Nem kell mimózalelkű tinilánynak lenni, hogy az ember kiboruljon, ha obszcén, fenyegető telefonhívásokkal zaklatják. A túlnyomórészt nőket sújtó zaklatást a magyar büntetőjog nem szankcionálja, így sem a hatóságok, sem a telefontársaságok nem kínálhatnak ellene hathatós védelmet. Marad a tűrés, illetve az ügy "privát" elintézése.
n "Elkaplak és szétbaszom a segged!"- közölte éjjel fél háromkor nem túl megnyerő hangon a fiatalember, miután N. felvette a telefonját. "Hülye állat" - próbált N. jobb híján visszavágni, de egy pillanattal később már sírt. Dühítette, hogy megint elfelejtette, amit már annyiszor megígért magának: éjszaka kikapcsolja a mobilt, és soha nem veszi fel a hívóazonosító nélküli készülékekről érkező hívásokat. A férfi sokadszorra jelentkezett, a felzaklatott, húszas évei közepén járó N. pedig ismét hajnalig kínlódott, hogy rájöjjön: ki lehet az, aki az "udvarlásnak" ezt a formáját választotta.
Az ilyen jellegű zaklatásokban alapvetően közös, hogy lényegében a párkapcsolatok hatalmi viszonyainak kezelési anomáliáiról szól: a zaklató,
rendszerint férÞ,
nem bírja elviselni, hogy megszűnt a hatalma korábbi társa fölött, vagy a kiszemelt partner már nem engedelmeskedik akaratának, óhajainak. Míg az ismeretlen zaklatók többnyire (bár nem mindig) megelégszenek a névtelen, telefonos bejelentkezésekkel, a volt partnerek gyakran a fizikai erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza.
Az egyedülálló N.-t először napközben, az utcán hívta zaklatója, ezért azt hitte, valaki szórakozik vele. Csak az első éjszakai hívásnál kezdett félni. Kiderült, hogy az illető nemcsak a számát tudja, hanem a nevét, sőt a címét is, márpedig a telefon nem N., hanem egy ismerőse cégéhez volt bejelentve. Az éjszakai hívások folytatódtak, N. gyomra pedig kis idő múlva már nappal is görcsbe rándult, ha megcsörrent a mobilja. Hiába kapcsolta ki esténként, nem tudott jól aludni, néha pedig, amikor - mint a bevezetőben említett esetben - bekapcsolva felejtette, a zaklató rutinszerűen jelentkezett. Rövid üzenetei nem sokat változtak, viszont megjelentek az N. aznapi öltözködési szokásaira vonatkozó közleményei ("Letépem azt a barna kis szoknyát..."). Miután úgy érezte, nem ismeri vagy legalábbis képtelen felismerni a hívót, viszont elege van a rettegésből, úgy döntött, megpróbál a dolog végére járni. Mi is ugyanazokat a lehetőségeket próbáltuk ki, amelyeket néhány hónappal korábban N.
A mobilszolgáltató telefonos ügyfélszolgálatán közlik, hogy a kábé négyezer forintba kerülő számcsere az egyetlen megoldás, mivel a cég nem őrzi meg a bejövő hívások adatait. (N. egy hónap után cserélt számot, a hívások az immár titkosított telefonszámára pár nap szünettel folytatódtak.) A Narancs N.-hez hasonlóan futott még egy kört, és a cég adatbiztonsági munkatársától megtudta: ha írásban beadott kérelmét megalapozottnak találják, a kritikus idősávban figyelik a bejövő hívásait, és mivel a központban minden beérkező hívás adatait látják,
másnap felhívják az illetőt,
hogy hozzájárul-e telefonszáma kiadásához. ' nyilván nemet mond, de a központ hívása rendszerint elég ahhoz, hogy felhagyjon a hívásokkal. N. pechére zaklatója folytatta, a telefonos társaság viszont neki nem, csak a rendőrségnek és csak bírói felhatal-mazásra szolgáltathatja ki a hívó adatait.
Az egyik budapesti kerületi rendőrkapitányság ügyeletes tisztje közölte, hogy tehetetlenek az ilyen ügyekben. A bíróság csak a már megindított nyomozáshoz adhatja ki az említett engedélyt, a rendőrség viszont nem léphet, mivel a zaklatás tényállása nem szerepel a magyar büntetőjogban, azaz még csak szabálysértésnek sem minősül: akkor indíthatnak eljárást, ha a verbálishoz fizikai erőszak vagy annak kísérlete is társul, ilyesmire azonban a névtelen zaklatók esetében szinte soha nincs példa. De a rendőrtiszt a beszélgetés végén meglepő kijelentést tett: "Ha befárad az ismerősével, talán találunk más módot is az ügy elintézésére."
A "más mód" a zaklatott személy színészi képességén múlik. Ha például tépett, piszkos ruhában, egy-két horzsolással felkeresi a rendőrséget, mondván, hogy megtámadták, majd feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen, akiről persze nem tud személyleírást adni, viszont megemlítené a zaklatás tényét, akkor biztos lehet abban, hogy a rendőrök megindítják a nyomozást és felkutatják az illetőt.
Kérdésünkre az Országos Rendőr-főkapitányság sajtóosztályán hivatalosan is megerősítették, hogy a jelenlegi, 22-es csapdájához hasonló helyzetben a rendőrségnek nincs jogi lehetősége fellépni, és a titkosított számcserét javasolták. A fiktív támadásra vonatkozó feljelentéstől azonban az ORFK mindenkit eltanácsol: a hamis feljelentő óhatatlanul a saját csapdájába esik, végül még a rendőrség is megbünteti. A Narancs több magánnyomozó-irodát is megkeresett, de hiába: csak akkor tudnak segíteni, ha az ügyfél konkrétan gyanakszik valakire.
N.-nek egy másik kapitányságon szintén javasoltak hasonló, a bűnüldözés szabályokhoz kötött, lassú gépezetét hirtelen magasabb sebességfokozatba kapcsoló megoldást, de ő - kevéssé bevállalós lévén - tart a hatóság félrevezetésének következményeitől, és ezért más utat választott. Pár hete talált valakit az érintett mobilcég megfelelő részlegénél, aki (némi készpénz ellenében) segített megállapítani a hívója telefonszámát. Az illető egyébként nem keveset kockáztatott: a telefonos társaságok belső számítógépes nyilvántartása ma már az adatokhoz való hozzáféréseket is regisztrálja, és ha N. zaklatója feljelentést tesz a személyes adataihoz fűződő jogainak megsértése (!) miatt, a műszakis munkatárs minimum búcsút mondhat az állásának.
N. még napokig gondolkodott, mihez kezdjen. A telefonszám egyik közeli barátnőjének exférjéé volt, akit csak látásból ismert, és aki volt felesége mobiljából könynyűszerrel kereste ki N. új, titkos számát. Mivel nem akarta nehéz helyzetbe hozni ismerősét, N. saját exbarátjától kért segítséget, aki egyik nagyobb darab ismerősével egy este felkereste N. zaklatóját, és a "lelkére beszéltek". N.-t azóta nem zaklatják.
Németh József kriminológus szerint nem szabad a zaklatókkal kapcsolatba lépni. A legjobb, amit tehetünk, ha gyanús hívás esetén
nem vesszük fel a telefont,
vagy azonnal letesszük. "A zaklató - mondja Németh - pont azért hív, hogy valamilyen módon be-folyásolja az életünket. Ha en-nek semmilyen jelét nem látja, ha semmilyen visszajelzést nem kap, egy idő után magától felhagy a hívásokkal." N. egyetért, hogy hiba volt beleszólni a telefonba és jelét adni az idegességének. "Remélem, soha nem ismétlődik meg, ez a négy hónap elég volt egy életre. Ha nem vagyok egyedül, biztos, hogy sokkal jobban viselem ezt az egészet, de így szörnyen kiborított. De tanultam belőle, és tudom, mit csinálnék másképp. Azt viszont jellemzőnek tartom, hogy két dolog közül választhattam: vagy örökké rettegek, vagy a szabályokat és a hatóságokat megkerülve én magam intézem el a dolgot. Úgy látszik, ez egy ilyen ország."
Forduljon az ENSZ-hez!
Morvai Krisztina büntetőjogász azt tanácsolja, hogy aki teheti, és van türelme, küldjön sürgős, ajánlott levelet a rendőrségnek a problémájával, és miután nem kap segítséget az előírt 8 napon belül, forduljon beadvánnyal az ENSZ nőkkel szembeni diszkrimináció elleni szervezetéhez, a CEDAW-konvenció betartását ellenőrző bizottsághoz. A Magyarország által is aláírt nemzetközi szerződés értelmében ugyanis biztosítani kell a nők védelmét és jogait, márpedig a zaklatók pszichikai terrorjával szembeni védtelenség Morvai szerint egyértelműen sérti az egyezményben foglaltakat. A CEDAW honlapján olvasható egy olyan, Magyarországot elmarasztaló, viszonylag friss határozat (http://www.un.org/womenwatch/daw/cedaw/protocol/decisions-views/A.T.-v-Hungary-2-2003.pdf), mely szerint hazánk jogrendszere nemhogy a telefonos zaklatások, de bizonyos esetekben a súlyos fizikai erőszakot is magában foglaló, évekig húzódó családon belüli erőszak ellen sem nyújt védelmet. Morvai bízik abban, hogy a jogszabályok (az üggyel összefüggésben is) tervezett nyári módosítása végre megteremti a zaklatás tényállását a magyar büntetőjogban. Az Igazságügyi Minisztérium (IM) tájékoztatása szerint a zaklatás szabálysértéssé nyilvánításában jelenleg a Belügyminisztérium végzi a jogszabály-előkészítést, míg az IM az idén januárban készített törvénytervezetet, amely a távoltartást büntetőeljárási kényszerintézkedésként javasolja beiktatni a jogrendszerbe.
Ne nyökögjön!
K., 34 éves nő: "Az a barom képes volt egy évig hívogatni a lakástelefonon, hogy >>látom a pinádöngött. Azt gondolom, hogy a szemközti panelházból figyelt valaki, mert mindig tudta, mikor vagyok otthon. Voltak időszakok, amikor mindennap hívott, de olyan is, amikor hetekig nem. Soha egy szót nem mondtam neki, és ha ő hívott, egyből letettem. Egy ideig kicsit paráztam, aztán megszoktam, végül szinte az életem része lett az idétlen hívásaival. Olvastam, hívott, leraktam, lapoztam. Amióta elköltöztem, nem hallottam róla."
A., 26 éves nő: "Máig az van, hogyha meghallok egy az övéhez hasonló, reszelős, furcsa hangot, egyből rosszul leszek. Két hónapig tartott, mire rászántam magam, hogy kicserélem a számomat, akkor vége is lett. Elkövettem azt a hibát, hogy meg akartam győzni, hagyjon békén. Erre közölte, hogy szerelmes belém, amikor meg elküldtem a francba, és mondtam, hogy semmi esélye, akkor meg azzal fenyegetőzött, hogy megöl, meg hogy magát is. De általában csak olyanokkal jött, hogy így megduglak meg úgy megbaszlak. Amikor bekeményített, napokig nem mentem ki az utcára, a rendőrök meg azt mondták, nem tudnak segíteni."
V., 28 éves nő: "Egyszer egy átvirrasztott éjszaka után bementem a kerületi rendőrségre. Ott egy ideig bámulták a mellemet, aztán majdhogynem a képembe röhögtek, hogy nem tudnak segíteni. Amikor kiakadtam, és elkezdtem üvölteni, hogy mégis ki a kurva anyám fog tenni valamit, ha ők nem, hogy az a fasz éjszakánként ne nyökögjön meg hörögjön a fülembe, akkor kivezettek, hogy ne hisztériázzak."
E., ma 18 éves lány: "Borzasztó érzés volt, hogy a szüleim se tudtak ellene tenni. Anyuék kérdezték a rendőröket, emlékszem, egyszer ki is jöttek, de azt mondták, hogy amíg nem jelentkezik személyesen, addig nem csinálhatnak semmit. Egy idősebb férfi volt, és a legváratlanabb napszakokban hívott, mindig azzal, hogy én vagyok a kis mókuskája, meg mi egymásnak vagyunk teremtve, és ő majd megtanít engem, most hadd ne mondjam, mire. Betör engem, meg ilyesmi. Apu egy ideig kocsival vitt mindenhová, de ez sem segített, én meg néha úgy megrémültem a hangjától, hogy még lerakni is elfelejtettem, csak hallgattam, hallgattam."
T., 52 éves férfi: "Tényleg volt egy időszak az életemben, pár hónap, amikor hívogattam valakit, bár szerintem azt azért nem lehetett zaklatásnak tekinteni. Akkoriban elég zűrös volt a magánéletem, egészségügyi problémáim is voltak, és valamiért egyfolytában az a nő járt a fejemben. Nem is ismertük egymást, biztos voltam benne, hogy visszautasítana, ha megkeresem, azt meg nem bírtam volna ki. Jártam pszichológushoz, ma már tudom, olyan volt, mint egy mánia. ' volt a mentsvár, úgy éreztem, ő az ideális nő, ha összejönnénk, minden rendben lenne az életemben. Jó volt, hogy végre van valakim, akire gondolhatok. Utcai fülkékből hívogattam, általában csak azt mondtam, hogy hiányzott, meg hogy vágyom rá, sokat gondolok rá, ilyesmit. Emlékszem, amikor hívtam, erősnek és boldognak éreztem magam, olyan volt, mint valami drog. Utána szégyelltem magam, de hiába, megint hívnom kellett. Tudtam, hogy nem szép dolog, de a vágy, hogy megint együtt legyünk, túl erős volt."
