiválasztják. Előbb engedik, hogy virágzás után termést, magot is hozzon a növény, ami a természetesség igényeinek megfelelően előkészített (és nem trágyázott!) talajra hullva a következő évben kihajt, így ismét virágba borulhatnak a főváros területén is honos lágyszárúak. Ráadásul nem csak itt, hanem egyre nagyobb területen, ahol majd a szerencsétől függően hol rendszeresen lekaszálják, hol védett zónába jutva maga is nyugodtan nőhet.
Ne bolygasd!
A gyakorlat lényege világos: ha egyszer kialakítottuk a helyben honos növényekből álló zöld folyosót, azt már bűn lenne tovább bolygatni, feleslegesen kapálni, nyírni, vágni vagy nyesni (a budapesti parkokban nélkülözhetetlen szemétszedéstől természetesen ez esetben sem szabad eltekinteni). A kísérlet eredményeképpen virágzó, a természetesség nagyobb illúzióját keltő, az eredeti élőhelyekre jobban hasonlító rétek jönnek létre, ám ezek léte nem csupán a növényzet sokfélesége szempontjából fontos. Az ilyen nem bolygatott élőhely ugyanis sok rovarnak is otthont, illetve táplálékot ad, köztük megannyi beporzónak, így méh- és poszméhféléknek, lepkéknek, számos bogárnak. Ahogy a mesterséges gyepeket a túltrágyázás, a rendszeres nyírás teszi egyszerre unalmassá, egyhangúvá és költségesen fenntarthatóvá, úgy az amúgy is veszélyeztetett beporzók számára nagyobb biztonságot nyújtanak az olyan zónák, ahol egyrészt sosem permeteznek rovarirtóval, másrészt nem csapják le folyton a zöld növények virágzó részeit. Mivel a növények a szárukban és leveleikben tárolják a párologtatható nedvességet, a rendszeres lenyírás minden tekintetben szárazabb élőhelyet teremt – miközben a városi élőhelyek amúgy is vízhiánnyal küzdenek.
Éppenséggel a rendszeres trágyázás sem a talaj egészségének garanciája – nem árt tehát ezt is kerülni. Ráadásul a kevesebb kaszálás, permetezés még olcsóbbá is teszi az ilyen felületek fenntartását. A rendszeres városi kaszálás melletti érvek között szerepel a parlagfű és más allergén gyomok elleni harc szempontja is, noha tudjuk, hogy eddig minden ilyen ritkításos kísérlet kudarcot vallott, mivel az invazív növények, így a már ezekben a hetekben is virágzó parlagfű is jórészt a bolygatott életközösségekben jelennek meg. A természetes növénytársulásokból idővel kiszorulnak, az élőhelyre való betörésükre pedig éppen ott nyílik tér, ahol a sűrű kaszálás során sérül a gyepszint. Ha nagyon kell, persze eltávolíthatók a nem kívánt vendégek is; óvatosan, speciális kertészeti eszközökkel.
Az efféle, most még kísérletinek számító gyepgazdálkodási törekvésekre számtalan terület kínálja magát a városokon belül is. A parkok szélén, illetve a közlekedésre használt útpályák mentén éppen úgy elhelyezhetők, mint a városban is gyakori rézsűkön, gondoljunk csak a valaha volt, amúgy spontán kialakítású Moszkva téri rézsűre a Várfok utca alatt, ahol ez kínálta is volna magát a tér átalakítása során. A meredek lejtőkön zajló alternatív gyepgazdálkodás első eredményei megtekinthetők például a Gellérthegy több pontján, ahol a természetes terjedés során már az első év után izgalmas növényfajok jelentek meg! Ugyanúgy ideális, bár talán kevésbé látványos kísérleti terepet kínálnak a forgalmi sávok közötti elválasztók. Sok helyen az egynyári felületek vegetációs időszakban virágzó kerti növényeit is ki lehet váltani biológiailag sokszínű, természetes, mégis szirmoktól pompázó élőhelyekre. Az ilyen területek terjesztése egyáltalán nem bonyolult feladat; nem kell hozzá más, mint egy diverz élőhelyről származó, érett magokban gazdag kaszálék, mindközönségesen széna, amit csak ki kell teríteni az új helyre, és hamarosan ott is megjelennek az értékes természetes növénytársulások.
Folyosó a szomszédba
A városi gyepgazdálkodási kísérletek, a természetes élőhelyek, a spontánul fejlődő növénytársulások elősegítése más szempontból is fontos. Közismert, hogy a nagyvárosok élőhelyeit összekötő ökológiai folyosók rendre áldozatul estek a város fejlődésének, és rendkívül nehéz a rekonstruálásuk. Budapesten például a Duna lehet ilyen ökológiai folyosó, amit azonban legfeljebb a víziállatok használhatnak az élőhelyek közötti helyváltoztatás és terjeszkedés céljaira – így tesznek például a naplemente idején már számos budapesti Duna-szakaszon is megfigyelhető hódok. Más, inkább szárazföldi életmódot folytató állatok csak tartósan alacsony vízállásnál, a szárazra került folyómederszélen iszkolhatnak tovább, a Duna-partot már rég megszálló járművektől biztonságban. A működő ökológiai folyosók nem csupán azt segítik, hogy táplálékszerzés céljából egyik élőhelyről a másikra jusson el az állat, de a genetikai anyag vándorlása révén meggátolják a biológiai zárványok kialakulását, ahol például genetikailag is szegényesebb, esetleg korcsosultabb növényi és állati populációk alakulnak ki. A mozaikos városi élőhelyek között a zöld folyosók ideális esetben közvetlen átjárást biztosíthatnak, de valószínűbb, hogy afféle lépőkőként szolgálnak – ezek minél sűrűbb kialakítása lehetővé teszi, hogy ne magányos hajótöröttekként éljék le életüket a városi zöld szigetek lakói.
