Kiállítások 1956-ról

Csupasz retuspisztoly

Lokál

Faliújság az Andrássy úton, céllövölde a Józsefvárosban, aránytévesztés a Nemzeti Múzeumban. Az évfordulós jéghegy csúcsán jártunk.

Amikor Schmidt Mária tavaly novemberben az ’56-os emlékbizottság megalakulásakor – immár kormánybiztosként – azzal indított, hogy legyen a forradalom emlékéve fancy, trendi és szexi, senki nem súgta oda neki, hogy ilyet történész nem mond. Még akkor sem, ha állítólag Orbán Viktor üzeni. Ilyet ugyanis a termékforgalmazó mond, bár nem lényegtelen különbség, hogy Schmidt nem eladóként, hanem vásárlóként jelentkezett: ahogy azt múlt heti számunkban is megírtuk (lásd: Beférkőzni a fiatalok agyába, Magyar Narancs, 2016. október 20.), 13,5 milliárd közpénzt dobtak fel, hogy ilyen-olyan projekttel pályázzon boldog-boldogtalan, s láthattuk azt is, hogy a Külügyminisztériumtól a csepeli Route 66 rockkocsmáig milyen sokan éltek a vissza nem térő lehetőséggel. A beküldött 1768 pályázat több mint felét támogatták (957-et), egyeseket százezres, másokat százmilliós nagyságrendben. Ennek ellenére előre borítékolhattuk, hogy e tengernyi pénz elköltése után sem lesz semmi abból, amit Balog Zoltán mondott: „az évforduló nagy lehetőség, hogy összefogjanak és méltó helyére tegyék a szívekben és a nemzet emlékezetében 1956-ot”.

 

Nagy Imre törölve

Az emlékbizottság honlapján „közterületi reklámkampánynak” nevezik, hogy a forradalom hőseinek portréival teleplakátolták a várost, a tömegközlekedési eszközöket, de még a bankokat, a benzinkutakat és a postákat is. A plakátokon a Márai-idézet („Egy nép mondta: elég volt”), vagy az „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” szlogen mellett csupán egy név, valamint a születési és halálozás dátum szerepel szövegként, egyéb információ nincs. A stilizált, kiszínezett fotók, amelyek tavaly óta fokozatosan, újabb és újabb arcképekkel bővülve kerültek az utcára, eleinte azt sugallták, hogy a kampány hősei a „hétköznapi” – főleg fegyveres – forradalmárok, de aztán felbukkant köztük Mindszenty József, s ezzel meg is dőlt az a koncepció, amivel az egészet útjára indították. „Az elhelyezett alkotások az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezetes helyszíneit, momentumait, látványvilágát, valamint a szabadságért és függetlenségért áldozatot hozó, történelemalakító egyszerű hőseit mutatják be, megköszönve bátor helytállásukat” – olvashatjuk az emlékbizottság honlapján.

Természetesen nem az a baj, hogy Mindszenty plakátra került, az már inkább, hogy sem Nagy Imrét, sem a társait nem mutatják meg, ahogy egyetlen olyan személyt sem, aki baloldaliként állt a forradalom oldalára. Mintha e kampány eltagadná mindazt, ami a forradalom kitöréséhez, a fegyveres felkelés lehetőségéhez vezetett.

Hogy ez nem csupán kósza szándék, hanem ennek az em­lék­évnek a kvintesszenciája, az a Terror Háza előtti kiállításon nyilvánvalóvá válik: A szabadságért és a függetlenségért című utcai tárlat „az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából a pesti srácoknak állít emléket”, de egyértelmű, hogy a tablók készítőinek egyáltalán nem állt szándékában a forradalom árnyalt, a lehetőségekhez mérten objektív bemutatása. „A spontán felkelésből forradalom lett, és miután a szabadság előfeltétele a nemzeti függetlenség visszaszerzése volt, szabadságharccá vált” – írják, s nagyjából ezen a nyomon haladva jutnak el arra a következtetésre, hogy a pesti srácok a forradalom egyedüli hősei, akik nélkül az október 23-án kitört forradalom „néhány napon belül politikai alkuk áldozatává vált volna”. E leegyszerűsítés a kivitelezésben is megmutatkozik; a hetvenes évek üzemi faliújságjaira emlékeztető 20 tabló tipográfiája következetlen, az összevissza megvágott, öncélúan válogatott fényképeket szó szerint belegyömöszölték a szövegek melletti üres helyekre. Nem tudjuk meg azt sem, hogy minek alapján válogatták össze azt a 49 embert, akik „Hőseink”-ként szerepelnek, hiszen nemcsak pesti srácok vannak rajta, és nem is csak kivégzettek. (Például köztük van Gyarmati Dezső vízilabdázó, aki „emigrált, de 1958-ban hazajött”.) De ugyanilyen következetlen az az arcképcsarnok is, ami a „Felelősöket” mutatja: Kádár János mellett válogatás nélkül láthatjuk az 1957–1962 közötti összes magyar minisztert, politikai és központi bizottsági tagot, ami azt sugallja, hogy a megtorlásokban mindannyian egyformán bűnösök. Így kerül egy kalap alá Uszta Gyula és Fock Jenő, Földes László és Nyers Rezső. Az oroszoknak is külön tabló jár: ezen a korabeli szovjet párt- és katonai vezetőket láthatjuk.

Ami a legszomorúbb: a 20 „faliújság” egyikén sem ejtenek szót a Petőfi Körről, a munkástanácsokról, Nagy Imre és mártírtársainak kivégzéséről, és még sok más, a forradalmat érintő eseményről, viszont az emlékbizottság honlapjáról kiderül, hogy „A2-es, illetve A3-as méretben, angolul és magyarul” ingyenesen elérhetővé tették e kiállítást, tehát letöltheti, kinyomtathatja boldog-boldogtalan. „A tablókkal köz- és felsőoktatási intézmények, önkormányzatok, civil szervezetek, valamint magánszemélyek munkáját kívánjuk segíteni” – így az indoklás.

 

Józsefváros, te pesti srác

„Tudd meg, hogy éltek 1956 hősei. Minden az ötvenes évekről! Divat, gasztró, zene, film!” Ezzel a szöveggel csábított az ünneplő Józsefváros. A Horváth Mihály téren kialakított Pesti Srácok Emlékpark a hasonnevű kormányközeli portál 68 milliót érő pályázata nyomán valósult meg, de Kocsis Máté is odatette magát, hiszen javaslatára az önkormányzat elengedte a területhasználati díjat. A barikáddal, ágyúval, dzsippel és „Ruszkik haza” feliratú fekete autóval dekorált játszótéren elsősorban a fegyvereké volt a főszerep: „Amelyik forradalmárnál ilyet találtak az oroszok, azonnal lelőttek, mert ilyen géppisztoly nem volt Magyarországon, ilyen csak nekik volt” – hallottuk, amikor korhű egyenruhába bújt fiatalemberek magyarázták lelkesen, hogyan működtek az akkori „jézuskák”, legyen szó kispuskáról vagy gépfegyverről. De a közönség „valódi” élményt is szerezhetett: a céllövöldében korabeli fegyverekkel lehetett a sarló-kalapácsos vörös csillagra tüzelni, aki pedig nem bírta a sorállást, az viharkabátos, svejcisapkás, karszalagos fiatalokkal fényképezkedhetett.

Ottjártunkkor a rendezvénysátor színpada üresen állt, viszont az itt látható kiállítás sokkal igényesebbnek tűnt, mint a Terror Háza előtti faliújság-mágia. A programokat böngészve feltűnt, hogy az ártatlan témák (életmód, könnyű­zene stb.) mellett hardcore produkciók is voltak. Bayer Zsolt például a Népszabadságot gyalázta a „Rendezte-e a viszonyát a baloldal 1956-tal?” című beszélgetésben, egy másik alkalommal pedig a Kell-e hőst tisztelnünk Nagy Imrében? című „nyilvános vita” abból állt, hogy két történész, Vincze Gábor és Drucza Attila egyetértett abban, hogy nem. Ám a legabszurdabb üzenetet a helyszínen beszerezhető Józsefváros 1956–2016 című 20 oldalas kiadványban olvashattuk, amely már nem is a pesti srácokat, hanem az egész VIII. kerületet igyekszik hősként beállítani. Íme, Kocsis Máté üzenete: „A hősies kiállásnak hosszú távú következménye lett kerületünkre nézve: Józsefvárost a rendszerváltásig elszigetelték, lassú, de biztos halálra ítélte a mindenkori vezetés. Ez lett a büntetésünk, hiszen egy egész kerületet nem lehetett kötél általi halálra ítélni.”

 

Múzeumi séta

A Nemzeti Múzeum Rejt/Jel/Képek” ’56 – A forradalom titkos képei című kiállítása nem kevesebbet ígért, mint „eltitkolt alkotásokat, eddig be nem mutatott műveket”, s hogy „jelentős mérföldkő lesz az 1956-ra vonatkozó képzőművészeti alkotások megismertetésében”. Noha egy ilyen kiállításnak inkább a Nemzeti Galériában lenne a helye, a múzeum nem véletlenül döntött az itt szokatlan művészeti tárlat mellett. Gyűjteménye ugyanis nemrégiben gazdagodott több száz olyan, főleg grafikai alkotással, amely 1956-ot idézi meg. A 300-nál is több kiállított mű javát eddig még sohasem láthattuk, már csak azért sem, mert többnyire az asztalfióknak készültek, alkotójuk nem is remélhette, hogy bemutatják – legalábbis idehaza. Nem csoda, hogy a képek java inkább vázlatnak tűnik, a témában igazán erős, átgondolt és kidolgozott művek leginkább Ambrus Győző és Marosán Gyula nevéhez köthetők. Nem véletlenül, hiszen ők a forradalom után elhagyták Magyarországot. Az igazi meglepetést persze azok a képek (pontosabban: nevek) jelentik, amelyeket a Kádár korszakban is megbecsült művészek készítettek, majd titkoltak el, mint Borsos Miklós vagy Szántó Piroska. Minden bizonnyal a hely szellemét okolhatjuk, hogy a rendezők nem érték be az önmagában is érdekes tárlattal. Az persze jó, hogy a rendszerváltás idején és után született művek is kaptak egy különtermet, az viszont már kevésbé, hogy a nagyszabású képzőművészeti kiállítást installációkkal, az áldozatok személyes tárgyaival, fényképekkel, sok-sok korabeli dokumentummal egészítették ki; e kiegészítés oly mértékű, hogy egyszerűen elnyomja a bemutatandó műveket. De ennél az aránytévesztésnél is jobban zavarba ejt, hogy bár néhány olyan művet is kiállítottak, ami az ötvenes évek végén az „ellenforradalom” rémségeit volt hivatott bemutatni, kellő információ híján a látogató azt is gondolhatja, hogy ezek szintén eltitkolt művek. Pedig épp ellenkezőleg, például Kalló Viktor kiállított kis­plasztikája (vázlata?) gigantikus méretben, bronzba öntve évtizedekig riogatta a Köztársaság téri járókelőket.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.