Még ma is vannak, akik szerint a különösen brutális eljárás a Kádár-rendszer, sőt Kádár János személyes bosszúja volt. Az sem igaz, hogy az érintettek tudta nélkül döntöttek volna így, a színház elköltöztetése akkor már több mint egy éve napirenden volt, ráadásul az épületet – ami eredetileg a Népszínház volt – a Nemzeti eleve ideiglenes jelleggel használta. Más lapra tartozik, hogy 1908 óta tartott ez a köztes állapot, és a „nem ideiglenes” Nemzeti Színház ügyében az első lépést csak negyven év múltán, Rákosiék tették meg azzal, hogy 1949-ben, az I. ötéves tervet vázoló XXV. törvény 44. paragrafusa rendelkezett „a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központjáról”. Egy évvel később a metró (tervezett 1954-es) átadását követően megújult Sztálin (Deák) teret jelölték ki a helyszínéül. Ám a metróépítkezést 1953-ban leállították, a színházét el sem kezdték.
| ||
A sors fintora, hogy ennek ellenére a metró lett a Blaha Lujza téri épület végzete. 1959-ben határoztak a félbemaradt építés folytatásáról. Az eredeti tervek szerint
a Rókus Kórház alatt lett volna a metróállomás, ám ahogy azt Ring Orsolya tavalyi levéltári kutatásában (50 éve határoztak a Nemzeti Színház lebontásáról, archivnet.hu) írja, „a nehéz talajviszonyok miatt (…) a terveket módosítani kellett. A mélyállomást ezért a Rákóczi út és a Nagykörút sarkára helyezték át. Szükségessé vált annak megvizsgálása, hogy a Nemzeti Színház épülete kibírná-e a metróépítéssel járó talajmozgásokat.” Ennek ellenére több mint három évig nem történt semmi – ha csak nem annyi ideig vizsgálták a színház alatti talajt. Ring kutatásai szerint 1963. december 3-án született meg az MSZMP Politikai Bizottságának (1949-ből ismerős) határozata, mely elrendelte az új Nemzeti Színház felépítését a következő – 1965-től aktuális – III. ötéves terv keretében. Ekkor szó sem volt arról, hogy robbantanak a Blahán.
Ármány és ármány
A párthatározatot tehát ünnepi gesztusként is értékelhették a Nemzeti Színház művészei, annál is inkább, mert egy évvel korábban – a nyári szünet idején – egy sor rendezvénnyel emlékeztek meg az 1837-es alapítás 125. évfordulójáról. Népszerű színművészek koszorúztak ilyen-olyan temetőkben, illetve az ős-Nemzeti helyén, az Astoriánál. Az 1962–63-as évad ünnepi társulati üléssel, illetve a Csongor és Tünde díszelőadásával indult, az épületben történeti kiállítás is nyílt. Ám ennek ellenére sem gondolhatta senki, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen éppen az ünnepségsorozat idejére esett Major Tamás igazgató leváltása. A dolog hátterében azt állt, hogy Gellért Endre főrendező 1960-as öngyilkossága után Major és a másik főrendező, Marton Endre közt annyira elmérgesedett a viszony, hogy Aczél Györgynek kellett rendet vágni, aki Major érdemeire tekintettel „elvtársi alapon”, tapintatosan próbált eljárni. Ráadásul Aczél 1962. május 24-i fellépését a társulati ülésen, amelyen bejelentette Major leváltását, illetve az új igazgató, Meruk Vilmos kinevezését, már több mint egy hónappal korábban lejátszották az érintettek. Egy 1962. április 10-én kelt minisztériumi levélben írják: „Major elvtárs a felszabadulás óta igazgatója a Nemzeti Színháznak. Az utóbbi években munkájában jelentős fogyatékosságok voltak. Major elvtárs a színházban elsősorban mint rendező és színész működött, és az igazgatás tennivalóit az ismételt bírálatok ellenére is elhanyagolta. (…) Ugyanakkor Major elvtárs művészi (rendezői, színészi) munkássága igen magas színvonalú volt, és ez mind a közönség, mind a művészek részéről ismételten elismerést váltott ki. Ezért javasoljuk, hogy Major elvtárs a jövőben a Nemzeti Színházban mint főrendező és színész fejtse ki tevékenységét. A javaslattal a Művelődésügyi Minisztérium és Major elvtárs is (sic!) egyetért.”
Mindez azt jelentette, hogy az 1962–63-as ünnepi évad Meruk Vilmos igazgatása alatt ismét két főrendezővel, Major Tamással és Marton Endrével indult, akik továbbra sem állhatták egymást, de legalább a főnök-beosztott viszony megszűnt. „Egymás ellen rendeztek. Felül akarták licitálni egymást. Felelgettek egymásnak produkciókkal. Major lubickolt a maga köré gyűjtött fiatalokkal. Marton elszigetelődött. A színházat csak a gyűlölet tartotta össze” – írta Molnár Gál Péter a Criticai Lapokban, 2007-ben.
Éljen április 4.!
Noha a Politikai Bizottság 1963 végén még csak az új Nemzeti Színház felépítéséről rendelkezett, pár hónappal később az Országos Tervhivatal már a régi lebontását hangsúlyozta – szigorúan szakmai szempontok alapján. Az 1964. március 7-én kelt, 3810/
1964. sz. előterjesztésükben ezt írják: „Az eddig lefolytatott vizsgálatok alapján megállapítást nyert, hogy a Földalatti Vasút építése miatt a színház épületét károsan befolyásoló talajmozgások várhatók. (…) A megerősítés és rekonstrukció együttes költsége becslések szerint 100-120 millió Ft-ot igényelne. (…) Tehát a metró továbbépítése miatt felmerült épületmegerősítés és rekonstrukció gazdaságtalan. A költségek nincsenek arányban az elérhető eredménnyel, ezért az érdekelt főhatóságok egybehangzó véleménye alapján a színház jelenlegi épületét szanálni kell.”
| ||
Az előterjesztés alapján három hét múlva Fock Jenő – a későbbi miniszterelnök – szignálta az „Új Nemzeti Színház létesítéséről szóló” 10137/1964. sz. párthatározatot, ami nemcsak összefoglalta a teendőket, de konkrét határidőket is tartalmazott. A Blaha Lujza téri épület bontását jóváhagyták, az év végére már kész tervet vártak a tér „műszaki megoldásainak” rendezésére, de a szöveg – ahogy a címe is utal rá – sokkal többet foglalkozik az új színház „létesítésével”. Nemcsak arról van szó benne, hogy az 1965–1970-es tervidőszakban fel kell építeni, de az is, hogy milyen ütemezéssel. Helyszínként a Dózsa György úti felvonulási teret jelölték ki, és meghatározták azt is, hogy az épületre „meghívásos alapon, nemzetközi tervpályázat kerüljön kiírásra”, melynek határideje 1965. január elseje volt. Az új színház beruházási programját 1965. IV. negyedévében, a kiviteli terveket pedig 1967. I. negyedévéig el kellett készíteni. És ami a legfontosabb, „a kivitelezést 1967. II. negyedévben meg kell indítani annak érdekében, hogy 1970. április 4-ig az új színházépületet üzemeltetésre át lehessen adni”.
Mindezek mellett a határozat a társulat ideiglenes elhelyezéséről is rendelkezett: „A Nemzeti Színház 1966-ig a volt Petőfi Színház Nagymező utcai épületében, 1966-tól az új színházépületbe való beköltözésig pedig a volt Magyar Színház Izabella utcai volt épületében működjék.”
Balsors, akit régen
Eleinte minden a párthatározat szellemében és a határidők betartásával haladt. A nemzetközi tervpályázatra 36 magyar és 56 külföldi mű érkezett, kizárólag szocialista országokból. Úgy tűnt, az új színháznak épp az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor helye lesz a legkiválóbb, aminek egyesek szimbolikus jelentőséget is tulajdonítottak. Mások viszont inkább azt tartották szimbolikusnak, hogy 1965. március 15-én történt az első robbantás a Blaha Lujza téren. „Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is” – emlékezett vissza Őze Lajos, de az 1956 óta külföldön élő Szörényi Éva még tragikusabbnak látta az akciót: „Amikor a színház lebontásának híre elért hozzám, sírtam, és nem hittem el. Férjem felháborodott és megrendült. Szakemberként állította, a nemzeti érzés elleni hadművelet volt az épület felrobbantása.”
A robbantások több mint egy hónapig tartottak. Talán az sem véletlen, hogy épp ekkor jelent meg az – eredetileg a 125. évfordulóra szánt – emlékalbum is [Nemzeti Színház (szerk.: Székely György), Gondolat Kiadó], amelyben ezt olvashatjuk: „1964. június 28-án a Lear király előadásával búcsúzott az együttes az épülettől. (…) kiderült, a kupolatartó főgerendák több helyen 80 cm-es hajlással tartottak – majdnem a törési határon.” A sajtó is hasonló hangnemben foglalkozott a dologgal, szinte minden írás a robbantás elkerülhetetlenségét emlegette, így az fel sem merült, hogy mi lenne, ha az épületet meghagynák – más funkcióval. Például lehetett volna színháztörténeti múzeum.
Ennek ellenére okkal feltételezhetjük, hogy a robbantás a maga idejében korántsem tűnt akkora tragédiának, a „nemzeti érzés elleni hadműveletnek”, mint ahogyan az utókor látja. 1965-ben ugyanis valóságos tervek voltak, és senki sem gondolta, hogy csak ígéretek maradnak. Ám miután a Nemzeti társulata 1966-ban elfoglalhatta a Magyar Színház egykori épületét, egy csapásra megszűnt a lelkesedés. 1967 IV. negyedévében nem indult meg semmiféle építkezés, sőt 1970. április 4-én – amikor át kellett volna adni az új színházat – „gyilkosának”, a 2-es metrónak az avatóünnepségét tartotta éppen az akkor már miniszterelnök Fock Jenő. Nyakunk, hogy eszében sem volt, mit ígért hat évvel ezelőtt.
Ezután még több mint harminc évet kellett várni, hogy felépüljön az új Nemzeti Színház. Ahogy telt az idő, egyre inkább erősödött a Blaha Lujza téri színház iránti nosztalgia. Sokan voltak úgy vele, hogy átok ül a Nemzeti Színházon, de a többség csak azután jutott erre, hogy meglátta a Lágymányosi híd mellett, szemben a Közvágóhíddal Siklós Mária rémálmát, amit 2002. március 15-én, röviddel a választások előtt avatott fel Orbán Viktor.
