Interjú

„Mint a tetoválás"

Forrai-Putz Tímea nőikalap-készítő, -tervező

Lokál

Miért hordunk kalapot? Miért nem hordunk? Ha mégis, hogyan vigyázzunk rá? Mi a különbség a sapka és a kalap között? Elmeséli az Ozmonda Kalap Galéria vezetője.

Magyar Narancs: Hogyan készül egy kalap?

Forrai-Putz Tímea: Minden típus más műveletsort igényel, de mindegyiknél a legfontosabb a fából készült forma, amire felfeszíthetem a különböző anyagokat. Ezeket magam faragom ki a kertben, merthogy nekem nincs műhelyem, otthon dolgozom, és igazság szerint ez rányomja a bélyegét a mindennapjainkra. Nincs olyan helyiség a házban, ami ne volna a kalaposműhely része: a konyhában készítem a keményítőt, a fürdőben keményítek. A radiátorokon szárad az anyag, ha később dolgozni kell vele, elég csak felgőzölni és formára feszíteni. A gyerekszobában van egy régi Singer varrógép, ott varrom a béléseket, és mindazt, amit még géppel lehet varrni, bár általában kézzel varrok mindent, mert szebb úgy. De azt már a hálóban. Szóval a ház minden szegletében csinálok valamit.

MN: Milyen anyagokkal dolgozik?

FPT: A hódszőr, a nyúlszőr és a gyapjú megbízható, de nem vagyok válogatós, dolgozom műanyaggal is. Mindent csinálok, ami fejre illeszthető, gyakorlatilag mindenből. A nemzetközi pályázatok jó inspirációs források, a múltkor például vasáruboltból kellett összeszedni az alapanyagokat. Ezt nem küldtem el, mert olyan nehéz volt, hogy irtó drága lett volna a posta, és szét is szedtem, mert nem tetszett igazán, de majd születik belőle valami. Ami a hagyományos kalapkészítés kellékeit illeti, sajnos nálunk nagyon szerény a választék. A legtöbb anyagot nem lehet kapni, például lószőrt csak feketében és fehérben, egy méretben. Így a legtöbb dolgot külföldről kell megrendelni, a kiegészítőket, drótkapcsokat is.

MN: Ha ilyen nehezen megy, akkor miért épp ezt a hivatást választotta?

FPT: Anyukámnak nagyon szép darabjai voltak, innen a szerelem… Az volt a mázlim, hogy Várhegyi Éva kalaposmester tanítványának fogadott. Ám a tanulást nem lehet abbahagyni, ez nem olyan szakma, amelyben merevek lennének a szabályok. Semmi nincs kőbe vésve – például hogyan kell csinálni egy fecskefarok-illesztést –, folyamatosan változnak az alapanyagok, a kellékek, a divat. Vannak olyan hozzávalók, amik megszűnnek, akkor ki kell kísérletezni helyette újat. Például a puha kalapok keményítője nemrég szűnt meg, negyven év után. Nos, megindult a munka a boszorkánykonyhában: olyan anyag kellett, ami jó filchez, kevert szálhoz és nyúlszőrhöz is, nem üti ki az anyagot, és kellően tartja a formáját. Ezt a részét a szakmának nagyon szeretem.

MN: Ha nem használ keményítőt, nem is beszélhetünk kalapról?

FPT: Lényegében nem. Nem attól kalap egy fejfedő, hogy karimája van.

MN: Akkor mi a különbség a sapka és a kalap között?

FPT: A kalap méretre készített, formára feszített, keményített, merevített, karimás fejfedő általában – de bizonyos kalapoknak nincsen karimája –, míg a sapka varrott, kötött, horgolt, jellemzően téli, sportosabb viselet. Címszavakban így lehetne körülírni, de ma már kezdenek elmosódni a határok.

MN: És a férfi- meg a női kalapos között?

FPT: A munkában nincs sok különbség, a technika ugyanaz. A férfikalaposok általában más formákkal dolgoznak. Lényegében az egyetlen kardinális különbség a vevőkör.

MN: Régen a nők otthon, maguk festették a kalapjukat, egy csomó krimiben gyilkolnak is a kalapfestékkel, hiszen mérgező.

FPT: Ma már a gyárban festenek. A klasszikus nyúlszőr kalapok, melyekről ezek a mesék szólnak, attól nemezelhetők, hogy a szőr belső szerkezeti elemét megdolgozzák, ellentétben az angóranyúléval, angórakecskéével és a gyapjúéval, amikhez nem kell segédanyag. A nyúlszőrt először erős higanyos fürdőben áztatják, majd kénsavval kezelik puhává, a köztes állomás a színezés. Ezek mérgező anyagok, ezért otthoni színezés csak vászonnál és a bevont anyagoknál ajánlott.

MN: Régen egy nő ki sem ment az utcára kalap nélkül.

FPT: A kalap és a kesztyű a hatvanas évek közepéig volt kötelező kellék. Aztán jött a hippikorszak, de a virággyerekek is telipakolták a fejüket virággal, pántokkal, szalagokkal, és csak a konzervatívabb hölgyek maradtak meg a kalapnál. De azért még a nyolcvanas években is jellemző – elég, ha megnézünk egy Fürge ujjakat, Ez a divatot –, hogy minden modellnek van valami a fején: kicsi vagy nagy kalap, kötött barett, legalább egy horgolt szépség. Amíg hétköznapi látvány volt a kalapos nő, se ki nem nevették, se meg nem szólták. Nem hatalmas derbikalapokra kell gondolni, a kisebb jószágokra, de ezek is feldobják az ember öltözetét. Aztán ez is kikopott, csak az utóbbi években kezd apró léptekben visszasettenkedni.

MN: Fontos ez?

FPT: Persze. De nem azért, mert ezzel foglalkozom. Sokkal fontosabb, hogy ebben a formában is kifejezhessem nőiességemet.

MN: Egyszer a barátnőmet majdnem megverték a villamoson, annyira irritálta egyes utasokat a kalapja. Nekem is állandóan beszólnak…

FPT: Ezeket meg kell tanulni kezelni. Engem nem érdekel, ki mit mond, amíg én magam rendben vagyok a tükörképemmel.
A kalapviseléshez nagy adag önismeret kell. Tudom, hogy olykor furán néznek rám. De így vagyok önazonos. Egyébként érdekes kérdés, hogy az önkifejezés miképp hat a divatra, mit merünk megmutatni, és mit nem. Egy „divatos” barettre, ha feldobok három-négy virágot, akkor az már furcsa. És akkor még nem is nyúltam a tollakhoz, pedig tollfanatikus vagyok. Legutóbbi munkám egy tollakból készített kokárda­kalap volt, március idusára. Ezt saját magamnak alkottam, ebben mentem szavazni is. De szerencsére a férjem partner mindebben, ő színházi ember, nem zavarja, hogy mindenki megnéz, még szórakoztatja is. A környezet egy idő után elfogadja ezt a kis extravaganciát, vagy ha nem, legalábbis megszokja.

MN: Angliában most is kötelező viselet a kalap.

FPT: Már ott is csak a komoly alkalmakra viselik, lóversenyre, esküvőre, keresztelőre. Hétköznap nem hordják. Nagy divatja csak a franciáknál és az ausztráloknál van. Itthon azt a beszürkülést látom, mint Kínában. Hiába a változások, a lakosság kilencven százaléka mintha még mindig Mao-öltönyben járna. Persze ez már nem az, nem is „Mao-kék”, de a jellege megmaradt, szinte egyenruha. Nálunk, akárcsak Kínában, ugyanúgy mindent be lehet szerezni, de a többség nehezen lép ki a komfortzónából, nehogy megszólják őket a boltban, a munkahelyen. Sokan még mindig nem merik felvállalni az identitásukat.

MN: Az idősebbek…

FPT: A fiatalok mások, náluk jellemzőbb az útkeresés, de ők is szeretik megerősíteni magukat kívülről, és ha úgy érzik, nem kapnak színtiszta pozitív visszajelzést, maradnak a sémáknál. Kevés olyan bátor, öntudatos csaj van, aki kimondja, hogy az ő kedvence, mondjuk, a harmincas évek viselete, és akkor valóban hűen leképzi az adott kort, ruhafazonnal, cipővel és kalappal…

MN: Segít megtalálni a vevő stílusát?

FPT: Persze, hiszen ez az egész személyiségteszt is. A nők másképp viselkednek fodros szoknyában, mint farmerban, másképp a sísapkában és a széles karima alatt. Más szerepet kíván minden öltözet. Ez is oka lehet a kalap elutasításának: sokaknak van egy fix, bejáratott szerepük, ami működik, és tartanak az újtól. De a kalapszalon egy játszótér, mindegyik darabhoz másképp kell viszonyulni. Aki eljut oda, hogy felpróbáljon egy kalapot, nagy áttörést ér el magával szemben. A nőnapi vásáromon egy lány felpróbált jó pár ruhát, azokhoz néztünk kalapot. Az erős zöldekre, szélesebb karimákra azt mondta, ez neki túl sok, de találtunk egy kicsi virágosat. És akkor így szólt: „De jó, lesz egy kalapom!” Valahogy úgy van ez, mint a tetoválásnál, az első kalapodtól kezdve egy másik csoporthoz tartozol.

MN: Vannak monumentális, látványos darabjai is. Kell ez valakinek?

FPT: Nem. Én is inkább kiállításokra készítem őket, holott a nagy többségnek ez a nagybetűs kalap, a negyven centi karima, a magasított korona. Ráadásul jól néznek ki, és mindenkinek jól állnak. De viszonylag kevés alkalom akad viselni őket, és vezetni sem lehet bennük. A kikopásban benne van az életmódváltásunk is, a rohanó életbe nehéz a kalapot beilleszteni. Egy kalapot magunkra kell illeszteni, a kendőt el kell igazítani. A kalapra figyelni kell, bele kell lesni mindig a tükörbe, kirakatüvegbe, jól áll-e a fejemen. Mint a rómaiak tógája, örökös figyelmet igényel, babrálgatást.

MN: Van arra szabály, hogy melyik ruhához milyen kalap kell?

FPT: Ha a szín nagyon elüt, az zavaró lehet, és persze sokkal elegánsabbnak hat, ha egy ruhához ugyanabból az anyagból készül bevont kalap. Amúgy nincs szabály, minden a viselőn múlik.

MN: Sokan azért sem szeretnek kalapot hordani, mert nyomot hagy a homlokon.

FPT: Csak ha kicsi. A méretes kalapok készítésénél, vásárlásánál fontos szempont, hogy a fejkörméretnél másfél centivel hosszabb legyen, az ujjunk épp beférjen. Ha jó a bélés, nem fog leesni. Ha kételyünk van a mérettel, inkább a nagyobbat vegyük, mert szűkíteni még lehet, akár pluszbéléssel, akár belegumizható szalaggal, de tágítani nem.

MN: A tárolás is gondot jelenthet.

FPT: Legjobb lenne mindegyiknek külön kalapdoboz, de ez többnyire csak álom. Az viszont fontos, hogy el legyenek különítve, darabonként selyempapírral elválasztva, és molyirtót tegyünk mellé. Az egész pakkot vonjuk be műanyag zsákkal is, hiszen a kalap legnagyobb ellensége a moly és a por. A moly nem kiszedhető, a port is nehéz a szőrök közül eltávolítani, kikefélni. Ki kell menni a szabadba egy kis tál foltbenzinnel. Kell egy kefe is, amit kizárólag a kalapoknak tartunk fenn. Ezt belemártjuk a benzinbe, egy irányba kefélünk, sokszor. A műveletek között megszárítjuk a kalapot, végül nem bolyhosodó anyaggal végigtörülgetjük.

MN: Mi történik, ha ráülnek a gyönyörű kalapunkra?

FPT: Akkor az kuka. A kisebb begyűrődést, megtörést gőzöléssel lehet menteni, de a ráülés túl erős hatás, akkor már törik az anyag, és azt már nem lehet kiegyenesíteni, a keményítő sem tartja meg.

Neked ajánljuk