Kolostor a Vértesben

El-elhordott kő

Lokál

A helyiek vörös klastromnak hívják, a szakirodalom vértesszentkereszti kolostornak. Nem ismerik sokan, pedig alig van Magyarországon román kori műemlék.

A Móri-árok keleti szélén, az Oroszlányt és Pusztavámot összekötő erdőben, a régi szénszállító szalag után van az a lezárt turistaút, amelynek végén oszlopmaradványok, boltívek állnak. A faluban régen azt beszélték, hogy apácák éltek itt, a föld gyereksírokat rejt. A másik legenda szerint az itt élő szerzetesek a közeli Bokodról raboltak maguknak nőket, s egykor emiatt kellett felrobbantani. Bár a történelemkönyvekből semmi hasonló nem derül ki, az már igaz, hogy a 900 éves apátság roppant titokzatos. Régen minket, közelben lakó gyerekeket sem engedtek felbiciklizni, mert az a hír járta, hogy egy szekta fészkelte be oda magát. Idegeneknek ma tilos a bemenet…

„A műemlék jelenlegi helyzete nem egyszerű. Közelebb van a Fejér megyei Pusztavámhoz, közigazgatás szerint a szomszédos Komárom-Esztergom megyéhez, Oroszlány város önkormányzatához tartozik. A műemlék romok viszont állami tulajdonban vannak, vagyonkezelője a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ” – tájékoztat Székely Antal, az Oroszlányi Önkormányzat művelődési, oktatási és sportbizottságának elnöke, hozzátéve, hogy az épületmaradványok gondozását és őrzését a 2006 óta létező Vértesszentkereszt Alapítvány végzi. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a romok a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjtési körébe tartoznak, náluk állították ki az 1980-as évekbeli feltárás idején talált jelentősebb faragványokat és leleteket is. Ám a területnek csak egy részét kutatták, és ahogy azt Schmidt­mayer Richárd történész, a tatai múzeum igazgatóhelyettese elmondja, forrás hiányában jelenleg nem terveznek további feltárásokat. „Pedig ehhez hasonló román kori történeti emlék alig maradt az országban, ráadásul ilyen állapotú, a maga korában is egyedül­álló művészi minőségű munka szinte nincs Közép-Európában” – teszi hozzá.

Bencés, Mátyás, Esterházy

A monostort 1146-ban említik először, a terület a középkorban Szent Kereszt vagy Udvarhely néven szerepel. Az épületegyüttes a bencések fennhatósága alatt, a 13. században élte a fénykorát, a 14–15. században azonban szerepe csökkent, végül a szerzetesek el is hagyták. Az elhagyott helyet Mátyás király korában egyesítették a fehérvári Szent Margit dominikánus kolostorral, ekkor épült a ma is körbesétálható, négyszög alakú belső kert és kerengő (ahol mostanában nyulak szaladgálnak), a keleti oldalon elhelyezkedő kápolna, de természetesen a reneszánsz elemek is ezekben az időkben kerültek a kolostor faragott kövei közé. Miután 1543-ban a török hódítás elérte Tatát, a szerzetesek is elmenekültek a Vértesből, s mire a terület felszabadult (1687-ben), az apátság jelentős része elpusztult, alkalmi kincskeresők áldozatává vált, majd úgy ötven évvel később a környék az Esterházyak birtoka lett. „Nem született olyan tulajdonosi döntés, amely újra kolostorként használta volna az épület maradványait – mondja Schmidtmayer Richárd. – Az Esterházyak inkább egy másik rendet telepítettek a környékre, és új építkezést kezdtek Majkon.”

A nemesi család mai szemmel sajátosan értelmezte a „műemlékvédelmet”, de ez akkoriban nem volt szokatlan: a helyszínről a Csákváron és Tatán épülő angolparkjaikba, kertjeikbe szállították a szebb faragványokat, és mindenféle műromokba építették őket. Ezek ma is láthatók, ám múzeumba szállításuk nem megoldott, hiszen saját helyükön egy másik kor építészetének jellemző darabjai. „Lehetne a faragványokat másolatokkal helyettesíteni, s az eredetiket múzeumba vinni, hogy megkíméljük őket a környezeti hatásoktól, de ilyen projektekre eddig nem volt lehetőség anyagi források hiányában” – magyarázza Schmidtmayer. Azonban nemcsak a főurak emberei vitték a köveket, hanem az itt lakók is: az elmúlt évszázadokban Pusztavám, Szend, Dad templomaihoz, a Bokodi-tó malom- és gátépítéséhez ugyancsak a klastrom szolgált „alapanyagként”. Nem csoda, hogy mára csak néhány 8-10 méteres falmaradvány és kaputöredék maradt meg.

Hogy mindezt műemléknek tekintsék és úgy is kezeljék, csak a múlt században vált evidenssé. Az első kutatások 1940-ben Lux Géza vezetésével folytak, jelentősebb feltárásokat még később, 1964–1971 között és 1987-ben végzett az Országos Műemléki Felügyelőség – utóbbit Mezősiné Kozák Éva vezette, aki talán a legtöbbet foglalkozott a hellyel, 1993-ban monográfiát is írt az apátságról. Az ásatást restaurálás követte, a ma látható egyik keresztboltozatban végződő falszakaszt például Sedlmayr János, Ybl-díjas építészmérnök tervezte. A régészeti leletanyag egy része a kolostor kőtárában van, egy másik a Kuny Domokos Múzeum állandó kiállításán látható, itt a köveken túl például aranyozott könyvfedélveretekkel, mécsestartókkal és egyéb hétköznapi eszközökkel is találkozhatunk. A helyreállítási munkálatokat és a feltárásokat azonban a rendszerváltás idején abbahagyták, noha az apátság körülkerített és kutatott része csak az egyharmada a feltárásra váró területnek.

 

„Rázzák a kaput”

A kolostor közvetlen környéke nem volt mindig körbekerítve, és ez meg is látszott. Amikor Henye Péter először itt járt, rettenetes állapot fogadta. „Csak a gaz kivágása, a hely rendbetétele három évembe telt – mondja, s hozzáteszi, akkor határozta el barátjával, dr. Laskai Gáborral, hogy létrehozza a Vértes­szentkereszt Alapítványt, miután látta, hogy „a kirándulók szalonnát sütnek mások sírján”. Az alapító okirat szerint elsődleges céljuk, hogy a kolostort „a magyar nemzeti örökség részeként az ország kulturális életébe, jelentőségének megfelelő szerepkörbe helyezzék”. Az immár 10 éves terv nehezen valósul meg. Ahhoz, hogy a jelenleg hatósági tiltás alatt levő emléket látogatni lehessen, Henye szerint nemcsak az omlásveszélyt kellene megszüntetni, de infrastruktúrára, idegenvezetésre is szükség lenne, belépőt kellene szedni. „Idejönnek a turisták, és hiába van kiírva, hogy nem látogatható, rázzák a kaput, teleszemetelik a környéket, letaposnak mindent egy fotó kedvéért. Vagy idehozzák a gyerekeket, hogy szaladgáljanak. De ez nem játszótér. Egyszer Szegedről jött ide egy család, a gyerekeknél kislapát, hogy kincset keresnek… Ez egy szent hely, arra kell használni, amire való” – mérgelődik az alapítvány elnöke, aki szerint „a társadalom morálisan nem érett meg arra, hogy kezelje ezt a romot”. „A látogatás szerintem azt jelenti, hogy idejön valaki, körbevezetem és elmegy. Persze én nagyon elfogult vagyok, azt is nehezen viselem, ha más nyúl a köveimhez” – mondja.

Olyannyira nehezen, hogy miután látta, hogy hiába zárják le éjszakára a területet, letörik a lakatot, s eltűnnek a szerszámok, a munkaeszközök, inkább ideköltözött egy ásatás idején épült, elhagyott házba. Azóta itt él az erdőben; az áramot, vizet – mint mondja – „kalandos úton sikerült bevezettetni”. Lejár a városba, időnként meglátogatja a feleségét. A helyiek a klastrom „remetéjeként” ismerik, önszorgalomból és önerőből – többnyire egyedül, olykor önkéntesek segítségével – vigyázza a romot. A Forster Központ is hozzá mint „gondnokhoz” irányított minket, egyéb mondanivalójuk nem volt. Henye ottjártunkkor szabályszerű idegenvezetést is tartott – sajátos modorban, nem titkolva, hogy nemcsak a látogatókat, de a helyi lakosok nagy részét sem kedveli. „Ahány ház, annyi vértes­szentkereszti kő” – mondta, majd megjegyezte, hogy számtalan olyan esetről tud, amikor a környékbeliek muszájból szolgáltatták be a tatai múzeumnak a régi köveket, faragványokat. „Ha előkerül valami, akkor azt mi vesszük át, mert a miénk a területileg illetékes múzeum” – magyarázza Schmidtmayer. A ritkaságnak számító kőoroszlán egy pusztavámi konyhából, a hárpiát ábrázoló zárókő a csókakői tűzoltóállomás udvaráról került vissza, egy nagymonori pedagógus többtonnányi kőanyagot ajánlott fel; Csákvárról, Csókakőről, Pusztavámról, Oroszlányról is kerültek elő kövek, előfordult, hogy egy rendőrségi eljárás után. Ezek visszaszállítását Henye szorgalmazta, tavasszal sikerült azt is elérnie, hogy a jelenleg kőtárként működő rész fölötti beszakadt tetőt a műemlékvédelem részvételével helyreállítsák. A következő lépés a falak rendbetétele lenne, amelyek főleg azért vannak rossz állapotban, mert a közeli bányamunkálatok során aláásták az egész területet, és a földréteg azóta csúszik. Ráadásul a közeli szénszállító szalagról idekerülő pirites szénpor évtizedeken át a falak mészkőanyagának gipszesedését és mállását okozta. A műemlékvédelem lassúsága azonban megnehezíti a feladatokat, mondják többen is. „Nemrégiben 12 kváderkő szakadt le, két hónap volt, mire engedélyezték, hogy visszategyem” – bosszankodik Henye.

Olykor tartanak egy-egy rendezvényt a Forster Központ engedélyével: kisebb esküvőt, egyházi koncertet vagy misét, és egyre több kiránduló jön a tiltás ellenére is, azonban a kolostor „hivatalos megnyitója” távoli vágynak tűnik. „Állandó, szakszerű idegenvezetésre, kiszolgáló infrastruktúrára, marketing- és reklámtevékenységre lenne szükség – magyarázza Székely Antal. – Az oroszlányi önkormányzat felvette ugyan a helyi értéktár listájára, de nincsenek jó tapasztalataink az állami szervezetekkel műemléki ügyekben. Az önkormányzat anyagi lehetőségeit és a szakemberhiányt figyelembe véve nem látom kivitelezhetőnek a műemléki környezet fejlesztését belátható időn belül. A szükséges munka, az egyeztetések, engedélyeztetések lebonyolítása csak valamilyen nagyszabású pályázat, több szereplő konzorciumi összefogásával lenne megvalósítható, de efféle pályázat nincs a láthatáron” – teszi hozzá. Ráadásul lenne mit feltárni, ezt Henye Péter is megerősíti, ő ugyanis a pécsi egyetem kutatócsoportjával készíttetett talajröntgent a környező részekről, s e szerint még több különböző épületet rejthet a föld. Schmidtmayer Richárd is a további feltárások jelentőségét hangsúlyozza: „További tisztázó ásatásokat lehetne végezni. Vannak tervek, de az, hogy mi valósulhat meg ezekből, és milyen anyagi források lesznek rá, arra a múzeumnak nincs ráhatása. Komoly szakmai vita van arról is, hogy mit jelent a műemlék kezelése, újraépítést vagy szigorúan az előkerült és fennmaradt falmaradványok konzerválását. Szélsőségesen fogalmazva: támogathatunk-e történelemhamisítást, vagy hagyjuk meg térdig a falakat? Mivel sok faragvány maradt meg, valamilyen formában a rekonstrukció mellett is vannak érvek, de a legfontosabb, hogy a még meglevők állapota ne romoljon tovább! A kolostor látogathatóvá tétele beilleszthető lenne a környék turisztikájába, hiszen itt van a közelben Tata, Majk, Csókakő.”

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."