Bergmann István közülük való. Miközben egy szandál alapjait erősíti a kaptafára, arról mesél, hogy már a dédnagyapja is cipőkészítéssel foglalkozott, 1904-ben vagy talán ’10-ben – a pontos évszám az idő homályába vész – alapította meg a Juhos Cipő Manufaktúra elődjét. „Óbudán, a Polgár téren indította az első műhelyét – mutatja az archív fotót. – Aztán jött a világháború, az államosítás, bekényszerültünk a maszek világba, a nagyapám már ebben dolgozott.” A család a ’60-as években nyithatta meg boltját a Váci utcában, az eszközök, a technikai felszerelés azóta sem változtak, István szüleitől vette át az üzletet. „A legfontosabb, hogy az embernek gyakorlata legyen, de kell az is, amit öreg mesteremnél láttam: lelke volt a munkához, mindig a tökéletesre törekedett… Ilyenkor ugyanis egy kicsit a cipész lelke is beletöltődik a cipőbe.”
Kígyót, békát
István szegekkel rögzíti a kaptafán levő cipőfelsőrészt, kalapál, ragaszt. A legelső munkafolyamat, hogy különböző lábméreteket vesz a vevőről, felméri az igényeket. Ezután jön a megfelelő típusú kaptafa kiválasztása, ez az egyedi cipő alapja. „Aki kézzel készít cipőt, annak nem jelent problémát, hogy felragasszon a kaptafa oldalára pár milliméter parafát, feltegyen egy bütyökbőrt, bármi egyéb kiegészítőt. Ez az, ami miatt megfizethetetlen a vevőnek: belebújik és egyből kényelmes” – magyarázza, de hozzáteszi, hogy a kaptafák jelentik a legnagyobb költséget is. „Ha megálmodok valamit, és csinálok egy orrformát, akkor azt mind a 12 páras szortimentre meg kell csinálni, vagy meg kell rendelni a kaptagyárból.”
De innentől kezdve már elég nagy a mozgástér: lehet a cipő klasszikus balerinafazon, fűzős, cúgos vagy a külföldiek által leginkább kedvelt Budapester modell, ami az ún. gojzervarrott cipők jellegzetes darabja. Ami a bőrt illeti, leginkább marhával dolgoznak, de ahogy István a szomszéd cipészműhelyben mutatja, vannak extravagánsabb anyagok is: krokodil és kígyó, sőt cápa, rája, béka és strucc. „Itt csak az alapanyag 200-300 euró, a cipő 1000-1200” – jegyzi meg István, majd egy női szandálon bemutatja a munkafázisokat: a felsőrész kiszabását, varrását, mintázását követi a belső merevítő és a kéreganyag beragasztása a sarok- és orr-részekbe, míg az utolsó állomás a talpalás.
„Ezt a szandált a huszonévesektől az idősekig sokan keresik, vannak, akik 20-30 éve a vevőink, már ismerjük egymás családját. Mert a szalon úgy működik, hogy a mesterségbeli tudás mellett a vevőkör is apáról fiúra száll: a nagypapám csinált cipőt a nagymamájának, anyukám az anyukájának, én pedig most a lányának. De rendeltek cipőt filmforgatásra, Bánhidi Petra táncművésszel nagyon jó a kapcsolatom, Keresztes Ildikónak is készítettem már. Persze azok a pici örömök a legjobbak, amikor látom a vevő arcán, jó érzés neki belebújni a cipőbe.” Amúgy a hagyományos cipők ára nem sokkal több a magasabb árkategóriájú konfekciócipőkénél – ötvenezer forintért már lehet lábbelit csináltatni.
Vass Éva Haris közben működő, férficipőkre specializálódott üzletében szintén családi hagyományok alapján készítik a cipőket. Az a specialitásuk, hogy a felsőrész fára húzása (cvikkolás) után a rámavarrás következik, s emiatt a munka jóval több időt vesz igénybe, öt hét, míg elkészül a cipő. „Ez is rövid időnek számít más gyártókhoz képest, hiszen van olyan híres angol vagy francia cég, amely fél évre vállalja a készítést” – magyarázza Vass Éva, és megtudjuk azt is, hogy egy pár kézzel készített borjúbőr cipő 135 ezer forintról indul. Nem csoda, hogy a vevők 80 százaléka külföldi, de ahogy a tulaj elmondja, „igény így is van, mert világszerte kevés olyan műhely létezik, ahol ezzel a technikával készülnek a lábbelik”. Persze náluk is a vevő a legfontosabb. „Sok különleges kéréssel találkoztunk az elmúlt 25 évben, gyártottunk 52-es cipőt vagy bordó lószőrből papucsot. Van egy kedves vásárlónk, aki a saját maga által lőtt orrszarvú bőréből készíttetett magának cipőt” – meséli Vass.
Ha baj van
Nem mindig a kényelem vagy a luxus iránti vágy miatt kell az egyedi cipő. A gyógyászati célú lábbeliket hiába keressük a belvárosi cipészeknél, azoknak a készítése már-már külön szakma. Ahogy azt Wendler Andrea, az Elit Ortopéd Cipőgyártó Kft. munkatársa magyarázza: „egyedi méretre készülő gyógyászati segédeszközök”. Ennek megfelelően az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral (OEP) van szerződésük.
A cég 2013-ban újult meg, most megpróbál túllépni azon a bevett előítéleten, hogy ezek a cipők nem túl esztétikusak, persze továbbra sem a dizájn a legfontosabb. Leginkább olyan egészségügyi problémákkal keresik meg őket (például bütyök- és kalapácsujj), amelyek egy bizonyos kor felett jelennek meg. De ahogy Andrea mondja, „számottevő azoknak a száma is, akik nem feltétlenül az 50-60 pluszos kategóriába tartoznak, ám genetikai vagy más ok miatt nem tudnak konfekciócipőt vásárolni. Probléma lehet a deformáció is, vannak csonkolt vagy bénulásos betegségekben szenvedők, illetve olyan esetek, amikor a két láb hossza nem egyforma – magyarázza. – Ilyenkor szokták a köznyelvben használatos nehéz ortopéd cipőt felírni, azaz külső-belső emelésekre van szükség. Külön kategória a cukorbetegeké, nekik a fekélyesedés, illetve keringési problémák miatt kell különösen figyelni a cipőbelső kialakítására” – teszi hozzá.
A gyártási folyamat nagyon hasonló, mint a hagyományos cipészműhelyben, de náluk még fontosabb a jó kaptafa elkészítése, ugyanis nem elég a meglevő készleteket lábra alakíttatni. Minden esetben egyedi fát kell készíttetni, faragni, ezért a drágán előállított, névre szóló kaptafákat el is teszik. Leginkább nubuk- és bokszbőrrel dolgoznak, a puhább anyagok ritkák, hiszen az ortopéd cipő, bármennyire is igyekezzen divatos lenni, tartást kell, hogy adjon. Nem készülhetnek vényre tízcentis sarkú topánok sem, hiszen a láb stabilitása szempontjából a másfél-három centis sarok az ideális, különben is komoly megkötések vannak a tekintetben, hogy a cipő az OEP által támogatott gyógyászati segédeszköz kategóriába tartozhasson – nemcsak a rászorultság okán, a technikában is. „Például a fekélyeseknél nagyon speciális, puha belsejű betét szükséges, hogy minél kevesebb legyen az irritáció, a nyomás. Ilyenkor egy habszivaccsal töltött dobozba kell teljes testsúllyal beleállni. A keletkező láblenyomatot kiöntik gipsszel, és ez alapján egy egyedi felületű, nagyon puha, szivacsos betét kerül a cipőbe” – magyarázza Wendler. A nehéz ortopéd cipők készítésénél viszont rengeteg a famunka. „Az emelés kialakítása miatt emelkedik az anyagköltség is, rengeteg csiszolással, igazítással lehet csak elérni, hogy a két láb egy síkban legyen.” Az OEP általános esetben évente (indokolt esetben, illetve a gyerekeknél félévente) egy cipő készítését támogatja, a támogatottság mértékétől függően általában a beteg így 10-20 ezer forintot fizet egy pár speciális cipőért. (A cégnél vény nélkül is lehet rendelni, ilyenkor az alapár körülbelül 30 ezer forint.) Ezeknek cipőknek több év lehet az élettartama, persze bizonyos problémák miatt a minőségi anyag és készítési mód sem tudja garantálni a gyors elhasználódástól való védelmet.
Wendler Andrea szerint egyre több fiatalnál jelennek meg olyan vázrendszeri problémák, amelyre jó megoldás lehet a felírt cipő. Ám hiába lenne sokszor megváltás egy ilyen lábbeli nemcsak nekik, de az állómunkát végzőknek is, sokan még mindig ódzkodnak a nem túl esztétikusnak tartott, zömökebb „ortopéd” cipőtől. Pedig már gyermekkorban oda kellene figyelni a jó cipőre. „Sokan azt mondják, kötelezővé kéne tenni, hogy a gyerek ovis vagy iskolai cipője javító, korrigáló funkcióval rendelkezzen. Olykor nagymamák hívnak fel minket, hogy ha a szülők nem viszik a gyermekeket szűrővizsgálatra, akkor most ő szeretne rendelni neki ilyen cipőt” – mondja Andrea. A problémák azonban sokszor nem is derülnek ki időben. Az óvodáskor után nem igazán figyelik a gyerek lábának fejlődését, a szülőknek sem feltétlenül tűnik fel a kialakuló lúdtalp vagy bármely más elváltozás. „Ha megkeresnek minket intézmények, akkor nemcsak az idősebbekhez, de az óvodásokhoz is kiszállunk, mert ez a munka együtt jár társadalmi felelősségvállalással is, pont attól szép hivatás, hogy segítünk – jegyzi meg Wendler Andrea. – Nagyon jó érzés, amikor Molnár néni megköszöni a kényelmes és szép cipőt, mert így már végre ki tud mozdulni otthonról.”
Szakemberekből azonban hiány van. Noha a képzés az utóbbi időben OKJ-s tanfolyamként működik, csak bizonyos számú jelentkezés esetén indítják, vagyis nagyon ritkán. A cipészszakma eltűnőben van, miért lenne ez másképp az ortopéd cipészekkel?
Műhely helyett műterem
A cipőkészítésben van egy harmadik út, ami sokkal inkább dizájn és alkotómunka, mint a hagyományok folytatása. Vágó Réka 2003-ban kötött ki a cipőtervezésnél. „A tánc szeretete, a kreativitás, a tervezés, a 3D technika, a divat ebben a szakmában mind benne van – indokolja, hogy miért kötött ki a cipőknél. – A tervezésnél a funkció és az esztétikum megfelelő aránya a legfontosabb. Legyen szép, de hordható is, hiszen mindennapi kiegészítőm.” A készen kapható női modellekre 40–80 ezer forint között bukkanhatunk nála, az egyedi cipők 60 ezernél kezdődnek, általában 80–100 ezer a vége. A férficipők drágábbak, 150-175 ezerről indulnak. Az ilyenek még jobban a külföldi piacon kelendők, de ahogy azt Vágó hangsúlyozza, egyre nagyobb a kereslet a minőségi szolgáltatásra idehaza is. „Szűkebb réteg vásárolja, hiszen olyan termékről beszélünk, ami vagy az ára miatt szűri meg a vevőket, vagy a témája miatt: például a menyasszonyok jó esetben egyszer vesznek csak esküvői cipőt. A külföldi megrendelők inkább fogyasztói szokásaikban különböznek a magyaroktól, bár ma már itthon is egyre többen vásárolnak tudatosabban. Szeretek olyan megrendelővel dolgozni, aki elismeri a szaktudást, kérdez, és nem vonja kétségbe az árakat” – magyarázza.
Az orosz Anna Zaboeva extravagáns és nagyon egyedi stílusú cipőket készít. „Azt szoktam mondani, hogy akinek az az első kérdése, hogy mennyibe kerül, az biztos nem engedheti meg magának – jelenti ki. – Ez prémium kategória, a pontos összeg attól függ, mennyire egyedi a kérés. Vannak olyan modellek is, amelyek nem eladók, kölcsönözni lehet fellépésre vagy forgatásra.” Zaboeva 2007 óta foglalkozik cipőkkel. „Az volt az elképzelésem, hogy megcsináljak egy olyan divatdarabot, ami művészeti szinten is felismerhető – mondja. – Van egy kis kísérleti műhelyem, ahol nyugiban tudok gondolkozni-játszani bőrökkel, kaptafákkal. Nálam sok kontraszt és szokatlan anyag van együtt egy cipőben. Elsősorban úgy csinálom, ahogy nekem is tetszik, sőt azt is nagyon megválogatom, kihez kerüljön. Azok jönnek, akik értékes dolgokra vadásznak, és nem azután futnak, ami olcsó.”
Láthattuk, van igény idehaza is az egyedi cipőkre – ha nem is túlzott. A cipészek szerint egyre többen látják úgy, hogy nem feltétlenül muszáj Hamupipőke feltört lábú testvérének maradni, és a jó cipő egyúttal befektetés is, és drágább ugyan, ám egy csomó későbbi kellemetlenséget megspórolhatunk vele.
