Magyar sofőr vitte Iránba a duplacsuklós buszt

Lokál

Az Ikarus leghosszabb járművét harmincöt éve építették, és tizenhárom éve vonták ki a forgalomból. De nem csak múltja van, hanem jövője is.

Az 1988-as Budapesti Nemzetközi Vásár közönsége nem értette, hogy az Ikarus miért olyan autóbuszt hozott, amelynek a premierjét tizenöt évvel korábban is megtarthatták volna. A csuklós jármű első ránézésre pont olyan volt, mint az akkori Budapestet elárasztó Ikarus 280-asok, de aki tüzetesen megvizsgálta a 293-as típusszámmal kiállított buszt, döbbenten állapíthatta meg, hogy ez több mint hat méterrel hosszabb, kettő helyett három tagból és két csuklóval szerelték fel. A jármű ismertetőjéből az is kiderült, hogy egy sima csuklós 149 utasával szemben ezt 229-re hitelesítették, 250 lőerős turbófeltöltésű dízelmotor hajtja, és a súlya több mint 17 tonna. Noha ezen adatok igen tekintélyesek, az 1986-87–ben megalkotott duplacsuklós busz az Ikarus gyár válságtermékének mondható. A nyolcvanas évek végén már évek óta húzódott a várva várt új buszok (a 300-as távolsági és a 400-as városi típuscsalád) sorozatgyártásra is megfelelő fejlesztése, így a 293-as inkább érdekesség volt, mint komolyan veendő újdonság.

A „BKV-kékre” fényezett busz a fővárosi közlekedésben kezdte próbafutását, elsősorban olyan külvárosi utakon – például a rákoskeresztúri 61E  vonalán –, ahol nem kellett nagyon kanyarogni. Később Pécsen járt a Ikarus 293-as, és persze néhány nemzetközi kiállításon is bemutatták. „A BKV-nál olyan járatoknál lehetne bevetni, mint amilyen a békásmegyeri HÉV-állomás és a lakótelep között ingázik. A garázs és az útvonala között azonban nehezen tudna közlekedni, ezért a BKV nem szándékozik vásárolni belőle” – közölte a cég a próbafutásokat követően. Már úgy tűnt, hogy az Ikarus 293-ast is megsemmisítik mint oly sok korábbi prototípust, ám 1991-ben sikerült megállapodni egy teheráni közlekedési vállalattal. Ekkor a buszt ekkor már erősebb, 280 lőerős motorral szerelték fel, amely méretei miatt a második ajtót előrébb kellett elhelyezni, de a belső terét is átalakították, és egészen meghökkentő sárga-piros-lila fényezést kapott a nyolcvanas évekre oly jellemző „new wave”-es háromszög- és körmintázatokkal.

 
Az Ikarus 293 modellje „iráni" fényezéssel

Ennél is érdekesebb volt az, hogy szállítóeszköz híján a busznak „lábon” kellett eljutnia Iránba. A busz 1992. január 15-én Szerbián, Bulgárián és Törökországon keresztül ment el Iránig, különösebb nehézségek nélkül.

„Az irániaknak tetszik a duplacsuklós Ikarus, amely saját kerekein érkezett Iránba, s már két hete használják a teheráni tömegközlekedésben”

– írta 1992. március 14-én a Pesti Hírlap, hozzátéve, hogy „az egyedi kivitelezésű jármű hétkilométeres zárt pályás útvonalon szállítja az utasokat”. A cikkből megtudhatjuk azt is, hogy a tervek szerint fél évig tart a próbamenet. „Az irániak utána döntenek arról, hogy mennyire vált be és hogy vásárolnak-e többet” – írta a lap, majd Vadnai Zoltánt, az Ikarus budapesti gyárának igazgatóját idézte, aki szerint, „van remény, hiszen a napi hét órán át közlekedő busz népszerű, naponta négyezren váltanak rá jegyet”. Azt is megtudhattuk, hogy a járművet eredetileg a „volt Szovjetunió rendelte meg, ám az üzlet fizetési gondok miatt meghiúsult”.

Ekkor úgy tűnt, hogy a duplacsuklós egy gyönyörű barátság kezdetét jelenti, hiszen a Szovjetunió összeomlásával, a legnagyobb importőr esett ki az Ikarus partnerei közül. Iránnal azonban a duplacsuklós útjával egy időben keretmegállapodás született ötszáz „rendes” Ikarus szállítására és ezer jármű helyben történő összeszerelésére. Akkor még úgy tűnt, ezt a mennyiséget sikerül megduplázni, de nem így történt. Amúgy az Ikarus 293-as szép karriert futott be az iráni fővárosban, 2009-ig volt forgalomban, és majd’ tíz éven az járta, hogy kocsi a roncstelepen végezte, ám amint szemfüles buszrajongóknak (talán az amerikai hírszerzés jóvoltából) sikerült beazonítaniuk az „egyben” lévő buszt 2018-ban, műholdfelvétel alapján.

 
2019-ben az iráni telephelyen
Fotó: Facebook/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum

Egy évvel később a Közlekedési Múzeum emberei elmentek az iráni telephelyre. „A legendás iráni duplacsuklós Ikarust a teheráni cég szakemberei szerencsére gondosan őrzik és ügyelnek az autóbusz állagmegóvására is. A Közlekedési Múzeum pedig természetesen fontosnak tartja, hogy az Ikarus minél több tárgyi, szellemi és dokumentációs értékét megőrizze. Így fontosnak tartottuk, hogy a Teheránban is egykor közkedvelt és máig sok helyiben is szép emlékeket felidéző duplacsuklós Ikarus 293-asról részletes fotódokumentációt készítsünk. Néhány héttel ezelőtt a múzeum archívuma számára több száz részletfotóval dokumentálhattuk a kocsi állapotát” – írták a Facebook-oldalukon, amire persze sokan azzal jöttek, hogy haza kéne hozni a buszt. Csakhogy valószínűleg az iráni szakemberek annyira gondosan azért mégsem őrizték meg a buszt, hogy több mint tíz év állás után csak úgy, közúton haza lehessen vezetni, bár visszaútja Budapestig bizonyosan fantasztikus kalandtúra lenne. De ennél sokkal prózaibb oka van a hazahozatal reménytelenségének: az irániak nem adják.

Ennek ellenére, pár nappal ezelőtt a BKV közölte: „Bemutatkozott a duplacsuklós Ikarus”, ám gyorsan hozzátették, ez a duplacsuklós egy replika 293-as „A BKV lelkes dolgozói építették meg a legendás duplacsuklós Ikraust, amely két Ikarus 280-as buszból vált eggyé. A szerelők évekig dolgoztak ezen az átlagosnak cseppet sem mondható járművön, a munkálatokat 2019-ben kezdték el” – közölte a BKV, de hozzátették azt is, hogy a busz néhány dologban eltér az eredetitől, például erősebb motorral és biztonságosabb csuklószerkezettel rendelkezik. Ám azt, hogy az erősebb motornak mekkora jelentősége van, nem nagyon lehet a gyakorlatban megállapítani, a közleményből ugyanis az is kiderül, hogy „a guruló óriással” legfeljebb a BKV nyílt napjain és egyéb rendezvényeken találkozhatnak az érdeklődők, mivel a buszt jelenleg közúti forgalomban nem lehet közlekedtetni.

 
A BKV-replika
Fotó: bkv.hu

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.