Kolostor a Vértesben

El-elhordott kő

Lokál

A helyiek vörös klastromnak hívják, a szakirodalom vértesszentkereszti kolostornak. Nem ismerik sokan, pedig alig van Magyarországon román kori műemlék.

A Móri-árok keleti szélén, az Oroszlányt és Pusztavámot összekötő erdőben, a régi szénszállító szalag után van az a lezárt turistaút, amelynek végén oszlopmaradványok, boltívek állnak. A faluban régen azt beszélték, hogy apácák éltek itt, a föld gyereksírokat rejt. A másik legenda szerint az itt élő szerzetesek a közeli Bokodról raboltak maguknak nőket, s egykor emiatt kellett felrobbantani. Bár a történelemkönyvekből semmi hasonló nem derül ki, az már igaz, hogy a 900 éves apátság roppant titokzatos. Régen minket, közelben lakó gyerekeket sem engedtek felbiciklizni, mert az a hír járta, hogy egy szekta fészkelte be oda magát. Idegeneknek ma tilos a bemenet…

„A műemlék jelenlegi helyzete nem egyszerű. Közelebb van a Fejér megyei Pusztavámhoz, közigazgatás szerint a szomszédos Komárom-Esztergom megyéhez, Oroszlány város önkormányzatához tartozik. A műemlék romok viszont állami tulajdonban vannak, vagyonkezelője a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ” – tájékoztat Székely Antal, az Oroszlányi Önkormányzat művelődési, oktatási és sportbizottságának elnöke, hozzátéve, hogy az épületmaradványok gondozását és őrzését a 2006 óta létező Vértesszentkereszt Alapítvány végzi. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a romok a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjtési körébe tartoznak, náluk állították ki az 1980-as évekbeli feltárás idején talált jelentősebb faragványokat és leleteket is. Ám a területnek csak egy részét kutatták, és ahogy azt Schmidt­mayer Richárd történész, a tatai múzeum igazgatóhelyettese elmondja, forrás hiányában jelenleg nem terveznek további feltárásokat. „Pedig ehhez hasonló román kori történeti emlék alig maradt az országban, ráadásul ilyen állapotú, a maga korában is egyedül­álló művészi minőségű munka szinte nincs Közép-Európában” – teszi hozzá.

Bencés, Mátyás, Esterházy

A monostort 1146-ban említik először, a terület a középkorban Szent Kereszt vagy Udvarhely néven szerepel. Az épületegyüttes a bencések fennhatósága alatt, a 13. században élte a fénykorát, a 14–15. században azonban szerepe csökkent, végül a szerzetesek el is hagyták. Az elhagyott helyet Mátyás király korában egyesítették a fehérvári Szent Margit dominikánus kolostorral, ekkor épült a ma is körbesétálható, négyszög alakú belső kert és kerengő (ahol mostanában nyulak szaladgálnak), a keleti oldalon elhelyezkedő kápolna, de természetesen a reneszánsz elemek is ezekben az időkben kerültek a kolostor faragott kövei közé. Miután 1543-ban a török hódítás elérte Tatát, a szerzetesek is elmenekültek a Vértesből, s mire a terület felszabadult (1687-ben), az apátság jelentős része elpusztult, alkalmi kincskeresők áldozatává vált, majd úgy ötven évvel később a környék az Esterházyak birtoka lett. „Nem született olyan tulajdonosi döntés, amely újra kolostorként használta volna az épület maradványait – mondja Schmidtmayer Richárd. – Az Esterházyak inkább egy másik rendet telepítettek a környékre, és új építkezést kezdtek Majkon.”

A nemesi család mai szemmel sajátosan értelmezte a „műemlékvédelmet”, de ez akkoriban nem volt szokatlan: a helyszínről a Csákváron és Tatán épülő angolparkjaikba, kertjeikbe szállították a szebb faragványokat, és mindenféle műromokba építették őket. Ezek ma is láthatók, ám múzeumba szállításuk nem megoldott, hiszen saját helyükön egy másik kor építészetének jellemző darabjai. „Lehetne a faragványokat másolatokkal helyettesíteni, s az eredetiket múzeumba vinni, hogy megkíméljük őket a környezeti hatásoktól, de ilyen projektekre eddig nem volt lehetőség anyagi források hiányában” – magyarázza Schmidtmayer. Azonban nemcsak a főurak emberei vitték a köveket, hanem az itt lakók is: az elmúlt évszázadokban Pusztavám, Szend, Dad templomaihoz, a Bokodi-tó malom- és gátépítéséhez ugyancsak a klastrom szolgált „alapanyagként”. Nem csoda, hogy mára csak néhány 8-10 méteres falmaradvány és kaputöredék maradt meg.

Hogy mindezt műemléknek tekintsék és úgy is kezeljék, csak a múlt században vált evidenssé. Az első kutatások 1940-ben Lux Géza vezetésével folytak, jelentősebb feltárásokat még később, 1964–1971 között és 1987-ben végzett az Országos Műemléki Felügyelőség – utóbbit Mezősiné Kozák Éva vezette, aki talán a legtöbbet foglalkozott a hellyel, 1993-ban monográfiát is írt az apátságról. Az ásatást restaurálás követte, a ma látható egyik keresztboltozatban végződő falszakaszt például Sedlmayr János, Ybl-díjas építészmérnök tervezte. A régészeti leletanyag egy része a kolostor kőtárában van, egy másik a Kuny Domokos Múzeum állandó kiállításán látható, itt a köveken túl például aranyozott könyvfedélveretekkel, mécsestartókkal és egyéb hétköznapi eszközökkel is találkozhatunk. A helyreállítási munkálatokat és a feltárásokat azonban a rendszerváltás idején abbahagyták, noha az apátság körülkerített és kutatott része csak az egyharmada a feltárásra váró területnek.

 

„Rázzák a kaput”

A kolostor közvetlen környéke nem volt mindig körbekerítve, és ez meg is látszott. Amikor Henye Péter először itt járt, rettenetes állapot fogadta. „Csak a gaz kivágása, a hely rendbetétele három évembe telt – mondja, s hozzáteszi, akkor határozta el barátjával, dr. Laskai Gáborral, hogy létrehozza a Vértes­szentkereszt Alapítványt, miután látta, hogy „a kirándulók szalonnát sütnek mások sírján”. Az alapító okirat szerint elsődleges céljuk, hogy a kolostort „a magyar nemzeti örökség részeként az ország kulturális életébe, jelentőségének megfelelő szerepkörbe helyezzék”. Az immár 10 éves terv nehezen valósul meg. Ahhoz, hogy a jelenleg hatósági tiltás alatt levő emléket látogatni lehessen, Henye szerint nemcsak az omlásveszélyt kellene megszüntetni, de infrastruktúrára, idegenvezetésre is szükség lenne, belépőt kellene szedni. „Idejönnek a turisták, és hiába van kiírva, hogy nem látogatható, rázzák a kaput, teleszemetelik a környéket, letaposnak mindent egy fotó kedvéért. Vagy idehozzák a gyerekeket, hogy szaladgáljanak. De ez nem játszótér. Egyszer Szegedről jött ide egy család, a gyerekeknél kislapát, hogy kincset keresnek… Ez egy szent hely, arra kell használni, amire való” – mérgelődik az alapítvány elnöke, aki szerint „a társadalom morálisan nem érett meg arra, hogy kezelje ezt a romot”. „A látogatás szerintem azt jelenti, hogy idejön valaki, körbevezetem és elmegy. Persze én nagyon elfogult vagyok, azt is nehezen viselem, ha más nyúl a köveimhez” – mondja.

Olyannyira nehezen, hogy miután látta, hogy hiába zárják le éjszakára a területet, letörik a lakatot, s eltűnnek a szerszámok, a munkaeszközök, inkább ideköltözött egy ásatás idején épült, elhagyott házba. Azóta itt él az erdőben; az áramot, vizet – mint mondja – „kalandos úton sikerült bevezettetni”. Lejár a városba, időnként meglátogatja a feleségét. A helyiek a klastrom „remetéjeként” ismerik, önszorgalomból és önerőből – többnyire egyedül, olykor önkéntesek segítségével – vigyázza a romot. A Forster Központ is hozzá mint „gondnokhoz” irányított minket, egyéb mondanivalójuk nem volt. Henye ottjártunkkor szabályszerű idegenvezetést is tartott – sajátos modorban, nem titkolva, hogy nemcsak a látogatókat, de a helyi lakosok nagy részét sem kedveli. „Ahány ház, annyi vértes­szentkereszti kő” – mondta, majd megjegyezte, hogy számtalan olyan esetről tud, amikor a környékbeliek muszájból szolgáltatták be a tatai múzeumnak a régi köveket, faragványokat. „Ha előkerül valami, akkor azt mi vesszük át, mert a miénk a területileg illetékes múzeum” – magyarázza Schmidtmayer. A ritkaságnak számító kőoroszlán egy pusztavámi konyhából, a hárpiát ábrázoló zárókő a csókakői tűzoltóállomás udvaráról került vissza, egy nagymonori pedagógus többtonnányi kőanyagot ajánlott fel; Csákvárról, Csókakőről, Pusztavámról, Oroszlányról is kerültek elő kövek, előfordult, hogy egy rendőrségi eljárás után. Ezek visszaszállítását Henye szorgalmazta, tavasszal sikerült azt is elérnie, hogy a jelenleg kőtárként működő rész fölötti beszakadt tetőt a műemlékvédelem részvételével helyreállítsák. A következő lépés a falak rendbetétele lenne, amelyek főleg azért vannak rossz állapotban, mert a közeli bányamunkálatok során aláásták az egész területet, és a földréteg azóta csúszik. Ráadásul a közeli szénszállító szalagról idekerülő pirites szénpor évtizedeken át a falak mészkőanyagának gipszesedését és mállását okozta. A műemlékvédelem lassúsága azonban megnehezíti a feladatokat, mondják többen is. „Nemrégiben 12 kváderkő szakadt le, két hónap volt, mire engedélyezték, hogy visszategyem” – bosszankodik Henye.

Olykor tartanak egy-egy rendezvényt a Forster Központ engedélyével: kisebb esküvőt, egyházi koncertet vagy misét, és egyre több kiránduló jön a tiltás ellenére is, azonban a kolostor „hivatalos megnyitója” távoli vágynak tűnik. „Állandó, szakszerű idegenvezetésre, kiszolgáló infrastruktúrára, marketing- és reklámtevékenységre lenne szükség – magyarázza Székely Antal. – Az oroszlányi önkormányzat felvette ugyan a helyi értéktár listájára, de nincsenek jó tapasztalataink az állami szervezetekkel műemléki ügyekben. Az önkormányzat anyagi lehetőségeit és a szakemberhiányt figyelembe véve nem látom kivitelezhetőnek a műemléki környezet fejlesztését belátható időn belül. A szükséges munka, az egyeztetések, engedélyeztetések lebonyolítása csak valamilyen nagyszabású pályázat, több szereplő konzorciumi összefogásával lenne megvalósítható, de efféle pályázat nincs a láthatáron” – teszi hozzá. Ráadásul lenne mit feltárni, ezt Henye Péter is megerősíti, ő ugyanis a pécsi egyetem kutatócsoportjával készíttetett talajröntgent a környező részekről, s e szerint még több különböző épületet rejthet a föld. Schmidtmayer Richárd is a további feltárások jelentőségét hangsúlyozza: „További tisztázó ásatásokat lehetne végezni. Vannak tervek, de az, hogy mi valósulhat meg ezekből, és milyen anyagi források lesznek rá, arra a múzeumnak nincs ráhatása. Komoly szakmai vita van arról is, hogy mit jelent a műemlék kezelése, újraépítést vagy szigorúan az előkerült és fennmaradt falmaradványok konzerválását. Szélsőségesen fogalmazva: támogathatunk-e történelemhamisítást, vagy hagyjuk meg térdig a falakat? Mivel sok faragvány maradt meg, valamilyen formában a rekonstrukció mellett is vannak érvek, de a legfontosabb, hogy a még meglevők állapota ne romoljon tovább! A kolostor látogathatóvá tétele beilleszthető lenne a környék turisztikájába, hiszen itt van a közelben Tata, Majk, Csókakő.”

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.