„Arra, hogy jó úton járunk, engedjék meg, hogy a következővel hivatkozzak: tegnap, amikor a nyugati sajtóértékeléseket olvastam, végtelen öröm töltött el, mivel e mostani lépésünkért mély felháborodással marasztalnak el bennünket. Elvtársak! Az ellenségeink akkor szidnak bennünket, ha az elképzeléseink nem esnek egybe az ő elképzeléseikkel! Az mindig jó dolog, ha ők szidnak és nem dicsérnek bennünket!” E szavakkal nyitotta meg Benkei András belügyminiszter 1976-ban, a „belügyi munka önkéntes segítőinek első országos értekezletét”, amit a beharangozója alapján azért szerveztek, hogy „a belügyi munkát minden eddiginél szélesebb társadalmi bázisra építsék”. Az önkéntesek részvétele a rendőri munkában ugyanis nélkülözhetetlen volt, legalábbis a felső vezetés szerint. Ahogy azt Bálint László r. alezredes, a BRFK közrendvédelmi osztályának vezetője egy 1974-es interjúban elmondta: „Az önkéntes rendőri szervezetet elsősorban politikai kérdésnek tekintjük, mivel ez része a demokrácia fejlesztésének, valamint a dolgozókkal való kapcsolatnak egy nagyon szilárd és nagyon nagy hasznot hajtó bázisa.”
Kétségtelen: az 1960-as évektől egészen a rendszerváltásig bárhol felbukkanhatott az önkéntes rendőr. „Szólóban” ott volt a moziban, a strandon, a vonaton, igazoltatott a rendőrökkel közösen a razziákon, közúti ellenőrzéseken, bekísért vagy éppen iskolásokat terelt a gyalogátkelőhelyen. Több tízezren vállalták ezt legfeljebb szerény javadalmazással (vagy avval sem) járó társadalmi munkát – annak ellenére is, hogy a lakosság java mélységesen lenézte az önkéntes rendőrt. A közvélekedés olyan besúgóknak tartotta őket, akik még büszkék is arra, hogy azok. Akkoriban a rendőr eleve „bunkónak” számított (jellemző egysoros vicc a korszakból: „két rendőr beszélget az egyetemen”), önkéntesnek az ment, „aki még rendőrnek se jó”. Ráadásul a testület tiszteletét sem vívták ki: dilettáns, önjelölt okoskodóknak tartották őket, akik általában akadályozzák a rendőri munkát, illetve boldog-boldogtalant feljelentenek és előállítanak, egy csomó felesleges papírmunkát okozva ezzel. Csakhogy az önkéntes rendőrök ritkán jelentkeztek önként, az esetek többségében kiválasztották, kijelölték, felkérték, beszervezték őket.
És jött a körzeti megbízott
A magyar rendőrséget előbb 1945-ben, majd 1949-ben, a Rajk-per után is lefejezték. Rákosiék azzal hitegették a tömegeket, hogy a szocializmusban megszűnik a bűnözés. A rendőröknek ugyancsak ezzel a gondolatmenettel kellett azonosulniuk, munkájuk javát sokkal inkább olyan – a munkaversenyekhez hasonlóan, százalékokban meghatározott mértékű – tevékenységek tették ki, mint a kulákvadászat és egyéb vélt ellenségek felkutatása. Tipikus jelenség, hogy egy 1951-es újságcikkben arról panaszkodik az egyik magas rangú rendőrtiszt, hogy „sok helyen a bajtársak még mindig túlnyomórészt az ipari munkások és dolgozó parasztok ellen tesznek feljelentést”.
Az 1950-es évek elején a rendőri tevékenység ún. területfelelősi rendszerben zajlott, a szolgálatot rendőrőrsök látták el járőrözéssel. Ezt – egy korabeli kritikát idézve – „nem a megelőzéssel kapcsolatos követelmények, hanem a már megtörtént esetek szabták meg, ami nem jelentett mást, mint az események utáni kullogást”. 1953-tól ezen igyekeztek változtatni a körzeti megbízotti (kmb) rendszer bevezetésével, ami azt jelentette, hogy egy-egy rendőrre konkrét területet bíztak (ez akár több település is lehetett), ahol „napról napra növelheti a helyi és személyi ismeretét, és elmélyül kapcsolata a dolgozók széles tömegével”. Miközben célként jelölték meg, hogy „a dolgozókkal való szoros kapcsolattartásnak a területen történő állandó tartózkodásban is meg kell nyilvánulnia”, a körzeti megbízottnak berendeztek („akár lakásán belül, de leválasztva”) egy olyan szolgálati helyiséget, amit forró drót kötött össze az illetékes rendőrőrssel. A megbízatásnál mindenképpen előnyt jelentett, ha a rendőr az adott körzetben lakott, mivel ez lehetővé tette számára a „meglepetésszerű megjelenést”. A rendszer legnagyobb újítása az volt, hogy a rendőr önállóan intézkedhetett, s nem kellett minden egyes lépéséhez felettesi jóváhagyás.
Csakhogy a gyakorlatban a kmb-rendszer korántsem működött zökkenőmentesen. 4-5 falura is figyelniük kellett, míg Budapesten például a „bűnügyileg fertőzött” Móricz Zsigmond körtér négy körzet határát jelentette, vagyis a megbízottak egymásra mutogathattak, ha felelősségüket firtatták. Emellett az állomány összetétele is igen vegyes volt. A helyzetet jól mutatja a Magyar Rendőr 1957-es riportja egy kmb-tanfolyamról (ekkor már négy éve működött a rendszer), ami a kincstári optimizmus mellett is azokra a veszélyekre hívja fel a figyelmet, hogy a körzeti megbízott „szolgálat közbeni szeszesital-fogyasztás révén könnyen beleeshet az ellenség hálójába”, vagy „elfeledkezve kötelességéről megkárosítja a társadalmi tulajdont”.
A körzeti megbízott feladata lett az is, hogy munkáját segítő lakossági csoportot szervezzen. Vagyis neki kellett felkutatnia azokat az embereket, akik szabad idejükben, ellenszolgáltatás nélkül küzdhettek a bűn ellen. Noha az első önkéntes rendőrök már 1954-ben munkához láttak, hivatalosan csak egy évvel később, a 1066/1955. számú minisztertanácsi határozat tisztázta szerepüket. Eszerint „a népi demokratikus rendőrséget a közrend és közbiztonság fenntartása, a társadalmi tulajdon fokozott védelme, továbbá a szocialista együttélés megtartása érdekében kell segíteni”. A határozat megjelenése után a Rendőrségi Szemle című folyóiratban Papp János r. őrnagy valószínűleg azzal a céllal írta meg
Az önkéntes rendőrökről” című szövegét, hogy elmagyarázza a kollégáknak, az új rendelet hogyan könnyíti meg a szolgálatot, ám a végén mégis arra lyukad ki, mekkora pluszmunkával jár az önkéntes rendőrök alkalmazása. „A körzeti megbízottnak tudnia kell, hogy az önkéntes rendőrök munkájának irányításával, rendszeres oktatásukkal, elvégzett munkájuk megfelelő időben való értékelésével jelentősen fokozni lehet aktivitásukat, eredményességüket” – áll a szövegben, ami azt is mutatja, hogy mennyire tekintette a rendszer kiskorúnak állampolgárait és mindenhatónak a rendőrséget.
| ||
1956 közepéig a fővárosban 1800 önkéntes rendőrt sikerült toborozni, ám a létszám a forradalmat követően mindössze 52-re csökkent, persze akkor a rendőrségnél is teljes káosz uralkodott. 1957-ben azonban nemcsak a munkásőrséget szervezték meg. Ekkor alakult meg a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) is, amit eredetileg nem a pártkarrier ugródeszkájának szántak, sokkal inkább arra, hogy a fiatalokat – a fiatalok által – lehessen szemmel tartani, és még véletlenül se jöhessen létre olyan szerveződés az egyetemeken, amilyen 1956. október 23-át megelőzően. Újjászervezték a kmb-rendszert is, az 1957. augusztus 16-án kiadott parancs értelmében a városokban 10 ezer, a falvakban 6-8 ezer lakosra „jutott” egy körzeti megbízott. Ám az újjáalakuló rendőrség az önkéntes rendőrökre már nem csak a körzeti megbízottak önzetlen segítőiként tekintett, a munkahelyeken és természetesen a KISZ-ben is számítottak az efféle társadalmi együttműködésre. 1963-tól már a lakosság is „delegálhatott” önkéntes rendőröket. Az 1962-es országos rendőri értekezleten büszkén állapíthatták meg, hogy „a közbiztonság szilárd, és a társadalmi tulajdon védelme is javult. A körzeti megbízotti szolgálat alapvetően megszilárdult és kiépült. Az ország 213 lakott településén működik önkéntes rendőri csoport.” Azzal viszont nem számoltak, hogy a hatvanas évek elejétől az ifjúság legfeljebb kihasználja az adott lehetőségeket (KISZ-klubok, művelődési házak stb.), ám a tartalmat illetően – elsősorban a könnyűzene révén – szinte kizárólag nyugati mintákat követ. Mindez azért érdekes, mert 1957 után, második nekifutásra már jelentősebb önkéntes rendőri létszámot sikerült összehozni, ám annak életkori összetétele a hatvanas évek közepére teljesen átalakult. Míg 1961-ben a létszám 70 százaléka volt 18–25 év közötti, 1966-ben már csak 21 százalékuk. Pedig épp a fiatalokra lett volna szükség, hogy az egyre gyakoribb, főleg beatzenével összefüggő tömegrendvezényeket feltűnés nélkül biztosítani tudják, a renitenseket kiszűrjék, hangulatjelentéseket írjanak és így tovább. Ennek ellenére az önkéntes rendőrök száma folyamatosan emelkedett, 1967-ben csak Budapesten már majdnem 6000-en voltak, a 004/1964. számú ún. önkéntes rendőri szolgálati szabályzat alapján végezték a dolgukat, még esküt is kellett tenniük.
Közeg, ellenállás
A szolgálati szabályzat legalább negyven oldalon át sorolja az önkéntes rendőr meglehetősen kézzelfogható jogait és illuzórikus kötelességeit, illetve feladatait. Ami az egyenruhát és javadalmazást illeti, sokkal szerényebb eszközök álltak rendelkezésére. Ellátmánya mindössze a szolgálati igazolvány, jelvény, karszalag (kétszínű, fehér szegéllyel ellátott, 45 cm hosszú, 11 cm széles, középen fehér betűkkel „ÖNKÉNTES RENDŐR” felirattal), az Önkéntesi rendőri kézikönyv című kiadvány, illetve egy jegyzettömb volt, szolgálatban (4 foknál hidegebb idő esetén) melegítő italt kérhetett, illetve ha saját járművet használt, kifizették neki az üzemanyag árát.
Noha nem voltak rangok, működött a hierarchia, az önkéntes rendőrök csoportokat alkottak (például a kmb vagy a munkahely szervezésében), és a csoportvezető állt kapcsolatban a belügyi szervekkel. Nem ártott tudni, hogy fegyver és kényszerítő eszközök használatának kivételével az önkéntes rendőr jogosítványai szinte megegyeztek a hivatásoséval, igazoltathatott, tettenérés esetén elfoghatta és bekísérhette az elkövetőt, járműveket állíthatott meg, sőt – indokolt esetben – akár igénybe is vehette azokat, és ilyenkor nem volt szükség a csoportvezető jóváhagyására. Mivel az állományon belül meglehetősen nagy volt a fluktuáció, vélhetően számtalan visszaélés történhetett e jogosítványok birtokában, ám a felelősségre vonás általában abban merült ki, hogy kirúgták az illetőt. Mindezek után nem csoda, hogy a lakosság nagy része gyanakodva tekintett rájuk, többségüket frusztrált, önbíráskodó, a hatalommal visszaélni kívánó figuráknak tartották. Pedig a belügyes propagandagépezet nemcsak a toborzást tartotta fontosnak, azt is, hogy pozitív színben tüntesse fel az önkéntes rendőröket. A Magyar Rendőr című lapban az 1950-es évek végétől majdnem harminc éven át hétről hétre jelentek meg szebbnél szebb cikkek e felelősségteljes társadalmi munkáról, ám arról, hogy a rendszer mégsem volt tökéletes, csak a rendszerváltás után jelenhetett meg bármi is. A lényegre tapint rá Turai János Polgárőrség Vác vonzáskörzetében című írása, ami 1993-ban jelent meg a Belügyi Szemlében. „Gyakran előfordult, hogy a felelős körzeti megbízottak a nyilvános szórakozóhelyek törzsvendégeiből válogatták össze önkéntes rendőreiket, előfordult, hogy az úgynevezett operatív körben dolgozók kisebb jogsértéseket elkövetőket is bevettek az állományba” – írja a szerző. Turai János rendőrtisztként tapasztalhatta azt is, hogy a „szervezet tagjai ugyanolyan jogkört gyakorolhattak, mint a hivatásos rendőrök, közülük sokan igyekeztek is a biztosított jogokkal élni, nem kevés rendkívüli eseményt okozva az amúgy is túlhajszolt rendőri szerveknek”. „Utólagos becslésem szerint a több mint ezerfős csoportból kb. 30-35 főről lehetett elmondani, hogy megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek” – állítja Turai. Miért is kételkednénk a szavaiban?
Érdekesség, hogy az önkéntes rendőr mint hatósági személy a rendszerváltás idején megmaradt, legalábbis hivatalosan. Az 1990. március 1-jén hatályba lépett – immár köztársasági – rendőrségi szolgálati szabályzat még külön fejezetet szentelt nekik. Csak két évvel később, a 49/1992. kormányrendelet helyezte hatályon kívül az önkéntes rendőrökre vonatkozó rendelkezéseket. Igaz, ekkor már sehol nem tartottak igényt szolgálataikra, a legtöbb kapitányságon jóval a kormányrendelet hatálybalépése előtt bekérték az önkéntes rendőri igazolványokat, és még véletlenül sem adták vissza őket korábbi tulajdonosuknak.
