A Fővárosi Kéményseprő és Tüzeléstechnikai Kft. - egykor Szolgáltató Vállalat: emiatt viseli a Főkétüsz nevet, ami majdnem olyan jó, mint a baromfi-forgalmazó Barneválé - hideg fejű, szerény építészeti megfontolások jegyében fogant irodaházának bejáratánál márványtábla örökíti meg a tiszteletbeli kéményseprők nevét. A vélhetőleg magasabb vállalatvezetési régiókban, sőt netán kívülük tevékenykedő tiszteletbeli kéményseprők között egy-egy német nevű is található, amiből azt hihetnénk, hogy a szakma gyökerei is Németországban keresendők, mint annyi más kézművesszakmáé, amelyek teljes szókészlete is erről tanúskodik. Nos igaz, hogy a kéményseprők is kapnit és mundstüklit viselnek, de ez igencsak félrevezető, minthogy furcsa módon Észak-Olaszországból, de még inkább az olaszok lakta svájci kantonokból - újabb kutatások szerint elsősorban Tessinből vagyis Ticinóból - érkeztek, sőt a nálunk letelepült mesterek a XIX. században még ugyanonnan toborozták az utánpótlást is. Svájc a XIX. században amúgy is nagy iparoskibocsátó volt (vö.: Ganz Ábrahám), de hogy a kéményseprésben mit tudtak a ticinóiak, amit mások nem, az ma már kibogozhatatlan.
Az említett irodaépület első emeletén, két egybenyitott teremben elhelyezett kiállítás nem is vállalkozik ilyesfajta kérdések megválaszolására, hanem mintegy a dolgok közepébe vág a közvetlenül a bejárat mellett elhelyezett kéményseprő-figurával, melynek lelkes tekintete és hetyke bajsza lelkes és szakavatott kísérőnk kezét dicséri, miként ezt az utolsó pillanatban, némi indokolatlan restelkedés mellett beismeri. Tolókefe a jobb vállon, kaparóvas a balon, a fekete munkaruhán, amely a régi, valamikor még céhbe is tömörült mesterek esetében akár még szarvasbőrből is készülhetett, de még a havi országos értesítő előző század eleji példányaiban is megjelentek hirdetések, ezt az anyagot kínálva "kormosruhára és foltozásra".
A már említett "mundstükli" az a fehér kendő, amelyet a kéményseprők a nyakuk köré hajtogatva viselnek, munka közben pedig az arcuk elé húznak, hogy ne kelljen a kormot nyelniük. De munkakezdés előtti hófehérsége nyilván a szakma mocskosságával szembeni előítéletek oldására is szolgált. Történészi vizsgálódások tanúsága szerint (mert ugye senki sem hiszi komolyan, hogy ne született volna még kandidátusi értekezés is a tárgyban, jelentős mértékben támaszkodva a "tudós kéményseprő", Jeney Szabó Árpád múlt század eleji dokumentarista törekvésű cikkeire) a kéményseprők nem könnyen váltak az iparosi kar egyenrangú tagjaivá. Foglalkozásuk tűzmegelőző jelentőségét csak fokozatosan ismerték fel a városok - 1723-ban született az első törvény a kötelező tűzvédelmi óvintézkedésekről -, amelyekben egyáltalán kéményekről lehetett beszélni. Az országban csak a XVIII. század második felében indult el a városiasodás, ekkor szaporodtak meg a kéménnyel rendelkező épületek. A falvakban csak mintegy kétszáz éve kezdett háttérbe szorulni a nyitott kéményű tűzhely - szóval maga a tisztítást, seprést igénylő objektum tömeges léte viszonylag új fejlemény. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volnának utalások kéményseprő jelenlétére akár XV. századi városi iratokban - például Sopronban, amelynek későbbi jelesei között egy kéményseprő-dinasztia is képviselteti magát. Storno Ferenc svájci eredetű kéményseprő család sarjaként véletlenül került Sopronba: Pozsonyba tartott, de rossz útirányt mutatott neki valaki, így találta magát a Lővérek tövében. Itt viszont beállt segédnek egy mesterhez, akinek elhunytával feleségül vette az özvegyet, és megörökölte a vállalkozást, ami lehetővé tette, hogy visszatérjen tehetséggel művelt ifjúkori szenvedélyéhez, a rajzoláshoz, később pedig műemlékfelméréssel és -helyreállítással foglalkozott.
Ezek a bizonyos vállalkozások biztosították egyrészt, hogy egy adott területen rendszeres, szervezett kéményseprés folyjon, másrészt viszont komoly előjogokat biztosítottak nemcsak a tulajdonosaiknak, hanem örököseiknek, az irigyelt "mester-Pubiknak" (sőt, mint láttuk, az özvegyek új férjének is), akik a seprési jog birtokában már megélhettek mások foglalkoztatásából.
Nem lehet állítani, hogy a kéményseprő-múzeum a tárgyak fullasztó sokaságával tüntetne - mindenesetre a teljes szerszámkészletet megtekinthetjük a "rugós apparáttal" felszerelt, hat méterre is felérő tolókeféktől a korai kéményégető készülékig, nem is beszélve a fatalpú bakancsról, amely állítólag jobban tűrte adott esetben a forróságot, mint a bőrtalpú. A gyűjtemény anyagának nagyobb részét azonban a nyomtatott anyag teszi ki a borravaló fejében korábban újév körül osztogatott naptáraktól kezdve a szaksajtó évfolyamaiig, amely kötetek az egyesületi élet élénkségére utalnak az egykori Magyarország egész területén. Szaklapok és értesítők számoltak be a szakma ünnepi eseményeiről, árlistákat közöltek és óvatosan politizálgattak.
A kihelyezett fényképek pedig például arról tájékoztatnak bennünket, hogy az ország első kéményseprő mesternője a békéscsabai illetőségű Fatsinai Dezsőné volt. De megtudhatjuk azt is, hogy 1919-ben egész kéményseprőezred indult a "vörös frontra". A kezdetben inkább szociáldemokrata beállítottságú szakma utóbb a keresztényszocializmus felé mozdult el, miként ezt az egyesületi kongresszusukon készült csoportkép is bizonyítja, amelyen az asszonyok némelyike pusztán családtagként, mások viszont tisztségviselőként pózolnak az első sorban.
Többszörösen kiderül a kiállítást bejárva, hogy a "füstfaragók" (vajon mikor, meddig, hol és miért nevezték őket így?) munkája sohasem tartozott az irigyelt mesterségek közé. Látványos megjelenésük is eltűnőben, vállalkozói önállóságuk pedig már az államosításkor odalett. Ennyiben tehát valóban letűnt idők emlékeit őrzi a múzeum.
Köszönet Majoros Bélának
Bp. XIV., Rákospatak utca 70-72. Előzetes bejelentkezéssel látogatható: 474-7000
