Van úgy, hogy az embernek nyaralni kell. Innentől kezdve azonban számos kérdés tolakszik előtérbe. Mert mehetne ugyanis Németországba például, ahol még a kerítés is kolbászból van, meg a benzinkútnál is korrekt a WC, hogy a sörökről ne is beszéljek. A másik alternáció a szép Erdélyország, ahol szintén barátok várják az érkezésünket, nem beszélve a kis növésű rokonok hazafias neveléséről.

Aztán nem a kisebb ellenállás irányába történik döntés, ami persze erős szorongást szül. Székelyföld szép hely, de elég messze van, cirka hétszáz kilométer, csak milyen utakon. De a problémák azért vannak, hogy legyőzzék őket, meg a családban nem illik kimutatni a félelmet.

Úgyhogy egy szép, meleg, nyári hajnalon, rengeteg holmival felpakolva, gombóccal a gyomorban

Áthasítunk a nagy magyar alföldön, aztán elérjük a határt. Régi szép emlékek ébrednek félnapos várakozásokról, vérparaszt vámosokról. Valószínű, az én generációm már soha nem fog tudni áthaladni úgy egy határon, hogy ne rettegjen, pedig már nincs az alsógatyámban eldugva márka, és a filmfelvevőt sem kobozzák el.

Röpke egy óra alatt leküzdjük az akadályt, és már száguldunk is a célunk felé. Hihetetlen lepusztult városokon megyünk keresztül. Nagyvárad, Torda, Kolozsvár, a lakótelepek az összeomlás szélén, és akkora gödrök vannak az utakon, hogy az autónak ez egy igazi túlélési gyakorlat. Egyébiránt a burkolaton általában semmilyen felfestés nincs, ezért a kanyarokat a nagy termetű, iszonyúan büdös román teherautók előszeretettel levágják, amitől könnyen meg lehet halni. A haladást erősen nehezíti továbbá, hogy a főutakon így nyár tájt kombájnok és szénás- szekerek is araszolnak. Amikor egy sorompónál megállunk, egy nagyobb csapat koszos gyerek nyomul az autóhoz, és vadul mutogat minden mozdítható tárgyra az autóban, mire a gyerekek azt kérdezik, hogy ezeknek van-e anyukájuk. Õk egyébként kevésbé érzékelik a nyomort ott kívül, de az ilyen kérdésekre nehezen tudok korrekt válaszokat adni nyolc óra gödörkerülgetés után.

Azután,

kezd az ember megnyugodni, a táj gyönyörű, és az embereknek is mintha jobb lenne az arcuk. Végül is a kitartás meghozza a gyümölcsét, és úgy tizenkét órányi autózás után élve megérkezünk Kőröspatakra, ami az úti célunk.

Másnap elkezdünk nyaralni. Az emberek nagyon kedvesek, nincs számítógépük, ellenben ez egy olyan sarka a világnak, ahová ajándékba a legjobb kulturális termékeket hozni. Könyvet, kazettát sok jó jazzel, Tilos Rádió-s pólót, ÉS-t, Narancsot. Azzal együtt, hogy olyan érzésünk van néha, mintha lementünk volna a térképről, a vendéglátóink John Coltrane-t meg Tarkovszkijt tanítják az iskolában, és biztosak lehetünk abban, hogy minden kivitt könyvet egy csomóan el fognak olvasni.

Szerények és méltóságteljesek.

Mivel nagy a meleg, leginkább a Szent Anna-tónál időzünk. Ez egy vulkanikus hegy tetején lévő tó, aminél szebbet én még nem láttam. Infrastruktúra semmi, tehát a környező erdők tele vannak szarral és kólásflakonokkal, de ez sem tudja lerontani az élményt. Egyébként Anna-napkor jelentős performance-fesztivál van itt minden évben Anna Art néven, de az nem egy családi program, sokkal inkább egy

igen sok és nagyon benyomott emberrel.

Remek helyi ételeket lehet fogyasztani, úgymint: mics, güvecs, padlizsánkrém. A gyerekekkel gyógyfüveket szedünk, az erdőben gombászunk, mint egy környezetismeret-óra. Megtekintjük a buffogót, a bálványosi büdös barlangot, Tusnádfürdőt, patakot, erdőt, vakondot meg ilyeneket. Rakunk tüzet, és beszélgetünk az egyébként lépten-nyomon felbukkanó ismerősökkel. Nem olvasunk újságot, nem nézzük a Duna TV-t, és elkerüljük a városokat. A sörellátás, mondhatni, kiváló, legalább húszféle sört próbálunk ki, és egyikkel sincs baj. Nálam a King of beer in Romania névre is hallgató Ursus lett a nyerő. Igazi medvével sajnos nem találkoztunk, de a kisnép megtekinthet néhány valódi tehenet.

De sajnos egyszer mindennek vége szakad: összepakoltunk, elmentem a MOL-kúthoz tankolni, ahol kinevettek a bankkártyámmal, bár mobiltelefonokat már látni, amint próbálgatják a térerőt. Egy hét lazulás után a reggel újra az úton találta kis csapatunkat. Most a lenti úton próbálkoztunk, Brassó, Szeben, Arad, hátha az a jobb, de nincs lényeges különbség. Kint harmincöt fok van, bent kicsit több, a gyerekek meglepően bírják a gyűrődést, de ennek az az ára, hogy ötödször meg kell hallgatnom az összes Fenyő Mikit, lévén, hogy a kisnép most éppen rock and rollban utazik. Jól elterveztem közben, hogy Magyarországon majd kiadósan megvacsorázunk, ennek fejében minimalizáltuk a megállásokat.

Alkonyattájt elértük

amitől már egy köpés a hideg ásványvíz. Csakhogy a mondott helyen mindennel át lehet menni, de személyautóval nem. A miérttel kezdődő kérdésemet még időben visszaszívtam, megfordultunk, és irány a másik határ, ahol egy elég hosszú sor végére sikerült beállnunk. A határőr is csak ember, meg vasárnap is volt. Az első pár tolakodót még elnéztem, de aztán kiálltam egy nagy autó elé, és megkérdeztem, hogy hová siet. Közben azt mérlegeltem, ha megvernek, akkor a gyerekek szemében hős leszek-e vagy áldozat. Honfitársaim eközben csendben lapítottak. Később odalépett hozzám egy hivatalos jelmezben lévő román nő, és azt mondta, hogy adjak neki háromezer lejt. Mondtam neki, hogy egy vasam sincs, mire azt válaszolta: jó, akkor majd legközelebb. Ekkor megkérdezte a gyerek, hogy a néni mit akart, de elnéztem neki, mert még nem olvasott Kafkát. Aztán éjszaka átjutottunk, a vacsorázásból nem lett semmi, de ahogy hasítottunk a nagy magyar éjszakában, arra gondoltam, hogy jövőre tuti megyünk Erdélybe. Közben a gyerekek békésen aludtak.

Cz. Gy. Murok