Vegyük sorra, mégis miért söpri le azonnal az első hidegebb őszi eső és szél az utóbbi években olyan örömteli módon megszaporodott bicikliseket az utcákról. Tizenhat éve használván télen-nyáron napi közlekedési eszközként a biciklit, volt időm rácsodálkozni, hogy még az egyébként bicikliző közeli rokonaim és barátaim közül is sokan leszállnak a járművükről, amikor „hideg van”. Számomra ez az egyik legkevésbé érthető attitűd. „Csak a buta ember fázik”, szokta volt mondani édesanyám (aki persze nem ismerte a hajléktalanokat), utalva a legkézenfekvőbb megoldásra: föl kell öltözni.
A biciklire öltözés sokak számára macerásnak, költségesnek, kényelmetlennek, speciálisnak, nem-elegánsnak tűnik. Pedig ismét saját tapasztalatból mondhatom: egyik sem. Ezzel kapcsolatban csak azt mondanám: ne hallgassanak senkire, próbálják ki. Mielőtt áttérnek a biciklizésre, semmi esetre se vásároljanak jó drágán úgynevezett biciklis öltözékeket. Tökéletesen fölösleges búváröltözékbe, hegymászógearbe, cross-country felszerelésbe öltözni, mindenhova dzsekiben-sportcipőben biciklizni – minek?
Biciklizni mindenben lehet.
A cipő például sokkal kevesebbet érintkezik a koszos talajjal. Nézzük meg az abszolút bezzegországot, Hollandiát, ahol a statisztika szerint több a bicikli (és a tehén), mint az ember. Csinos körömcipő, mini-vagy maxiszoknya, estélyi, szmoking, öltöny, nyakkendő – és nyeregbe! Senki nem „biciklire öltözik”, hiszen hivatalba, étterembe, buliba, operába stb. mennek, nem sportolni. De a müncheni Staatsoper mellett is nagyon hosszú biciklisor állt, pedig ott még többet adnak az eleganciára.
A biciklin egyetlen plusz hidegfaktor van: a menetszél. Ami nyáron kifejezetten jól jön, télen pedig kicsit melegebben kell öltözni. De mindenki máshol fázik! Az én öltözékemben például egyedül a kabát az, ami biciklispecifikus, de nem a kinézetében, csak a hosszúságában – mindenki rácsodálkozik, mert nagyjából bokáig ér. Nekem ugyanis a térdem fázik. Természetesen ugyanebben a kabátban gyalogolok vagy autózom is néha. Megint egy mítosszal kevesebb tehát: hosszú kabátban-ruhában is lehet biciklizni, mert a láncra lehet láncvédőt, a hátsó kerékre szoknyavédőt tenni. Vagy egyszerűen magunk alá gyűrni a szoknyát, ha annyira bő és hosszú. Tapasztalatból mondom.
Ha netán mégis leesik télen a hó, Budapesten ezt kötelező hamar eltakarítani. Ilyenkor persze jobb óvatosan tekerni, ahogy esős időben is hosszabb a fékút – de a biciklizés ugyanúgy lehetséges. Az egyetlen veszélyesebb időjárás a hó alá fagyott jég, ahhoz már valóban gyakorlat kell. Ebben persze nagy előny a saját tanyasi múltam, ahol ma elképzelhetetlen bicikliken és ma járhatatlannak minősített utakon jártunk iskolába, természetesen télen is.
Van a „vagány” biciklizők két, számomra teljesen abszurd vonása. Nem tesznek fel sárhányót, mert az „plusz súly” (mondjuk 10 dkg). Ezzel szemben jó sok vizet használnak el a telefröcskölt kabátjuk/pólójuk/pulóverük gyakori kimosására. A másik a kevésbé fenékbosszantó ülés felszerelése helyett a nagyon spéci biciklisnadrágok szivaccsal kitömött feneke… De hát ha valakinek ez tetszik, legyen.
A bukósisakról senkit nem beszélnék le, még ha a hazai és a bezzegországi statisztikákban is a balesetek tizedszázalékában mérhető a fejsérülések száma. Amit viszont szigorúan kötelezővé, és hiányát magas pénzbüntetéssel büntetendővé tennék, az a lámpa, elöl-hátul! Bezzegországban is ez volt az egyetlen hatékony módja a polgárok lámpára szoktatásának. Lámpa nélkül valóban nem biztonságos a közlekedés, mert a biciklis beleolvad a környezetébe.
További vélt akadály a biciklik ára. Itt is azt mondanám:
semmiképp se költekezzünk, nem kell azonnal sok tíz-, esetleg többszáz ezres biciklit venni.
Az ugyanis sokkal jobban vonzza a tolvajokat. Szerencsére az utóbbi években trendi lett régebbi, hagyományos bicikliket beszerezni. Én csak azért voltam kénytelen az első, a Szimpla Kertben 5 ezerért vett kiváló KTM biciklimtől elbúcsúzni, mert az egyik Sziget utolsó napján valakinek a biciklim kerekein támadt kedve táncolni. A második, egy Puch a tapolcai piacról, már 12 ezerbe került, plusz 8 ezerből felújítva még mindig töredéke volt a bolti áraknak. És ezen is van, mint az előzőn, tizenkét sebesség – bár a váltásban is két tábor van, én azokhoz tartozom, akik sosem váltanak sebességet, igaz, haza is csak egy enyhe lejtőn kell Budán fölhajtanom.
Budapest egyébként nagyon nagy százalékban biciklizhető. Az utóbbi években örvendetesen megnőtt a biciklisávok száma – de figyelem: kivételes esetben a járdán sem tilos biciklizni! Természetesen ahol biciklisáv van, ott nem illik. És persze feltétele a kulturált, udvarias viselkedés. Az elmúlt tizenhat évben a budapesti biciklizésem alatt kb. ötven gyalogos szólt be emiatt – és mindannyiszor olyan helyzetben és olyanok, akiket nem akadályoztam, de mindenért szeretnek beszólni. Néha – ritkán – ilyenkor megállok és megkérdem, jobban szeretné-e, ha a Toyotámmal büdösíteném a levegőt. De ott, ahol máshogy nem megoldható, alapjában véve teljes békében lehet a gyalogosok között is biciklivel közlekedni, egy feltétellel: ha kell, tisztelettel utat kérve, de főleg: MINDIG megköszönve. Mert ne feledjük: mindenképp övék az elsőbbség a járdán.
Az autósokkal már kellemetlenebb a helyzet. Nem sajnálják a fáradságot, hogy lehúzzák az ablakot és minden ok nélkül, de annál durvább kontextusban emlegessék édesanyámat.
Nem csoda, hogy sokan félnek a városi biciklizéstől, leginkább az ehhez nem szokott autósok miatt. Nem is biztatnék senkit arra, hogy túl hamar átlépje ezzel kapcsolatos komfortzónáját, gyakoroljon először csendesebb vidéken – de a város alapvetően biciklizhető.
A budapesti biciklizésért sokat tett a Bubi – még ha túlnyomórészt csak szimbolikusan is. Feltehetően sokakat rávett a biciklizés kipróbálására, bár én elég kevés bubizót láttam. Örvendetes, hogy a természetesen veszteséges kezdeményezést (nem is volt hamar nyereségesre tervezve, nem az volt a funkciója) most modernizálni akarják, bár a régi, súlyos Bubikat leváltó új biciklik sajnos állítólag most is 21 kilót fognak nyomni.
Bezzegországban, réges-régen, interjút készítettem a Holland Kerékpárosszövetség egyik vezetőjével. Ő mondta azt a megvilágosító mondatot, hogy
ha túl sok az autó egy városban, akkor nem bővíteni, hanem szűkíteni kell az autózható utakat.
Erre szerencsére azóta itthon is kezdünk rájönni, úgyhogy a bizonytalanabbak is egyre többet biciklizhetnek.
Más szempontok is vannak, amelyek miatt én semmire nem cserélném le a biciklit. Az egyik a hatékonyság: háztól házig megy. Biciklivel nagyságrenddel több dolgot tudok elintézni a városban, mint bármilyen más módon: pontosan oda visz, ahova menni akarok. Ráadásul az esetek jó nagy százalékában gyorsabban is: mindig magamban mosolyogva suhanok el a bedugult autósorok mellett.
A másik, de semmiképp se az utolsó: a környezet. Azt nem tudom kiszámolni, hogy mennyivel kevésbé rossz a levegő azzal, hogy nem ülök autóba a városban – de jó érzés, hogy hozzájárulok a szennyezés csökkentéséhez.
Nem mellesleg: a biciklizés nemcsak rendkívül hatékony közlekedés, hanem kiváló testmozgás is,
orvosok is ajánlják a kopó ízületek ellen, de a biciklizés testi élménye és élvezete eleve önmagáért beszél.
És ha mindez még mindig nem elég meggyőző, akkor említsünk olyat, amit mindenki biztosan megért: az elmúlt tizenhat év alatt szerény számítás szerint is több milliót takarítottam meg azzal, hogy autó helyett biciklivel járok.
Hajrá tehát.
