Közel egy évtizedes hagyományról lévén szó, ideje túllépni az emberi szabadságjogok iránti elkötelezettségtõl vezérelt lelkesedésen, és elkezdeni kritikusan kutatni azt, hogy vajon miért válik egyre érdektelenebbé ez a magasztos polgárjogi megmozdulás, amelynek a politikai és társadalmi hatása az évek elõrehaladtával egyre kérlelhetetlenebbül tendál a zérus felé. Az egyik ok a rendezvényhez arcukat adó közszereplõk hiteltelensége: a tettekben is megmutatkozó kiállást ugyanis üres közhelyekbe ágyazott szónoki "maszatolással" helyettesítik. Az idei megnyitón az MSZP európai parlamenti képviselõje, Tabajdi Csaba mondott beszédet, kitûnõen példázva az említett jelenséget. A politikus személyes és szakmai hitele, sõt még a jó szándéka is vitán felül áll, mondatai mégis falsul csengtek. Amikor például elismerõleg szólt az Alkotmánybíróságnak a beleegyezési korhatárt "egalizáló" döntésérõl (amely a heteroszexuálisokéhoz hasonlóan a homoszexuálisok szexuális aktusait is 14 éves kortól tette "legálissá"), akkor jótékonyan hallgatott arról a tényrõl, hogy ezt a lépést az elsõ MSZP-SZDSZ-koalíció is
megtehette volna,
már ha lett volna hozzá elegendõ politikai bátorsága. Tabajdi követendõ példaként említette továbbá azt a skandináv országokban bevett gyakorlatot, amely az azonos nemûek számára is jogi keretet kínál a kváziházassághoz, "bejegyzett párkapcsolatnak" keresztelve át azt. "Csakhogy - tette hozzá a szocialista politikus -, egy ilyen mentalitású ellenzék mellett ez a döntés idehaza egyelõre merõ illúzió csupán." A valóság ezzel szemben az, hogy a szóban forgó jogszabály egyszerû többséggel megalkotható, és a sors úgy hozta, hogy jelenleg éppen az az MSZP jelenti a legnagyobb kormányerõt, amelyet történetesen Tabajdi is képvisel. A tétlenség hátterében tehát más áll, nevezetesen, hogy az igencsak heterogén szocialista frakció a dolgok mai állása szerint sosem sorakozna fel egyöntetûen a melegek egybekelési jogáért. A politikus egyébként még egy, az iméntieknél valami-vel szórakoztatóbb elszólással is megörvendeztette hallgatóságát; Szophoklész szavait idézve egy "ezeréves" bölcsességrõl beszélt. Bár a melegek körében sem ismeretlen az a hiúságból táplálkozó gyakorlat, hogy egy keveset eltagadnak tényleges életkorukból, az ilyen léptékû "ferdítés" példátlannak nevezhetõ.
Az eseménysorozat gerincét a Mûvész moziban tartott, melegtémájú alkotásokat felvonultató filmfesztivál jelentette az idén is. A választék változó színvonalú, de kétségtelenül sokszínû volt, bár egynémely darab (különösen a Danny a mennyekben címû kanadai opus) melegmoziként való értelmezése több mint erõltetett. A vetítésekkel egy idõben zajló "népokosító" elõadások, illetve háttérbeszélgetések ügyében azonban már korántsem lehetünk ennyire elnézõek. Lesújtó véleményünket két példával illusztráljuk. A "Melegek a mûvészetben" címû, szétfolyó vonalvezetésû és tökéletesen céltalan workshopon például az az egetverõ badarság kényszerített minket menekülés-re, miszerint minden olyan nõ, aki mûvészi célzattal fényképezõgépet ragad, valahol, mélyen legbelül leszbikus.
Takács Judit szociológus a magyar melegtársadalmat feltérképezõ, egyébként remek kötete kapcsán beszélgetett barátaival a melegekrõl, természetesen melegközönség elõtt. A csevejben részt vevõk kivétel nélkül elismerték, hogy a téma iránt érdeklõdõ és szimpátiával viseltetõ kívülállóként vannak jelen csupán, Takács pedig azzal indított, hogy szerinte is akkor válhatna érdekessé az összejövetel, ha "hús-vér" melegek beszélnének saját élettapasztalataikról. Ezután egy másfél órás - a kurta tudományos kitérõket leszámítva - öntetszelgõ kvaterkázás következett, azt bizonyítandó, hogy a meghívott vendégek milyen jó fejek, amennyiben nem buzikként szeretik a buzikat. Talán a meleghallgatóság passzivitása is okolható a végeredményért, de ettõl még tény marad: egy értelmezhetetlen új mûfaj született, amelyben
heteroszexuálisok sztorizgattak
arról, hogy milyen is lehet melegnek lenni, minduntalan bizonygatva, hogy nincsen abban semmi különös. Más közönség elõtt mindez akár még tanulságos is lehetett volna, így azonban csak a bárgyú rácsodálkozás és a negédes nyalizás keveréke maradt. Hasonlóan kudarcosra sikerült a Kultiplexben tartott záróbuli is, ahová egyrészt feltûnõen kevesen mentek el, ráadásul a melegparti számára kijelölt terem bejáratánál semmi nem utalt az éppen zajló móka jellegére, ezért a hangulatos kerthelyiség "mezei" látogatói lassacskán átszivárogtak a táncterembe. A jórészt hetero hímekbõl álló baráti társaságok azzal a leplezhetetlen célzattal tették mindezt, hogy megszemléljenek néhány leszbi párt, de kisvártatva a pasiéhes hetero lányok is megérkeztek. A kevésbé ingerlékeny fesztiválozók a kerthelyiségbe települtek át, a gyengébb idegzetûek azonban rezignáltan távoztak. Nincs semmiféle filozófiai mögöttese az egésznek, egyszerûen csak rossz volt a hangulat és kész.
A fesztivál csúcspontja s egyben leglátványosabb része természetesen most is, mint mindig, a szombati melegfelvonulás volt.
Vonultak már többen is, kevesebben is. Az ilyenkor szokásos nemzetféltõ hõbörgés az idén mintha halkabb lett volna, a Felvonulási tértõl a Tabánig tartó menet ellen csak egy politikus, Bégány Attila MDF-es önkormányzati képviselõ tiltakozott. A jól ismert sablonszöveget hozta, a homoszexuálisok a sors áldozatai, emellett agresszívek, és ahelyett, hogy hivalkodnának szerencsétlenségükkel, magukba kellene szállniuk, már csak a fiatalok miatt is, akiknek rossz példát mutatnak. A konzervatív politikus nyilván találkozott már olyan gyermekkel, aki egy utcai demonstráció hatására változtatta meg szexuális érdeklõdésének irányát, bár a homoszexuális gyermekek egészséges fejlõdéshez való jogáról akkor is megfeledkezik. Lám, a normális Magyarország eszerint azt jelenti, hogy a köz választott szolgái egy olyan, jól körülhatárolható embercsoport alacsonyabbrendûsége mellett érvelhetnek, amelynek tagjai makkegészségesek, és senkinek nem ártottak. Gratula. Az Erzsébet téren egy szintúgy MDF-es ellentüntetés is verbuválódott, amely bibliai idézetekkel teleírt transzparensekkel kívánta jelezni, hogy a felvonulókkal még maga a jóisten sem szimpatizál. De hamarosan frappáns égi riposzt következett; egy, a menetet célba vevõ középkorú férfi elhibázta a kõhajigálást, és egy rendõrt talált el. A heteroszexuális agresszort elfogták, és eljárás indult ellene, de mint a felvezetésben már utaltunk rá, a provokatív magamutogatásként értelmezett felvonulás közkeletû képzetéért mégsem elsõsorban a homofóbok felelõsek. Mert ugye mit lát az egyszerû halandó? Vegyük rögtön azt a megnevezést, hogy "Meleg Büszkeség". Ugyan miféle dolog büszkének lenni a nemi identitásunkra?! - kérdezheti bárki, legyen szó akár szimpatizánsról is, hisz olyasmire nem szokás büszkének lenni, amiért nem tettünk semmit sem. Az eredeti angol "Gay Pride" magyarul, legalábbis az ismert formában, valóban furcsán, már-már sután cseng. Sok félreértésnek, félremagyarázásnak és kilátástalan magyarázkodásnak az elejét lehetett volna venni a melegek jogaiért folyó hazai küzdelemben, ha inkább a "Meleg Önérzet" vagy a "Meleg Méltóság" fordítások valamelyike terjedt volna el. A felvonulás itteni meghonosítói tehát annak idején nem éppen a legjobb megoldást választották, kérdés, hogy érdemes-e ennyi év után változtatni ezen. De vissza a melegmenet tényével szembesülõ átlagos, vagyis némiképp viszolygó, de meggyõzhetõ átlagpolgárhoz! Azt mondták neki, ez egy meleg- és leszbikus felvonulás, és mit lát a tudósításokban? Nõi ruhába öltözött férfiakat. Biztos ezek a melegek - gondolja, mi mást gondolna, hisz az elnevezésbõl hiányzik a transzvesztita.
A sztereotípiáért a látványéhes tévéseket és sajtófotósokat szokás okolni, de bizony a felvonulás koordinátorai is ludasak. Vagy azért, mert nem egészítették ki a "mûfajmegjelölést" a nõimitátorokra vonatkozó szócskával, vagy pedig azért, mert nem voltak elég erélyesek a boakirálynõk "visszaszorításában". Az idei év egyébként ebbõl a szempontból szerencsésebben sikerült, mert a travik a menet végén integettek csupán, és mintha kevesebben is lettek volna. Szintén elõrelépésként értékelhetõ, hogy egyre többször hallhatjuk "hivatalos" szájból azt, hogy "melegek, leszbikusok és transznemûek". Ez talán segít azzal az idólummal is leszámolni, miszerint a meleg férfiak egyik jellemzõje, hogy levetetik a kukijukat, a leszbiké pedig az, hogy bajuszt növesztenek. A különbözõ orgánumok tálalásmódját elemezve egyébként megfigyelhetõ, hogy a kereskedelmi tévécsatornák igyekeznek a legkonszolidáltabb, de még beszélni hajlandó fazont kiválasztani, míg a jobboldali korszakát élõ közszolgálati tévé annak idején, illetve most a Hír Tv kizárólag az éjszakában dolgozó, ebbõl következõen extrém külsejû és sokak számára bizonyosan taszító figurát szólaltat meg. Kérdés, hogy mikor lesz erõsebb a közösségi tudat a szereplési vágynál.
A szavaknak komoly erejük van, jelentõségüket mégsem érdemes túlbecsülni, már csak azért sem, mert ezzel a magyar melegmenetek legsúlyosabb gondjáról terelnénk el a figyelmet. Nevezetesen, hogy miért van évrõl évre - némi túlzással - közel ugyanannyi rendõr ezeken a megmozdulásokon, mint ahány önérzetes menetelõ - és most nem az (egyébként példás) biztonsági intézkedések fokát kifogásoljuk. Nyugatabbra százezrek vonulnak, itthon meg rendre alulmúl minden várakozást a részvétel. A melegek döntõ többsége otthon marad, általában három okból. Egyrészt nem szívesen aszszisztálnának egy hosszú ideje egy helyben topogó mozgalomhoz - így a menetelés valóban az exhibicionisták és a legelszántabb jogvédõk passziója marad. Másrészt beállni a menetbe, az még mindig magában rejt bizonyos kockázatokat, például, hogy az ember a kedvenc bulvárlapjának címoldalán találja magát másnap. A harmadik okról azonban igen kevés szó esik. Melegnek lenni és nyíltan melegként élni manapság, különösen a fõvárosban, már
nem akkora "kunszt",
sok ezren vannak, akikrõl a környezetükben mindenki tudja a dolgot, és ezzel együtt kedélyes életet élnek. Nekik a "Vállald fel önmagadat, legalább egy évben egyszer!" típusú biztatás már semmit sem jelent, hisz a coming outon már több éve túl vannak. Az "elõbújásként" tematizált melegfelvonulások kora lejárt, ideje lenne itthon is túllépni a fejlõdés ezen fokán, és elfelejteni azt a butaságot, hogy a Büszkeség Napján a melegek vonulnak fel. Valójában mindenkinek ott lenne a helye, aki ismer és elfogad melegeket, legyen az akár a családtagja, barátja, ismerõse, munkatársa, tanára, tanítványa, és aki ellenez bármifajta hátrányos megkülönböztetést, rosszalló tekintetet vagy becsmérlõ beszédet mindenfajta kisebbséggel szemben. (Lásd még a "mindenki talált volna olyat, akit, ha módjában áll, megmentett volna a holokauszt idején" címû okosságot.) Még neve is van ennek az újfajta mentalitásnak: queer-identitás, vagyis különcöntudat - merthogy mindenki kilóg a sorból valamivel. Az ily módon "felhígított" vonulásba beállni már nem jelent kockázatot, sem a lebukástól rettegõ melegeknek, sem a félreértésektõl tartó szimpatizánsoknak, sem pedig a buzik társaságától azért valamelyest irtózó, de alapjában véve felvilágosult közszereplõknek, hisz képtelenség megállapítani, hogy ki "milyen alapon" menetel. A mikrofonvégre kapottak pedig többé már nem azt ismételgetnék, hogy "felvállalom önmagam", hanem azt, hogy elutasítanak mindenfajta burkolt fajelméletet, és egyébként ugyanúgy szeretik a tesójukat, mióta tudják róla, hogy meleg. Merthogy nyugatabbra ez már réges-rég errõl szól. És ha mi ezekkel az üzenetekkel semmilyen formában nem találkoztunk már hetekkel, sõt hónapokkal a felvonulás elõtt, de még alatta sem, akkor ezért az impotenciáért elsõsorban igenis a fesztivál szervezõit és a melegszervezetek ötlettelenségét vagy stílszerûbben: töketlenkedését kell felelõsnek tar-tanunk.
Jobbágy Tamás
