Példátlanul nagy érdeklődés mellett tartották meg az immáron negyedik országos szarvasbőgőversenyt, mely nem nélkülözte a drámai fordulatokat sem. Láthattunk testvérharcot, a nevető harmadik győzelmét, ráadásul most már azt is tudjuk,hogy a győztesekre még nagyobb megmérettetés vár: hamarost egész Európát kell felülbőgniük.Az ember hajlamos naivan úgy képzelni, hogy a tizedik FeHoVa (Fegyver, Horgászati és Vadászati Nemzetközi Szakkiállítás) csak a gyér számú szakközönséget érinti meg - ehhez képest a nagyérdemű már délelőtt teljesen ellepi a kiállítási pavilont. Persze nem is csoda: az idei év a vadászatnak szenteltetett, az amúgy békeszerető magyar közönség pedig él-hal a fegyverek látványáért. A kiállítási csarnok is tökéletesen átalakul ez alkalomból: gyeptéglák, élő fák, fabódék, hordozható vadászlesek, továbbá nagy mennyiségű fenyőkéreg, exportból visszamaradt őszi lomb és kisméretű szökőkutas medencék segítségével megkísérlik felidézni az erdő igazi hangulatát: ezek szerint az a hely, ahol kitömött borzok árnyékában expóturisták fotóztatják magukat, kezükben automata fegyverekkel, miközben a levegőben határozottan keveredik a fenyőillatú vécéillatosító és a fokhagymás lángos szaga. A FeHoVa emellett a preparátorok nagy ünnepe is: némi túlzással minden sarkon egy kitömött állatba botolhatunk, a szerencsésebbje egyenest preparált oroszlánba - a szegény jószág még hosszú cirkuszi karrierje után sem találhatott végső nyugalomra, s most üveges tekintettel kell tűrnie, amint oktalan gyermekek s még oktalanabb szüleik cibálják sörényét, s dévajnak vélt pózokban fotóztatják magukat az utókor nagyobb rettenetére.
Hajtók dala
A pavilonok közötti céltalan sétálgatás persze csak felkészülés az igazi, embert próbáló versenyre: negyedik alkalommal gyűlnek össze az ország legjobb szarvasbőgői (tkp. szarvashang-imitátorai), hogy összemérjék tudásukat - mint megtudjuk, ez egyben válogató is, a legjobbak mehetnek tovább az Eb-re. A győzelemhez három feladatot kell teljesíteniük - három különböző élethelyzetben kell magukat a vad helyébe képzelniük, hogy a tökéletes átélés révén állatiasan élethű hangok törjenek ki torkukból s a segítségként felhasznált instrumentumokból. Az utóbbiak alapján három, egymástól élesen elkülönülő csoportra válik szét a megjelenését tekintve (legalábbis első pillantásra) homogénnek (barna cipő + olajzöld vadászruha + vadászkalap) tűnő mezőny. Vannak, akik a hagyományos szarutülköt kultiválják, mások a nagyméretű, viszont teljesen tájidegen tengeri csigára esküsznek, egy versenyző pedig egyedüli kuriózumként saját tenyerét használja membrán gyanánt. A megjelölt feladatok közül különösen az utóbbi kettő hangzik izgalmasan: előbb a domináns hím szólítja a kelleténél messzebbre elbitangolt nőstényét, majd a vezérbikának kell egy kíméletlen hangkombinációval rendreutasítania s egyben megaláznia a nőstényekhez túl közel merészkedő vetélytársait. A feladatok ilyen megközelítésben határozottan ismerősnek tűnhetnek a humán falkatagok számára is, s a joviális ceremóniamester nem is hagyja ki a kínálkozó lehetőséget: narrációjában az emberivel szembeállított szarvasvilágban a hím még megengedheti magának azt a hangütést, amely után minálunk már röpül az eszcájg - hiába, a természetben még rend van - zárul a példabeszéd, a közönség jelentőségteljes helyeslése mellett. A versenyzők által prezentált hangok alapján léhán levonhatnánk azt a következtetést, hogy akár mi magunk is képesek lennénk hasonló funkciójú effektek előállítására, ám a látszat csal. Évek kitartó munkája kell hozzá, míg a profi szarvasbőgő elsajátítja szakmája minden csínját-bínját, és a továbbiakban nem keveri össze, mikor kell performálnia egy gyors, staccatoszerű kaffogásokkal kísért figyelmeztető hörgést (erre, állítólag, előjön a nőstény) és a Privat Gold-rajongók számára jól ismert, üzekedést imitáló, mély elnyújtott bőgést (erre meg a konkurencia elhúz a vérbe/halálba). Az amatőrizmus más szempontból is kockázatos lenne, elvégre a jó bőgő dolga az, hogy a lesből történő vadászattól már megcsömörlött puskás közelébe csalogassa a vadat (lám, egy újabb tanulság: aki folyton a farka után szalad, annak előbb-utóbb a falon köt ki az agancsa), ám ha elcseszi, úgy meglehet, hogy csak egy másik szarvasimitátort csal a fegyver lőtávolán belülre, s abból olyan baj lehet, amihez képest csak apró balfogás az előző esti diszkóbaleset. S ha már itt tartunk, meg kell említenünk, hogy e rendezvényről nem maradt távol a szakirányú zene sem: a Baranyai Vadászkürt Együttes produkciója láttán egyértelmű, hogy vadászkürtöt fújni baromi nehéz, ráadásul ez az egyetlen hangszer, amelyet csípőre tett kézzel kell megszólaltatni, s ez tovább nehezíti a kürtösök dolgát, akik kétpercnyi fújás után is sivatagi fejadagnyi kondenzált vizet öntenek ki a hangszer spirális rézcsövéből.
Gímnem, nőnem
A sikeres s kellő átéléssel (szem: kidülled, arc: vörösbe vált/eltorzul) bemutatott gyakorlatok után, melyeket a szereplők, az esetleges elfogultságot kizárandó anonim hajtanak végre, a zsűri visszavonul, majd némi tűnődés után kihirdeti a végeredményt. A tucatnyi versenyző mindegyike nyert valami díjat, közöttük Iván bácsi is, a burgenlandi veterán szarvasbőgő, aki még most, nyolcvan felett is szakmája nagymestere (a teljesen kívülálló szerző véleménye szerint csúnyán lepontozta őt a zsűri), legtöbbet mégis az a fiatalember, aki végül kristályvázák és herendi porcelánok meg a bajnoki cím birtokában utazhat haza. Utána rögvest a Homolya testvérek következnek - a kisebbik fivér, Sándor tavaly még Európa-bajnok volt: akkor még a dobogó harmadik helyére utasította az idei magyar bajnokot, ám most még az ezüstérmet is át kellett engednie bátyjának, Károlynak. A testvérpár azonban így is felhőtlenül boldognak tűnik, különösen, mikor átveszik testvérlapunk, a Kés Mánia magazin különdíjait, a darabonként huszonöt centis pengéjű machetét. Aki pedig ezek után balgán azt hinné, hogy legközelebb már juhászkutya-imitátor versenyről olvashat e hasábokon, az egyrészt téved, másrészt elfogult és rosszindulatú. Inkább örülnünk kéne annak, hogy végre akadt megint egy sportág, melyben vitathatatlanul mi, magyarok vagyunk a vezérhímek.
Barotányi Zoltán
