A 2. világháború után ez volt az első állandó Duna-híd Buda és Pest között. A rekordidő alatt elkészült, vasúti viaduktra emlékeztető műtárgy teljes hossza mindössze 355 méter volt, a szélessége 10,5 méter, s legfeljebb 15 tonnás járművek haladhattak át rajta. De 1946 augusztusáig, az újjáépített Szabadság híd átadásáig ez volt az egyetlen budapesti átkelőhely.
A híd építésénél a városképpel nem törődtek, a kivitelezéshez szükséges anyagok háborús törmelékekből, roncsokból származtak. Noha a Kossuth hidat az „építőmunka diadalaként” ünnepelték, azt senki nem gondolta komolyan, hogy örökké állni fog. Csak a felrobbantott budapesti hidak helyreállításáig volt rá szükség, ezért legfeljebb tíz évet adtak neki. Ám miután az Erzsébet híd sorsáról nem született döntés az ötvenes években, a Kossuth híd is maradhatott, sőt 1954-ben felújították. Sok értelme nem volt, mivel a változó minőségű, újrahasznosított építőanyag „fáradását” így sem tudták megakadályozni, ezért két évvel később elrendelték a híd bontását. Ami sokkal tovább tartott az építésénél. Az 1957-ben készült tervek arról szóltak, hogy a hídszerkezet bontásához egy, a pillérek és a parti építmények bontásához két évre van szükség, de a munkálatokat még 1959-ben sem kezdték meg. „Javaslatot dolgoztak ki, hogy a Kossuth hidat nyilvánítsák munkásmozgalmi emlékművé. Abban az esetben, ha a hidat lebontásra ítélik, emlékének megőrzésére meghagyják a pesti hídfőt és arra márványtábla kerül, mely megörökíti az építők hősi erőfeszítését” – írta a Népszava 1959. január 13-án, a bontás viszont csak 1960 tavaszán indult. Ekkor a „munkásmozgalmi emlékmű” ötlete lekerült a napirendről.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
