Abban azért van valami derűs és meghitt, hogy Pesterzsébeten mindmáig létezik a János utca és tér - Suda János ügyvéd után, aki "negyven esztendőn át tevékenykedett önzetlenül a fejlődő telep érdekében", községháza, távírda, gyógyszertár, HÉV-vonal stb. létesítésének előmozdításával. Sőt Emília utca is van, melynek névadója nem más, mint Suda felesége, másfelől annak a Hitel Márton nagyfuvarosnak és földbirtokosnak a lánya, aki szintén a valamikori Gubacs puszta felparcellázói közé tartozott az 1867-es kiegyezést követő években. Babits Mihály is hallott erről, akinek a Kártyavár című regényében olvassuk, hogy "Ez semmi - mondta -, de jártál-e már Erzsébetfalván? Tudod, hogy hívják az ottani főutcát? Hitel Márton utcának hívták - tudod miért? - mert egy Hüttl Márton nevű bankügyvéd..." - és a mondat végét elnyeli a cselekmény ritmusa.
Ennek a bankügyvéddolognak és a sváb névnek nem leljük nyomát a Pesterzsébeti Múzeum helytörténeti tárlóiban, Hitel Márton utca viszont tényleg van, és ha már itt tartunk, gyanakodni kezdünk: nem lehet-e, hogy habár a Jókai utcanévadás bevett dolog, itt az a többletmagyarázata, hogy a "helyszíni eszem-iszommal kísért" 1868-as földárverésen a jeles író is részt venni, netán vásárlást eszközölni méltóztatott? És most már csak Bocsák Antal helyi építészt kell megneveznünk, hogy aztán valóban beléphessünk Budapest első önálló peremkerületi múzeumába, melynek épületét nevezett tervezte neogót stílusban, önfeledten és megalkuvás nélkül, habár saját céljaira, mely célokat később a közjó mögé sorolta a néphatalom, hosszú ideig romolni hagyván a vidékies környezetében kissé habókos benyomást keltő, ám Pesterzsébetnek kétségkívül némi költőiséget kölcsönző villát.
Rá is fér a poézis az egykor Erzsébetfalva, illetve Kossuthfalva néven külön fejlődő, kezdetben Soroksár nagyközséghez tartozó, 1897-ben az előbbi néven önállósuló településre, melynek parcelláin többnyire szerény házak épültek - akkora lendülettel, hogy 1924-ben az ország legnépesebb községeként nyerte el a városi rangot. (Kossuthfalva egyik, 48-as honvédmúltú parcellázója, Biróy Béla még egy házhelyet is felajánlott a száműzött névadónak, aki - "megköszönve a hű kegyeletet a szent ügy iránt, melyet egy gyöngébb nemzedék megtagadtatni engedett" - elhárította az ajándékot, melynek aztán óhaja szellemében bár nem "egy becsületes jellemű nyomorék", de egy honvéd őrnagy árvája örülhetett.)
Megjegyzendő, hogy a Duna mentén erősen iparosodó, mégis inkább lakóövezet-jellegű település a városi rangot már a Tanácsköztársaság idején is megkapta, mégpedig - alighanem világelsőként - Leninváros néven, mely néptanácsi döntés kései ellensúlyozásaként 1932-ben Pestszenterzsébetre bővítették a korábbi nevét, az alapítóknak a királyné iránti aulikus tiszteletét az Árpád-házi szent felé irányozva. A rendszerváltás idején először a múltidézésnek ez a vallásos vonulata érvényesült, és csak 1999-től nevezik - immár harmadszor - Pesterzsébetnek az időközben átalakult, a hatvanas-hetvenes években északnyugati részében ledózerolt és elpanelesedett XX. kerületet. A hatvanezer lakosú városrésznek alig maradt néhány, a régebbi időket idéző épülete: a pusztító világháborús angol bombázások idején tornyait vesztett városházán, a jól láthatóan a húszas években épült vásárcsarnokon, néhány iskolán, templomon áll meg a karakterjegyeket kutató tekintet. Valamint örvendezik azon a különös hangulaton, amit a kicsi, földszintes házak között haladó villamosvonalak árasztanak - mármint a megmaradottak, hiszen voltak idők, amikor sokkal több utcát hálóztak be a sínek, rajtuk a zötyögő, favázas kocsikkal.
Egyszóval legfőbb ideje, hogy szétnézzünk a múzeumban, ahol nem az évtizedes ottfeledettség sok gyűjteményben tapasztalható - amúgy távolról sem riasztó - légkörét, hanem kifejezetten az élő gondoskodás nyomait érzékeljük. Ezt sugallja már az új szerzeményeket bemutató előtéri tárló is, de magán az állandó kiállításon is jól érzékelhető, hogy nemrég frissítették az anyagot és a tájékoztató szöveget. Udvariasan biccentünk az őstörténeti-középkori cserepek és fémek előtt elhaladva, majd máris a parcellázás körüli iratok, térképek, fotók és magyarázatok részleteibe mélyedünk, megismerkedve a már említettek mellett a Mikszáth által is sokat dicsért Kende Kanut szatmári képviselővel, az első telektulajdonosok egyikével is. Az ő Juliska leánya, Teleki Sándorné nemhogy regényeket írt Szikra művésznéven (pl. A fölfelé züllők, 1904), de 1924-ben létrehozta a Magyar Írónők Körét - ámbár mindez Pesterzsébet hétköznapjaira nem sok befolyást gyakorolt.
A sarokban íróasztal, rajta egyebek mellett kis fadoboz az Erzsébetfalvai Munkás Dalkör "egyéni törzslapjaival". Erzsébeten 1937-ben több mint száz szakmai egylet, sportegyesület, karitatív szervezet, dalkör, miegyéb működött. Az egyházi élet, az oktatás, a kisipar egykori pezsgésének tárgyi lenyomataival, szerszámokkal, hirdetésekkel (Józan Imre korcsmáros, Bozsoki
diótörőde, kutyaeledel
Boros Sámuelnél, Rittersporn Mór vesz és elad / új és használt bútorokat), színielőadások, filmvetítések (a Pflum-mozgó és óriási kertmozija) plakátjaival folytatjuk a szemlélődést. Gyakran lépett fel Pesterzsébeten Neményi Lili, akinek emlékszobája is van kicsi íróasztallal, legyezőkkel, nippekkel, békemozgalmi kitüntetéssel, féltestvére, Szabó Ernő (Hannibál tanár úr) fényképével. Aztán a szokásos "helytörténeti konyha", telezsúfolva mindenféle szívfacsaróan rejtélyesedő eszközzel. A központi térben pedig helyi művészek rajzai, festményei őrzik az eltűnt utcák emlékét, melyben a múzeum Gaál Imre galériájában, a Pesterzsébeti portrék című időszakos kiállításon is megmártózhatunk, elnézegetve az emlegetett hírességek mellett Buch Rózsika fodrász, Andracsek József sarkantyúsmester, Jäger Ferenc tisztviselő és lepkegyűjtő, Rosenstein Károly gyárigazgató, Urbanovics Stefánia gyufagyári munkásnő és társaik derűs, társadalmi korlátoktól immár mentes csoportozatát.
Budapest XX., Baross u. 53. és Kossuth L. u. 39. Nyitva: kedd-szombat, 10.00-18.00.
