"Modern felszereléssel és kísérő serpákkal a mászás mára sokkal egyszerűbbé vált, mint a korai időkben, amikor senki sem tudta, merre menjen, még ha a csúcs elérhető volt is. A leggyakoribb út a csúcsra a délkeleti gerincen vezet." Így reklámozza a Nepáli Turisztikai Bizottság 2012-es kiadványában a Mount Everestet. Az említett délkeleti gerinc alsó szakaszán, a Khumbu jégesés felett 2014. április 18-án tizenhárom serpa lett lavinaomlás áldozata, három további személyről még mindig nincsenek információk. Ez az eddig ismert balesetek legsúlyosabbika az Everesten.
*
A tavalyi év a gyémántjubileum jegyében telt - a csúcs első ismert megmászásának 60. évfordulója alkalmából számos összegzés látott napvilágot, ami tovább növelte az érdeklődést a hegy iránt. A csúcs ilyen-olyan megmászásairól számos lista kering az interneten. A Nepáli Turisztikai Minisztérium utolsó információi szerint a 2012-es szezonzárásig 3844 férfi és 220 nő jutott fel a hegycsúcsra (ebben a többször teljesítők és a mászóserpák is szerepelnek), az adatok pontossága azonban kétséges. (Például itt szerepel a 2010-ben Everest-mászás során elhunyt Várkonyi László is, aki 2002-ben Erőss Zsolt mellett az akkori expedíció csúcsmászója volt, ám 8750-nél, ami mindmáig magyar oxigén nélküli magassági rekord, visszafordult a csúcs alól.) A profi hegymászók szemében is elismerésre méltó, oxigén nélküli mászások száma még nem érte el a 200-at (az 8000ers.com 2010-es adatbázisa 142-ről tud). De ők kerülik a délkeleti útvonalat, és más, különleges teljesítményt keresnek: téli mászás, új útvonalak nyitása, alpesi stílus (vagyis nem lánctáborok kiépítésével, hanem egyetlen nekirugaszkodással próbálnak felmenni). Nem véletlenül!
A délkeleti útvonalon - melyen 1953. május 29-én Edmund Hillary és Tenzing Norgay feljutott a csúcsra - az időjárási körülmények miatt az elmúlt években tömegjelenetekre, a szó szoros értelmében forgalmi dugókra lehetett számítani. Ezt az utat azonban a serpák segítsége nélkül képtelenség teljesíteni - az alaptáborból elindulva ugyanis rögtön a Khumbu jégesésbe ütközik a mászó. A rengeteg jégszakadékon csak a Khumbu-doktoroknak is nevezett serpák által telepített és rendszeresen igazított, felügyelt létrákon és fix köteleken visz út. A folyamatosan, akár évszakról évszakra változó, mozgó jégtömbök jelentik az egyik legnagyobb kihívást a mászóknak. (Aki el akarja ezt kerülni, az az északi, kínai- tibeti útvonalon indul, ami hosszabb, és más nehézségeket tartogat.) A 2012-es tavaszi szezonban 240 elérést regisztráltak - ebből két egymást követő nap alatt 150-et. Az akkor készült felvételeken jól látható, hogy a fix kötelekre bekapcsolva százméteres sorban álltak az emberek hat-hétezres magasságban a rendkívül meredek Lhotse-falon, és várták - akár órákon át - az előbbre jutást. Az idei tavaszi szezonra 334 csúcsengedélyt adott ki a nepáli turisztikai minisztérium - vagyis a segítő-mászó serpákkal együtt legalább 600 ember próbálkozna májusban a feljutással.
Megélhetési mászók
Miután 1949-ben Nepál megnyitotta kapuit a külföldiek előtt, a Himalája több mint 300 hegycsúcsa várta a felfedezőket, hegymászókat. A világ 14, nyolcezer méternél magasabb csúcsa közül 8 itt található, így az addig sikertelen, kínai és indiai oldalról indított próbálkozások után végre megnyílt a lehetőség új utakon feljutni a világ legmagasabb hegycsúcsaira. Először a franciáknak sikerült: 1950-ben az Annapurna. Sokadszori próbálkozás után 1953-ban következett az Everest. Az ötvenes éveket nem véletlenül nevezték a hegymászás arany évtizedének: a tizennégyből tizenkét nyolcezres csúcsra jutott fel ember. Az újabb fordulópontot az 1978-as év hozta, amikor Reinhold Messner és Peter Habeler oxigénpalack használata nélkül jutott fel a világ legmagasabb csúcsára. Ezt követően jött létre a "nyolcezresek klubja" - a világ legjobb magashegyi mászói egymás után próbálták meg oxigén nélkül teljesíteni mind a 14 csúcsot. Ám az 1990-es évektől beindultak az első olyan kereskedelmi vállalkozások, melyek a hegymászásban jártasak, de nem profik számára tették lehetővé a feljutást.
Nepál a világ legszegényebb országai közé tartozik - harmincmilliós állam, 20 milliárd dollárnál kevesebb GDP-vel, 46-48 százalékos munkanélküliséggel, időről időre felerősödő polgárháborús konfliktusokkal. Azt a kincset próbálják hasznosítani, ami nekik jutott - a Himaláját. A hivatalos adatok szerint az éves GDP 4 százaléka származik az idegenforgalomból, ám ha a mindennapi élet felől nézzük, a turizmus ennél jóval meghatározóbb. Egyes becslések szerint 2012-ben csak az Everest-expedíciók 11-12 millió dollár bevételt termeltek.
A legsűrűbben látogatott vidék épp az Everest régiója - nemcsak azért, mert a hegymászás mellett rengeteg trekkingútvonalat (az ehhez kapcsolódó infrastruktúrával: szállók, sportboltok, éttermek stb.) is kialakítottak, hanem azért, mert az Everest szomszédságában van két másik nyolcezres is, a Lhotse és a Makalu. A magasabb hegyekben élő, tibeti származású törzseknél a mezőgazdaság (krumplitermesztés, jaktenyésztés) a megélhetés fő forrása, ami meglehetősen időjárásfüggő. Amikor az első expedíciók megjelentek az 1950-es években, a magashegyi törzsek helyismeretük miatt megkerülhetetlenné váltak a nyugati hegymászók számára. Ráadásul az 1990-es években megerősödő maoisták hegyi falvak elleni támadásai, a rendszeres atrocitások miatt sok kis hegyi falu elnéptelenedett, így a legtöbben pont a jobban látogatott, ezért jobban is védett völgyek nagyobb városaiban kerestek menedéket és megélhetést. A hegymászásban kevésbé tehetséges ifjak magashegyi teherhordóként (high altitude porter - HAP), a jobbak alaptábori segítőként (konyhai személyzet), majd idővel mászóserpaként találhatnak munkát. Egy konyhai segítő 250-300 dollár körül keres, ám egy mászóserpa akár 2000-2500 dollárhoz is hozzájuthat egy-egy expedíció során. Egy serpa pályafutásának a csúcsa, ha egy expedíció sirdarja, vagyis vezetője lesz - ehhez komoly rutin, számos csúcsmászás és jó kapcsolatok is kellenek.
ÁrengedményA nepáli turisztikai minisztérium 2015-től 11 ezer dollárra csökkenti a csúcsengedély árát, de megszüntetik a létszámtól függő árengedményeket. Ez a profi mászók szerint csak tovább növeli a bajt, mert még több felkészületlen sportolónak teszi elérhetővé a feljutást. A döntés kedvező lehet a helyi vállalkozásoknak, mert így jóval több olyan ügyfél jelentkezhet, aki minden szolgáltatást e cégektől akar igénybe venni. A megoldás azonban növeli az egy-két fős csapatok számát is, ami a hegyen sokkal veszélyesebb és jóval több szakértelmet, csapatok közötti szervezést igényelne, ám erre nincs garancia. Moro és más profik szerint a csúcsengedély megvásárlásához előfeltételként három másik nyolcezres csúcs teljesítését kellene előírni. Ez sem a helyi vállalkozásoknak, sem az államnak nem járna anyagi veszteséggel, sőt a kevésbé látogatott térségeknek is fejlődést hozna, elterelné az évről évre egyre nagyobb tömeget az Everest tövéből. Kérdés persze, hogy az, aki csak az Everest csúcsán akar állni, megmászná-e a Manaslut, az Annapurnát vagy a Dhaulagirit. |
A turizmus fenntartása minden helyi lakos érdeke, ahogy az államé is, hiszen 25 ezer dollárt kér a tavaszi időszakban a csúcsengedélyért személyenként. (Az ár regresszív, minél többen vesznek részt egy expedícióban, annál olcsóbb - 7 személynek 70 ezer dollár, a maximális létszám 15 fő lehet csapatonként, fejenként szintén 10 ezer dollárért.) Emellé számos egyéb költség, letét, vízum stb. fizetendő, nagyjából 100 ezer dollárból jön ki egy kaland a "világ tetején". S hogy mennyire az Everest a fő biznisz, mutatja az is, hogy a többi nepáli nyolcezresre jóval olcsóbban lehet csúcsengedélyt kapni: 5000 dollár a legmagasabb összeg, de mivel az Everest-turisták főleg a tavaszi szezonban próbálkoznak, az őszi és a téli szezonban jóval alacsonyabbak az árak.
Az Everest-bizniszben természetesen azok a vállalkozások (7 Summits, Asia Trekking, Adventure Consultants, Mountain Madness) is érdekeltek, amelyeket nagy karriert befutó serpák, illetve nyugati hegymászók hoztak létre abból a célból, hogy tulajdonképpen bárkinek, aki meg tudja fizetni, elérhetővé tegyék a csúcsot. Ezek a cégek persze a profiknak is bedolgoznak, mert a többtonnás cucc felhordásához, az alaptábor működtetéséhez nélkülözhetetlen a segítség - egy 4-5 fős csapat ezt aligha tudná egyedül megoldani, de a vállalkozások fő bevételi forrása az amatőröktől származik. A 14 nyolcezres oxigén nélküli meghódítása máig profizmust igényel, nem így a Mount Everest megmászása - sok-sok segítséggel. Idős és fiatal, férfi és nő, mozgáskorlátozott és látássérült - szinte mindenki járt már az Everesten. A különbséget jól érzékelteti egy serpa szállóigévé lett mondása, miszerint "vannak, akik meg akarják mászni ezt a hegyet, mások viszont a világ tetején akarnak állni, és ez a két cél nem ugyanaz".
Hogy a kereskedelmi expedíciók mekkora kihívást és problémát jelenthetnek, az rögtön a kezdetekkor, 1996-ban nyilvánvalóvá vált. Túl sok, nem különösebben jártas hegymászó serpa- és hegyi vezetői kísérettel próbált meg feljutni a csúcsra, ám a kései érkezés, a csúcsra menők és onnan érkezők forgalmi dugója, a vihar és az elégtelen oxigén-utánpótlás az Everest egyik legnagyobb katasztrófájához vezetett, nyolc halálos áldozattal. (Erről szól Jon Krakauer Ég és jég, és Anatolij Bukrejev Hegyi őrület c. könyve. - a szerk.)
Ilyen helyzetben a serpa az életével játszik: a mászó ugyanis azért fizet, hogy feljusson a csúcsra - a táborlánc kiépítése, a szükséges eszközök (élelem, oxigénpalackok, vízforralók, sátrak, hálózsákok stb.) felhordása a serpa dolga, miként a fix kötelek rögzítése és a kliens támogatása is, amikor megkezdődik a mászás, majd a csúcstámadás. Profi hegymászók leírásából tudni lehet, hogy előfordul, hogy még az oxigénpalackot is a serpa viszi, és egy hosszú csövön kapja a levegőt a turista. A vállalkozások különleges szervezettséget és profizmust ígérnek - vagyis hogy jó esetben feljutsz a csúcsra -, a serpák pedig vagy túlélik, vagy nem, de nincs sok választásuk. Nekik egy-egy expedíció sikere a megélhetést jelenti: ha jó ajánlásokat kapnak korábbi mászóktól, ha sikeres mászásokat produkálnak, az a hírnevüket és a bevételeiket növeli, de azt kevesen tehetik meg, hogy válogassanak a megbízások között. A serpák többsége nincs is leszerződve egy-egy céghez, hanem szezonról szezonra keres munkát - vannak ugyan lehetőségek ősszel is más csúcsokon dolgozni, de az ismertség és a megélhetés mindig az Everestről jön. Biztosítással a legtöbbjük nem rendelkezik, érdekvédelmük meglehetősen csekély, kiszolgáltatottságuk óriási.
"Csak ne jöjjön"
A lavinát nem lehet elkerülni - egy jó hegymászó megtanulja, hogyan lehet a zuhanásból megállni, és ha úgy adódik, kiásni magát a hó alól. De minél lejjebb ér el valakit, annál kisebb az esélye a túlélésre. Az Everesten eddig is voltak lavinák - igaz, nem az áprilisi, hanem inkább a január-februári időszakban. A mostani katasztrófa rávilágít a kereskedelmi expedíciók közvetett felelősségére. Simone Moro, korunk egyik legeredményesebb magashegyi mászója a PlanetMountain.com oldalnak adott interjújában ezt világossá is tette. Az április 18-i lavina ugyanis azon a Popcorn-mezőn érte a Khumbu-doktorokat, amely mindig is veszélyes területnek számított. Korábban nem is itt, az Everest nyugati falánál vezetett a jégesésen átívelő út, hanem jóval messzebb a hegyoldaltól. Az jóval technikásabb, ezért sokkal több munkát igényelt az utat biztosító serpáktól és a mászóktól is. "Minél több ember akar feljutni a csúcsra, annál jobban meg kell könnyíteni az átjutást a Khumbu-jégesésen. És ezen az útvonalon 50 létra helyett elég 20 is" - mondja Moro. Csak ne jöjjön a lavina...
Az Everest nepáli alaptáborában egyelőre mindenki gyászol, néhány expedíció pakol, és megy haza, mások a minisztériumra várnak, hogy engedélyezi-e a folytatást, az Amerikai Alpesi Mászók Szövetsége adománygyűjtésbe kezdett az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére. Reinhold Messner szerint munkahelyi baleset történt, ezért nem fatális véletlenként kellene kezelni az esetet, hanem újragondolni az egész bizniszt. A véleményét számos profi osztja, szerintük a nepáli kormánynak mihamarabb szigorítania kellene a csúcsengedélyek szabályozását. Ez részben már megtörtént (lásd keretes írásunkat), de a gazdasági kényszer miatt a szándékával ellentétes hatást válthat ki. Így egyelőre nem marad más, mint a józan mérlegelés - megéri-e a saját életünk mellett másokét is kockáztatni.
