Hómunkán Budapesten: Holnap hajnalig

szerző
Miklósi Gábor
publikálva
2003/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Este tíz előtt két perccel esek be a Fővárosi Közterület-fenntartó Rt. II. kerületi, Kisrókus utcai felvételi irodájába. A hómunkások által csak "káté"-ként emlegetett helyiségben vagy harmincöt alkalmi munkás várja, hogy csoportokba osszák. Szerencsére kevesen vannak, így én is leadhatom az irataimat (személyi, taj- és adókártya), és leülök a többiek közé. A szomszédom, egy alacsony, foghíjas férfi, rám néz, lassan végigmér, megint hosszan az arcomba bámul, de a gondos mustrát semmilyen megjegyzés nem követi. Ülünk egymás mellett a neonfényes teremben, olyan érzés, mintha frissen bukott diák lennék az első tanítási napon az új osztályban. Az asztalon magnó, a halk férfihang duruzsolásából egy szót sem érteni. Mint később kiderül,

Este tíz előtt két perccel esek be a Fővárosi Közterület-fenntartó Rt. II. kerületi, Kisrókus utcai felvételi irodájába. A hómunkások által csak "káté"-ként emlegetett helyiségben vagy harmincöt alkalmi munkás várja, hogy csoportokba osszák. Szerencsére kevesen vannak, így én is leadhatom az irataimat (személyi, taj- és adókártya), és leülök a többiek közé. A szomszédom, egy alacsony, foghíjas férfi, rám néz, lassan végigmér, megint hosszan az arcomba bámul, de a gondos mustrát semmilyen megjegyzés nem követi. Ülünk egymás mellett a neonfényes teremben, olyan érzés, mintha frissen bukott diák lennék az első tanítási napon az új osztályban. Az asztalon magnó, a halk férfihang duruzsolásából egy szót sem érteni. Mint később kiderül,

ez volt a munkavédelmi oktatás

Csoportok alakulnak, fogalmam sincs, hogy kikkel vagy merre lenne jó menni. Végül felállok, magamra húzom az egyik székre letett narancssárga, fényvisszaverő csíkos köpenyt, és aláírom az ívet, hogy munkavédelmi oktatásban részesültem: teljes a tízfős csapat. A folyosón hosszasan méregetjük az egyforma hólapátokat, el nem tudom képzelni, hogy mi alapján kéne választani, végül hét hólapáttal, öt sima lapáttal, két vödörrel, két kézi szórólapáttal és a szállításukra szolgáló zöld kukával elindulunk. Az irataink maradnak: majd ha mindent rendben leadtunk, visszakapjuk őket.

Megtudom, hogy a kátéban valamennyi jelentkezővel fújattak alkoholszondát, és a két ezrelék feletti eredményt produkálókat elküldték, engem valószínűleg a késői érkezés miatt nem szondáztak meg. Közben kijelölték a csoport megbízott vezetőjét is, egy láthatóan kapatos, dülöngélő, hajléktalan kinézetű alacsony férfit. Valószínűleg pontosan tudta, hogy mennyit ihat, és fontossága tudatában próbál dirigálni, hogy ki hozza a kukát (nekem jut). Többen rámordulnak, hogy fogja be, és ettől kezdve egész este alig lehet hallani a szavát. A munkát egy alacsonyabb, sötétkék pufikabátot viselő férfi vezényli. Rajta nincs narancssárga köpeny, egy másik kaszthoz tartozik: kátés alkalmazott, bizonyára ezért nem vesz a műszak során egyszer sem lapátot a kezébe. A Margit körút és a Mechwart liget sarkánál kezdünk: az úttestet a hókotró gépek tisztítják, a járdákat a háztulajdonosok, a mi reszortunk a zebrák környéke. Látszik, hogy a többiek nem először csinálják, mert összeszokott mozdulatokkal segítik egymást. Eleinte csak akadályozom őket, de nem szólnak. Aztán rájövök, hogy négy embernél itt nem kell több egy lejáró megtisztításához, és elindulok a túloldalra, ahol kevesebben vannak. A zebrán huszonéves, csinos lány jön szembe, de rám se pillanr. Lassan haladunk a Moszkva tér felé. Még a bevásárlóközpontnál sem járunk, amikor a túloldalról átkiabálnak, hogy hagyjuk abba a munkát, mert megjött a védőital. Egy kombi taxi hátuljából mérik műanyag poharakba a forró teát. 11 múlt, kérdezem, hogy jönnek-e majd még, de a kollégáim nevetve közlik: örüljek neki, hogy egyáltalán megtaláltak, mert van úgy - mint tegnap - hogy védőitalnak a színét sem látják. Előresettenkedek, a taxióra 17 600 forintot mutat. Mindez csak azért üt szöget a fejembe, mert a kátésok bordó Lada Niváját, amelyben a közutálatnak örvendő budai főellenőr ül egyedül, az éjszaka során sokszor látom még, de nyilván tiltja valamilyen szabály, hogy a teát is azzal a kocsival szállítsák. A tízperces teaszünet alatt megtudom, hogy inkább kisebb csoporthoz kellett volna csapódni, mert akkor nem jutott volna mellénk állandó vezető. Nem nagyon értem, miért baj, hogy velünk jött, hiszen azon kívül, hogy nem dolgozik, nem sok vizet zavar. Néha szól ugyan, hogy a zebra teljes szélességében takarítsuk el a havat a lejáróról, de mindig udvarias, és nekem aztán mindegy, hogy hol lapátolunk. Ha az a szabály, hogy a felfestésnek a teljes hosszában látszani kell, hát legyen.

Sosem gondoltam volna, hogy négy-öt ember akár húsz percig is elvesződik egy zebra járhatóvá tételével, igaz, eddig az se tűnt még fel, hogy a kézi hómunkások nélkül hóban-latyakban kéne átgázolni. Ketten-hárman lapátokkal bontják a kotrógépek által a zebrára tolt, összeálló tömböket, mi hólapátokkal toljuk, dobáljuk félre a lebontott havat, egy idősebb férfi pedig noszogat, hogy hadd szórja már a sós homokot. Ha az előző havazások után erre járt brigádok

rendesen sóztak volna,

most nem lenne ennyire nehéz felvakarni a letaposott havat. Dühödten próbálom a hólapáttal felcsiszolni a makacs foltokat, míg rám nem szól a vezetőnk, hogy ha nem jön, hagyjam a picsába. Hagyom. A Moszkva téren megállunk az éjjel-nappali boltnál. Kaját nem sokan vesznek, fél- és kétdekás szeszeket és kávét viszont majdnem mindenki. Elkezdem enni a zsebembe készített egyik csokit, mire az egyik fiatal srác közli, hogy nem vagyok normális, egy ilyen csoki vagy kétszáz forintba kerül. Itt lenne az alkalom, hogy felfedjem magam, de nem akarok kilógni a sorból, és tetszik, hogy kicsit ütődöttnek tekintenek: óvnak a néhány centire mellettünk elhúzó kocsiktól, meg attól, hogy túl alaposan feltakarítsam a havat. Rosszulesik a hátrahagyott hófoltok látványa, de vaskézzel elnyomom magamban a strébert, a többi kétszáz forintos csokit pedig titokban, némi bűntudattal majszolgatom.

A munkavezető közli, hogy a Csaba utcában folytatjuk, amire általános felhördülés a válasz. Hamar kiderül, hogy miért: a Maros utca sarkánál ebben a szezonban valószínűleg még nem dolgoztak hómunkások. Most látom csak, hogy eddig milyen jó dolgunk volt: a jó húszcentis, lefagyott és letaposott havat nekünk kell felverni. Egyórányi küszködés után, negyed kettő körül a vezető úgy rendelkezik, hogy féltől kettőig pihenhetünk, s elindul a Moszkva tér felé. "Na, ezt fél háromig nem látjuk" - közli az egyik torzonborz társam, és később beigazolódik a jóslata. Némi tanakodás után a kihalt Városmajoron keresztül hatan elindulunk a bolt felé. Mindenki körtét vagy keserűt vesz, utolsónak maradok. Éppen érdeklődnék, hogy van-e rendes pálinka, amikor ketten visszajönnek ennivalóért. Lassan visszaindulunk a többiekhez, és már messziről halljuk, hogy még mindig dolgoznak. Kiderül, nem hallották, hogy kettőig pihenő van, és elég mérgesek, amiért nem szóltunk. Mi viszont azt nem értjük, mire gondoltak, amikor hatan egyszerre leléptünk, és miért nem szóltak a kotrógép vezetőjének, amikor kértek tőle homokot a narancssárga ládába, hogy tolja odébb a hórögöket. Végül zsörtölődve elindulnak a Krisztina körút sarkánál lévő bolt felé.

Mióta leálltunk, egyre jobban fázom, ezért elkezdek lapátolni, de rögtön rám szólnak, hogy álljak le. Már elmúlt kettő, mondom szerencsétlenül, mire megint úgy néznek rám, mint egy eltévedt ufóra. Zavaromban iszom, közben egy nagy Volvo, majd egy Mercedes húz el mellettünk. "Mocskos zsidók" - legyint rájuk mellettem didergő társam, a zsidózást itt nyilvánvalóan nem politikai, hanem a meleg kocsival suhanó, hólapátot sosem markoló úri középosztálynak szóló osztályharcos indulat fűti.

Egyre hidegebb van, feltámad a szél is. A többiek visszaérnek a boltból, ahol, mint kiderül, zsömle és felvágott is van. Akik az előbb búrkiflit vettek, káromkodni kezdenek, hiszen legalább egy százast megspórolhattak volna. A tízből négy emberen nincs kesztyű, öten vékony cérnakesztyűben vannak.

Hárman félcipőben,

hárman szakadozó orkán hótaposóban vannak, kettőn réginek látszó bőrcsizma, egy emberen pedig a seregből származó, viseltes surranó. A tízből hatan tűnnek hajléktalannak. A hegymászó bakancsomban és a bélelt síkesztyűmben nem merek panaszkodni, pedig ráz a hideg, és nagyon megfognám már a lapátot. Végre a többiek is belátják, hogy meleg kocsma híján rajtunk csak a munka segíthet. Bár eddig egyáltalán nem éreztem, most az első mozdulatra belém hasít az ólmos fáradtság, csakhogy ötig, a műszak végéig még majdnem két és fél óra van hátra.

Végzünk a Maros utcai kereszteződéssel, amikor fékez mellettünk a főellenőr. Kíváncsian várom, hogy megtudjam, miért utálja mindenki annyira bőszen, de nem derül ki semmi, az időközben visszaért vezetőnkkel beszélget. Az egyik 30 körüli kollégám az este során nem először meséli el róla a kedvenc anekdotáját, miszerint egyszer nagyon megverték Pesten, ´94-ben pedig majdnem meghalt, mert bedobták a présgépes szemeteskocsiba, csak aztán jöttek a főnökök, és mégis megmenekült. Közben átsétálunk a Krisztina körútra, majd a Nagyenyed utcába. Rám szólnak, hogy ne a vállamon hozzam a lapátot, mert ha meglátnak, hazaküldhetnek. Nem hangzik rosszul, de szót fogadok, néhány pillanat múlva lefékez mellettünk a főellenőr, és hármunkat átirányít, hogy az Alkotás utcában a Sportkórházig tisztítsuk meg a villamosmegállókat. "Ez a saját bulija - morog 50 körüli hajléktalan kollégám -, a BKV-s területek nem tartoznak a kátéhoz." Mindegy, megcsináljuk, majd megkeressük a többieket a Németvölgyi útnál, akik egy reménytelenül lefagyott kereszteződésben küszködnek. Negyed öt után visszaindulunk a Kisrókus utcai központ felé.

Lemaradok, hogy megvárjam a csoport végét, és észreveszem, hogy a kukát az a nagydarab férfi húzza, aki egész éjszaka egy szót sem szólt, pedig többször beszéltünk hozzá. Magunk közt már megállapodtunk, hogy valószínűleg néma. Van a tekintetében valami furcsa gyerekesség, amiről mindig az Egerek és emberek Lennyje jut az eszembe. Biceg, szuszog és nem néz rám, még akkor sem, amikor szólok, hogy segítek. Aztán mégis félrehúzódik, hogy én is odaférjek: ketten húzzuk ráérősen, és egy szót nem szól egyikünk sem. A kátéban leadjuk a szerszámokat, az asztalról felszedjük a személyit, és leülünk. A meleg, levegőtlen helyiségben egy pillanat alatt elalszom, fél hatkor arra ébredek, hogy rázogatnak, én vagyok-e én. Igen, úgyhogy egy kis ablaknál felvehetem a nettó 2500 forintot. A csoportból már senkit nem látok. Hazafelé a mozi előtt szakértő szemmel méregetem a zebrát.

Miklósi Gábor

szerző
Miklósi Gábor
publikálva
2003/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...