A többség, ha azt hallja, coming out, nagyszabású tévéshow-t képzel el, benne popsztárral, élsportolóval vagy politikussal, aki világgá kürtöli, "meleg vagyok". Az efféle harsány előbújást lehet kivagyiságnak, pr-fogásnak, ripacskodásnak nevezni, ám az ilyesminek az elmúlt húsz évben hatalmas szerepe volt abban, hogy a nyugati társadalom sokkal toleránsabb az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) közösséggel, mint korábban. De vajon egy hétköznapi ember megteheti-e ugyanazt, amit a milliomos bálvány - feltehetően csak azt követően, hogy egyeztetett a marketingesével? Ráadásul egy olyan országban, ahol országgyűlési képviselők következmények nélkül buzizhatnak a parlamentben?
"Az egyetlen mód, hogy szabadon éljek, ha felvállalom magam. Ezért mindenkit erre bátorítok. Tudom, hogy nem könnyű, de igenis, megéri" - mondta Rózsa Milán, a Szivárvány Misszió Alapítvány aktivistája a hangosbeszélőbe a Kossuth téren, majd vele együtt úgy tizenöt fiú és lány emelte magasba a "Meleg vagyok", "Bújj elő" feliratú transzparenseket, illetve a Háttér Társaság a Melegekért egyesület molinóját. A rendezvényt teljes érdektelenség kísérte, nem tartott tíz percig, incidens nem zavarta meg. Ráadásul egyértelműnek tűnt, hogy Rózsa Milán és társai nem 2011. október 11-én bújtak elő, hanem sokkal hamarabb, így a szervezők legfeljebb avval vigasztalhatták magukat, hogy legalább az első lépést megtették.
Rizikó
A szakirodalom nem nagyon foglalkozik a celebekkel, és a coming outot egy életen át tartó folyamatként definiálja, melynek természetesen az önelfogadás az első és legfontosabb feltétele, ám a további lépéseket (családtagok, barátok, munkatársak előtti felvállalás) alaposan mérlegelni kell.
Gabi "hirtelen felindulásból" mondta el otthon, hogy leszbikus: "Amikor egy szakítás után teljesen kiborultam, és rákérdeztek a szüleim, mi bajom van, kifakadtam, és elmondtam nekik, hogy nem egy fiú miatt vagyok ilyen borzasztó lelkiállapotban. Villámcsapásként érte őket a hír, én viszont nem voltam felkészülve arra az ezer kérdésre, amire rögtön választ szerettek volna kapni - emlékszik vissza. - Azóta minden rendbe jött, elfogadtak ilyennek, de biztos vagyok benne, hogy mai fejjel egészen másképp mondanám el nekik."
Az erdélyi Pitypang melegportál ezt írja az előbújásról: "Egy olyan társadalomban, amely ellenségesen viszonyul a homoszexualitáshoz, különösen nehéz őszintének lenni, tehát nagy bátorságot és belső stabilitást igényel, hogy egy gay felvállalja önmagát. A felvállalás olyan hátrányokkal járhat, mint kizárás baráti vagy munkakörökből, társadalmi pozíció elveszítése, családból való kitagadás. (...) Annak ellenére, hogy a coming out mindig bizonyos rizikóval jár (...), szervesen hozzájárul lelki egészségünk megőrzéséhez, egy érettebb perspektívát ad látóterünknek, segíti személyiségünk szabad fejlődését, önbizalmunkat és azt, hogy nemi orientációnkat egyeztessük mások nézeteivel; el tudjuk fogadni és fogadtatni a másságot."
Gabi a későbbiekben már jobban felkészült előbújásaira, bár most éppen nem tudja, mi legyen a következő lépés. "Korábban sportoltam, és a csapattársaimnak már könnyebb volt elmondanom. Viszont az edzőmnek, aki férfi volt, nem mertem beszélni róla - többször láttam a meccseken, hogy az ellenfélnek azokat a játékosait, akik keményebben harcolnak, lebuzizzák. Később azonban kiderült, hogy kár volt aggódnom, mert az edzőm, miután megtudta valakitől, egyáltalán nem fordult el tőlem, ugyanúgy számított rám, és soha nem hozta elő a dolgot. Később sem volt semmi hátrányom abból, hogy leszbikus vagyok. Egy egyetemen kutatóként dolgoztam, és megtudták, mi a helyzet, csak anynyit mondtak: 'hála istennek, legalább nem mész el szülni!'. Most mégis bizonytalan vagyok, az új munkahelyemen el sem tudom képzelni, hogyan reagálnának erre. Valami azt súgja, hogy leendő kollégáim - kizárólag férfiakról van szó -, nem lennének annyira megértők."
"Kétféle programmal tudjuk segíteni azokat, akik fel szeretnék vállalni a szexuális irányultságukat. Zöldszámos telefonos kapcsolat révén képzett operátorok állnak a hívók rendelkezésére, ez inkább lelki tanácsadás. Jogsegélyszolgálatunkat akkor érdemes felkeresni, ha - például a coming outot követően -, valamiféle hátrányos megkülönböztetés vagy ne adj' isten, erőszakos támadás éri az illetőt" - mondja Dombos Tamás, a Háttér Társaság a Melegekért egyesület munkatársa, aki szociológusként több LMBT témájú kutatásban is részt vett.
Az 1995-ben alakult szervezet évente 3-4000 telefonhívást kap - ebben persze az "állandó tagok", a konkrét rendezvények iránt érdeklődők, no meg a provokátorok is benne vannak -, míg jogi tanácsért úgy 100-120-an fordulnak hozzájuk, bár közülük is a többség csak "tapogatózik". "Elég hullámzó, hogy mikor milyen szolgáltatást tudunk nyújtani" - mondja Dombos -, majd a legutóbbi - előbújással kapcsolatos - példát említi. "A szülők, miután megtudták, hogy gyermekük meleg, elüldözték otthonról, és megpróbálták kitagadni. Erre egyébként legfeljebb elvi lehetőség van, mivel az ún. köteles részből csak akkor tagadható ki valaki, ha például bizonyítást nyer, hogy az illető a szülő életére tört. Az ilyesmi tehát jogi szempontból nyert ügy, az viszont már egy másik kérdés, hogy tisztában van-e evvel a kitagadott."
"Arra a kérdésre, hogy megéri-e, csak egyéni válaszok adhatók. Én avval, hogy megjelenek egy nyilvános melegrendezvényen, az életemmel meg az egzisztenciámmal játszom. Ez a realitás - jelenti ki Balázs, aki ennek ellenére nem öltözik álruhába, ha részt vesz egy LMBT-programon, s úgy tűnik, egyelőre bírja a kettős élettel járó feszültséget. - Azt gondolom, ott kezdődnek a bajok - mondja -, hogy a mai társadalom nem tud mit kezdeni az erotikával, a szexualitással, az emberek szexuális kultúrája nagyon alacsony szinten van. Nyilván az lenne az ideális, ha a többség számára teljesen mindegy volna, hogy meleg vagyok, vagy nem vagyok meleg, ám mivel az emberek a saját szexuális kultúrájukkal és nemiségükkel sem tudnak mit kezdeni, logikusan következik, hogy mindenfajta különbözőséget elutasítanak."
Magánügy
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság április végén publikálta "Az egyenlő bánásmóddal kapcsolatos jogtudatosság növekedésének mértéke - fókuszban a nők, a romák, a fogyatékos és az LMBT emberek" című kutatási zárójelentést, amit az MTA Szociológiai Kutatóintézete (SZKI) munkatársai készítettek. "Ez a kutatás abban úttörő, hogy egy ezerfős lakossági, reprezentatív minta mellett többek között egy kétszáz fős LMBT-közösségi mintával is dolgozik, és bár kétségtelen, hogy ez utóbbi nem reprezentatív, módszertanilag nem is lehet az, mégis úgy vélem, tanulságos információkkal szolgál" - mondja Takács Judit szociológus, az intézet tudományos igazgatóhelyettese.
Noha a kutatás eredménye azt mutatja, hogy a magyar lakosság a homoszexuálisokkal szemben kevésbé toleráns, mint az európai átlag, az is kiderül belőle, hogy annyira mégsem homofób, mint ahogy egyes politikusok láttatni szeretnék. A lakosságnak csak egy elhanyagolható része gondolja úgy, hogy a homoszexualitás bűn lenne, akár isteni, akár büntetőjogi értelemben. A legtöbben - 42 százalék - úgy vélik, hogy magánügy. "Ez azonban kétélű dolog - figyelmeztet Takács Judit -, mert érthetjük úgy is, hogy 'azt csinálsz, amit akarsz', de érthetjük úgy is, hogy 'nem akarok tudomást venni róla(d)'. Viszonylag magas azoknak az aránya is, akik deviánsnak tartják az LMBT embereket. Az viszont egyértelműen negatívum, hogy szinte megegyezik azoknak a száma, akik szerint a homoszexualitás alapvető emberi jog, azokéval, akik szerint betegség."
"Már gyerekkoromban voltak jelei annak, hogy transzszexuális vagyok, kamaszkoromra pedig már biztos voltam benne - mondja Niki, akinek a személyi igazolványában még férfinév szerepel. - Arra, hogy én ezt bárkivel is közöljem, csak huszonkét éves koromban került sor - a páromnak mertem elmondani fél év után. ' szeretett volna így is elfogadni, de nem volt rá képes. Viszont ezután már a szüleimnek is beszéltem a másságomról, anyám megértő volt, apám nem annyira, de ő valószínűleg fel sem fogja, hogy élem meg ezt a dolgot. A munkahelyemen, egy call centerben természetesen titkolom, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy azt semmiképpen nem akarom csinálni, amit régen, amikor megpróbáltam férfiként viselkedni, vagyis rejtőzködni, hazudni. Nyilván megkönynyíti a dolgom, hogy másfél éve Budapestre költöztem egy vidéki nagyvárosból. De nem véletlenül költöztem el - láttam, hogy ezt én ott nem tudnám végigcsinálni" - mondja Niki, rácáfolva evvel arra a szociológusok számára meglepő adatra, mely szerint a megyeszékhelyeken élők toleránsabbak a budapestieknél.
Takács Judit szerint a melegek helyzetében Magyarországon azért vannak pozitívumok is. "Nagyon fontos volt, hogy 2007-ben megszületett a törvény a regisztrált élettársi kapcsolatról, 2009 óta pedig már él is ez a törvény. Márpedig ez azt is jelenti, a társadalmi figyelem másképp vetül a melegek és leszbikusok létformáira, melyek - többek között e jogintézmény használata által - egyre inkább a mindennapi élet megszokott részeivé válhatnak, s ezáltal kikerülhetnek a sokak által nem igazán ismert, ám tévhitekkel övezett eddigi szürkületi zónából."
Noha a bejegyzett élettársi kapcsolat egyértelműen pozitív fejlemény, Takács Judit szerint sokan ezzel kapcsolatban is gyanakvók. "Sokan attól tartanak, hogy valamiféle listázás történhet, és még azt sem mondhatnám, hogy történetileg alaptalan lenne ez a feltételezés. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában végzett kutatásomból kiderült, hogy a szocializmus idején kötelezőek voltak e listák. Dombos Tamás kollégámmal nemrégiben a Hadtörténeti Levéltárban felfedeztünk egy olyan, 1942-es keltezésű levélváltást, amiben a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumban arról tanakodnak, hogy a levelezéshez csatolt listán szereplő 995 homoszexuális, illetve általuk annak vélt, többségében nem zsidó származású férfi munkaszolgálatra kötelezhető-e. Természetesen ma teljesen más a helyzet, bár most is lehet hátránya a hivatalos regisztrációnak: például a leszbikus párok ezáltal kizárják magukat az egyénileg igénybe vehető mesterséges megtermékenyítés lehetőségéből... De azért az is látszik, hogy Magyarországon növekszik az emberek jogtudatossága, ami persze a melegekre is jellemző. Ezen pedig a sokszor kifejezetten ellenséges politikai közeg sem tud változtatni."
A tapasztalatok egyelőre még nem teljesen támasztják alá ezt az állítást. "Egy munkahelyi vagy akár egy utcai zaklatás esetén a sértett 'kétszer is meggondolja', hogy bírósághoz forduljon-e. Tavaly körülbelül tíz-tizenöt általunk megismert diszkriminációs ügyet vihettünk volna bíróság elé - mondja Dombos, -, de ilyesmire csak ritkán került sor. Ennek az a legfőbb oka, hogy az áldozatokból hiányzik a tudatosság, a bátorság, ami nem véletlen: ma a melegek többsége Magyarországon egyszerűen nem bízik az állami igazságszolgáltatásban, attól tart, hogy egy ilyen eljárást követően - még ha számára kedvező ítélet is születik - további hátrányai származnak. Például elképzelhető, hogy valakinek adódik egy munkahelyi konfliktusa, és azért nem meri jogi útra terelni, mert például a családja tudomást szerez arról, hogy meleg. Hasonló helyzetben, mondjuk egy fogyatékos vagy egy roma esetében, ez egyáltalán nem jelent problémát."
Jellemző példa, amikor a Háttér jogsegélyszolgálatát egy középiskolai tanár azzal kereste fel, hogy zaklatás érte, de azt szeretné, hogy a leendő eljárásban csak az szerepeljen, hogy melegnek vélték. Ennek egyébként jogi szinten nincs is akadálya, ám ha coming outról beszélünk, annál inkább, hiszen mindez azt bizonyítja, hogy országszerte hatalmas a félelem attól, hogy valakit melegként azonosítanak. Noha a Háttér részt vett a Parlament előtti demonstráción, Dombos hangsúlyozza: "Alapvetően nem vagyunk kampányolós szervezet, inkább melegeket támogató szolgáltatásokat nyújtunk. Nyilván egy-egy médiaesemény kapcsán mi is megjelenünk, de nem az ilyenfajta érdekképviselet az egyesület fő profilja."
Szabadság
Az október 11-i, Parlament előtti demonstrációt - igaz, kizárólag a melegportálokon és a Facebookon meghirdetett - egész hetes rendezvénysorozat kísért az improvizációs színháztól kezdve a háttérbeszélgetéseken át a zenés mulatságokig. "A provokációtól tartva nem akartuk nagydobra verni a programokat, és az is igaz, hogy kicsit későn kezdtünk a szervezésbe, de azért megpróbáltuk másféle fórumokon is jelezni, hogy megrendezzük az "előbújás napját" - mondja Rózsa Milán. - Küldtünk például meghívót az összes kerületi családsegítőnek, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének és sok más hasonló jellegű szervezetnek - csakhogy visszajelzés sehonnan nem érkezett." Rózsa a mostaninál nagyobb érdeklődésre számított, ám meggyőződése hogy a Coming Out Day megünneplésével Magyarországon is hagyományt kell teremteni. "Minél több ember bújik elő, annál elfogadóbb lesz a társadalom, és szabadabban élhetünk. Úgy vélem, mindenki nyerhet ezzel. Lehet, hogy a jelenlegi helyzetben mindez naivitásnak tűnik, de én bízom benne, hogy ez a helyzet előbb-utóbb pozitív irányba mozdul el."
"Az én előbújás-történetem szerintem kivételnek számít, hiszen majdnem zökkenőmentes volt. Nagyon elfogadó, liberális családban nőttem fel, már az előbújásom előtt anyukámmal és a testvéremmel együtt vettem részt a budapesti Pride-okon, így aztán otthon nem is volt ebből balhé. De ahogy nekem is, nekik is meg kellett emészteniük. A barátaimat sem veszítettem el emiatt, a munkahelyemen pedig azért nem okozott - nem okozhatott - gondot, mivel emberi jogi szakértőként dolgozom - mondja Dorottya, aki queernek (lásd keretes írásunkat) vallja magát. - Én azt hoztam otthonról, hogy ha az ember felszólalhat valami emberi jogi sérelem ellen, akkor szólaljon is fel. Nemcsak a melegek ügyében, hanem bármi másban. Mert bármilyen rossz itt a helyzet, egy csomó mindent lehet csinálni - és kell is."
Az esemény szervezői is természetesen tisztában vannak vele, hogy az általuk ideálisnak tartott állapot nem a közeljövőben jön el. "Kétségbeejtő, hogy hivatalossá vált egy olyan érték- és normakövetés, amelyben központi kérdés, hogy 'mi a magyar' - mondja Rózsa Milán. - Egy vicc, hogy egyesek azt képzelik, ők dönthetik el, hogy ki a jó meg ki a rossz magyar, és mi persze a rosszak vagyunk. Gyakran vágják a fejünkhöz, hogy mi nem is vagyunk magyarok, mert a magyar kultúrától távol áll a homoszexualitás. De melyik nemzeti kultúrához áll közel? Bármelyikhez vagy egyikhez sem. Mindig is léteztünk, és létezni is fogunk, bár a 21. században már el kellett volna jutni odáig, hogy ne hallgassuk el a tényeket. Miért lenne rosszabb költő például Kölcsey Ferenc attól, hogy voltak férfiszerelmei is?"
Noha a kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy minden negatív jelenség ellenére a melegek társadalmi elfogadása az elmúlt húsz évben javult Magyarországon, az olyan vizsgálatok, melyek az LMBT-közösségen belül keresték a választ, hogy nőtt-e velük szemben az előítéletesség, épp az ellenkezőjét bizonyítják. "Furcsa ellentmondás ez egy szociológus számára - mondja Dombos Tamás -, de sejtjük az okát. Ami a legfeltűnőbb, hogy néhány évvel ezelőtt megjelentek azok a társadalmi előítéletekkel jelentkező csoportok, szélsőjobboldali politikai mozgalmak, melyek harsányan és folyamatosan kommunikálják a homofóbiát."
A 2000-es évek elején nemhogy nem volt ez jellemző, de akkoriban még a kereskedelmi média is a melegekkel való előítéletesség ellen emelte fel a hangját, elég csak a Barátok közt sorozat idevágó epizódjait említeni, ami - bárki bármit mond - igen hatásos "gesztus". Mint ahogy 2006 után Fábry Sándor "buzizása" is az volt. De említhetnénk a meleg büszkeség napi felvonulásokat. Ami 1999-ben még vidám forgatag volt, tíz évvel később életveszélyes kaland.
"Azt gondolom, hogy az előző kormány elfogadóbb volt, mint a társadalom, hiszen olyan lépéseket is megtett - például a melegek élettársi viszonyának törvénybe foglalását -, amiknek akkor még nem volt a többség részéről támogatottsága - mondja Dombos Tamás. - A mostani vezetés viszont kifejezetten retrográd, ami persze cseppet sem meglepő: a magyar politikai elit sokkal polarizáltabb, mint maga a társadalom. Mert tény, hogy nálunk nem a társadalmi nyomás kényszerítette ki a bejegyzett élettársi kapcsolatot, de ne feledjük, azt sem követelték a tömegek, hogy az alaptörvényben megjelenjen: házasság csak férfi és nő között jöhet létre".
"Nem szeretem a coming out kifejezést. Ember vagyok, van sok-sok tulajdonságom, amit mások is megismerhetnek, ezek közül az egyik a szexuális beállítottságom" - jelenti ki Krisztina, de ahhoz, hogy idáig eljusson, "be kellett áldoznia" a családi kötelékeket. "Tizenakárhány évvel ezelőtt mondtam el a dolgot anyukámnak, akinek az volt az első reakciója, hogy megtiltotta, hogy apámnak is beszéljek erről. Persze kitudódott valahogy, s ennek az lett a vége, hogy a szüleimmel tulajdonképpen megszakadt a kapcsolatom. Szerencsére a testvéreim toleránsabbak voltak, és miután megtaláltam azt a közeget, ahol olyannak fogadnak el, amilyen vagyok, nem mondhatok semmi rosszat. Csakhogy közben olyan helyzetbe kerültem - miután a párom nemet váltott -, ami mindenképpen rendhagyó: rólunk ugyanis azt gondolják, hogy egy hagyományos heteró pár vagyunk, és úgy viselkednek velünk. Vajon milyen arcot vágnának, ha elmondanám nekik, valójában mi a helyzet?"
Queer
Szótár szerinti jelentése (szokatlan, bizarr, hóbortos, dilis stb.) megtévesztő, annál is inkább, mivel abban sincs egyetértés, hogy pontosan mit jelent, ha valaki queerként azonosítja magát.
A legtágabb és legáltalánosabb értelemben a queer egy gyűjtőszó, amit olyan egyénekre és közösségekre használnak, akik nem heteroszexuális kapcsolatokat tartanak fenn, és akiknek a nemi identitása nem illik az általános, kétpólusú "férfi-nő", "férfias-nőies" sztereotípiába.
De sokak számára a "queerség" olyan, (bármiféle) diszkriminációellenes politikai állásfoglalást is jelent, amely nemcsak a domináns heteronormatív struktúrákat ellenzi, de a mainstream LMBT-mozgalmak homonormativitását és asszimilációpárti politikáját is.
