Érthető, hogy a nagy mókamester, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke értelmetlen mondatán röhög az internet, de ennél érdekesebb dolgok is történtek a Budavári Palota rekonstrukciójáról szóló kétnapos konferencián, a Várkert Bazárban.
Fekete a tiltakozásokra utalva elmondta: reméli, hogy a „nihilizmusok és destrukciók elveszítik erejüket”, és felajánlotta az MMA szakértelmét a projekthez. Kerényi Imre, e másik nagy nemzetépítész – akinek, fájdalom, csak a hallgatóság soraiban jutott hely – az „igent mondás szépségének” nevezte a kormány tervét, mintegy a konferencia zárómondataként.
A többi felszólaló azonban – még L. Simon László miniszterhelyettes is – inkább a társadalmi párbeszéd szükségességéről beszélt. Ez kissé ellentmondott annak, hogy kész tényként állította: a ciklus végéig befejezik a Főőrség, a Stöckl-lépcső és a Lovarda replikájának felépítését, a Budavári Palota enteriőrjei közül pedig a Szent István-terem rekonstrukcióját. A mai Magyar Közlönyből pedig kiderült, hogy a kormány kiemelt beruházássá tette a három objektum felépítését. A rendelet szerint nem kell építészeti tervpályázatot kiírni, tervtanács véleményét kikérni, illetve településképi véleményezési eljárást lefolytatni.
L. Simon a konferencián megismételte, hogy a palotát a „10 évre vagy többre” tervezett átalakítás után is „98 százalékban kulturális célra” hasznosítják majd. A hasznosításról kevés szó esett. Nem tudni, mi lesz hosszú távon a Honvéd-főparancsnoksággal; a Táncsics-börtönről annyi derült ki, hogy elkezdődnek az ásatások, és egyelőre a Hauszmann-terv pr-központja lesz; nincs döntés az MTA kiürülő bölcsészet- és társadalom-tudományi intézeteit befogadó épületek sorsáról sem. A felújított palota funkcióját tekintve még mindig nagy a bizonytalanság – az bizonyos, hogy a projekt egyik oka az állami reprezentáció új tereinek létrehozása. Zavarba ejtő volt, ahogy L. Simon László – nem először – felidézte, milyen nagy a tolakodás a Parlament Vadásztermében egy-egy Kossuth-díj-átadás utáni fogadáson, és milyen kényelmetlen volt a Sándor-palotában Áder János egyik fogadása. Mintha egy több százmilliárd forintos, országos közgyűjteményeket érintő projekt esetében tényleg számítana, hogy L. Simon László kényelmesen tudjon falatozni a svédasztalnál.
| ||
A Budavári Palota kapcsán az itt felszólaló szakértők és politikusok egyetértettek abban, hogy az elpusztult, de dokumentálható elemek egy részét vissza kellene (és lehet is) állítani. A francia állami műemléki főépítész, Gabor Mester de Parajd szerint nagyon furcsa, hogy a Budavári Palotában a látogató semmi palotaszerű élményt nem kap, ezért szerinte helyes a részleges helyreállítás. Bár Franciaországban csupán egyetlen példa van arra, hogy egy teljes egészében megsemmisült épület replikáját felépítették, statikai vagy hasznosítási okok miatt nem riadnak vissza egy-egy komplett szárny vagy bástya újraépítésétől. A franciák legfontosabb problémája most az, hogy a 19. században restaurált, azaz leggyakrabban a korabeli neogótikus ízlés alapján alaposan átépített műemlékeket visszaállítsák-e az eredeti formájukban, vagy a 100-150 évvel ezelőtti beavatkozás ma már védendő érték.
Sisa József művészettörténész szerint a palota teljes hauszmanni állapotát nem lehet visszaállítani a funkcióvesztés, a költségek és a hitelesség kérdése miatt. A Budavári Palota egy erőtől duzzadó, nagy ország 15 esztendeig épülő alkotása volt – mondta. A háború utáni újjáépítés nemcsak a teljes külsőt és belsőt alakította át, hanem főfalakat, homlokzatokat is máshová helyezett. Bár egyes részek, például a trónterem, a Szent István-terem jól dokumentáltak, így helyre is állíthatók, a palota jó részéről nincsenek fotók, leírások, így azokat nem lehet hitelesen újjáépíteni. De amiről pontos tudásunk van, azok újragyártása is kétséges, hiszen a századforduló szakiparosaihoz hasonló tudású munkaerő alig lelhető fel ma a piacon. A konzervatív művészettörténész meglepő módon a palota jelenlegi kupolájának védelmére kelt: szerinte „nem is annyira rossz”, és mára Budapest jelképévé vált.
Potzner Ferenc, a Közti építésze a vár 25 éves koncepciótevének egyik kidolgozója, ennél többet, a palota teljes, 300 méter hosszú teremsorának rekonstrukcióját is megvalósíthatónak tartja. Potzner szerint helyre kell állítani a vár városi kapcsolatait délen és nyugaton is – a Várkert Bazárral ez részben megtörtént a Duna felőli oldalon. Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a vár teljes egészében körüljárható legyen. Rostás Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese felidézte, mindezt az ötvenes években szüntették meg, amikor Rákosi számára erődként fogalmazták újra a várat. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után viszont fordulatot vett az épület sorsa. 1955-ben egy tervtanácson elhangzott, hogy „nem lehet eltérni az eredeti hauszmanni tervektől”. Aztán a forradalom után mégis erősen átalakított formában, az értelmiség megnyerése és a desztalinizáció jegyében kulturális központként kezdték újjáépíteni a palotát.
Parajd és mások is felidézték, hogy Európában különösebb skrupulusok nélkül visszaépítették a háború után az elpusztult óvárosokat, műemlékeket. Ez a folyamat a rendszerváltások idején is megtörtént, illetve azóta is volt rá példa: nemrégiben a postdami Stadtschlosst vagy a berlini királyi palotát is újjáépítették. Franco Stella, a berlini Schloss újjáépítésével megbízott építész előadásból kiderült, hogy hosszas társadalmi egyeztetések után, az új, kulturális funkciónak megfelelően, átjárható városi terekkel, udvarokkal épült fel a kastély. Kár, hogy Budapest semmilyen szempontból nem Németország.
