Izgalmas feladat volna kideríteni, vajon hogyan sikerült beköltöznie a II. világháború után a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének a Saxlehner család Andrássy úti palotájába, azon belül is a Hunyadi János keserűvíz forgalmazásából meggazdagodott család díszes nagypolgári lakásába. Tény, hogy a bélyeggyűjtők minden átalakítás nélkül, eredeti állapotában őrizték meg a lakást, amely ily módon önmagában is ritkaságnak, egyfajta múzeumnak számít: tágas termek, faburkolat, intarziák, mennyezeti freskó.
Az 1880-as években épült palota belső udvara szinte fojtogatóan szűknek tűnik, de a lépcsőház már sejteti azt a nagyvonalú eleganciát, amelyet Budapest egykor a legelőkelőbbek között számon tartott lakásába lépve tapasztalunk. Ez a tapasztalásunk azonban egyfajta meghasonlottságba, kettősségbe csap át, hiszen a díszes faajtó mögött egy egészen más jellegű látvány- és hangulatvilág osztozik a nagypolgári lét kereteivel. A lakás berendezését ugyanis a Postamúzeum gyűjteménye - pontosabban ennek egy része - adja. A gyűjtemény korábbi (1972 előtti) kiállítóhelye a budai, Krisztina körúti postapalota néhány éve eladott épülete, ennek is a tornya volt. Akkor és ott nyilván nem terjeszkedhetett, ezért került át a belvárosi palotába, és csak sajnálkozva képzelhetjük el, mennyivel alkalmasabb helyszín lett volna az eredeti, ha a korábban ténylegesen postai funkciókat ellátó helyiségek szolgálnának a színes és gazdag gyűjtemény hátteréül.
Ha meggondoljuk, hogy az előző századforduló nagy gazdasági fellendülése idején egyre-másra épültek az egész országban a vidéki városközpontok meghatározó épületévé váló postahivatalok, sőt postapaloták, nem nehéz elképzelnünk azt a fellendülést, amely a postaforgalmat - és vele párhuzamosan a távközlést - jellemezte. Viharos gyorsasággal felejtjük el, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, amikor telefonvonalhoz jutni vagy kapcsolatok és protekció, vagy éveken át tartó várakozás révén lehetett, mennyire fontos kapcsolattartási eszköz volt a levél, milyen nagy örömet tudott okozni egy-egy csomag. Mindebből átélhetünk valamit a komplett postai felvevőpultot szemlélve, amelyet Szentesről szállítottak változatlan formában a Saxlehner-palotába - és csak futólag zavar be a szemlélődésbe a belső kérdés, hogy vajon ebben a teremben vagy a szomszédosban rejti-e a faburkolat az ételliftet, amely a földszinti konyhából szállította az ebédlőasztalra a még elképzelni is lenyűgöző, miféle étkeket. Maga a felvevőpult - oda van írva a közvetlenül a német nyelvből érkezett szakzsargonban is: salter - persze nagyjából olyan, mint számos postahivatalban ma is, az érdekességet a részletek szolgáltatják, mint például a csőposta, amelyen a kitöltött távirati űrlapokat továbbították azonnal a távírász kisasszonyoknak. (A múzeum honlapján látható fotókról az is kiderül, hogy mondott kisasszonyoknak - vagy legalábbis telefonos kolléganőiknek - a központi hivatalokban hálótermeik, mosdóhelyiségeik, ebédlőik is voltak.)
A szenvedelmes múzeumlátogató persze már ebben a teremben leragad, lenyűgözve tanulmányozva például a régi postai beltéri interurbán telefonfülke ("Kiskunmajsa, hatos fülke" - várta izgatottan a felszólítást a türelmesen sorban álló delikvens) oldalán nagyszabású tablóba rendezett egykori feladóvevényeket, szállítóleveleket, ragjegyeket, űrlapokat és díjszabásokat, nem is beszélve a tintatartó mellé helyezett, az írás nedvességének felitatására szolgáló "tapperről", és a díszletként a csomagfelvevő pult mögé ömlesztett küldeményekről. Fél évszázada még természetes dolog volt ládában, zsákban, vászonnal bevarrt tetejű kosárban, átkötözött bőröndben, sőt demizsonban küldeni az értelemszerűen "törékeny", "terjedelmes" vagy "romlandó" jelzéssel is ellátott rokoni gyorssegélyt. Ennek ellenére a posta szemlátomást további teljesítményfokozásra törekedett. "Írjon! Válaszoljon! Levelező hét 1958. X. 26.-XI. 1." - biztatják a lakosságot a fokozott önkifejezésre a levert forradalom második évfordulóján.
A postaügy kezdeteire utal néhány ruhadarab a következő, kisebb helyiségben: egy pár kétszáz éves postakocsiscsizma, egyenruhák különböző korokból, egy ajtóval odébb pedig néhány kisebb postai jármű. Így haladunk tovább gyűjteményrészről gyűjteményrészre, egyszerre túl sok és túl kevés a tárgy, minden önmagára utal, nincs hely miértekre és hogyanokra. Fájlalni vagyunk kénytelenek, hogy csak az impozáns külsejüket láthatjuk a hatalmas, bőrkötéses albumoknak, amelyek többek között Klösz György és Erdélyi Mór fényképeinek tömegét rejtik posta- és távírdaépületekről. (Igaz, ott van közülük néhány a www.postamuzeum.hu honlapon.)
A lakás legszebb, központi utcai termében helyezték el a távbeszélő-történeti gyűjteményt - amelynek egyébként önálló kiállítóhelye van a budai várban (vö. Tantusztörténet, Magyar Narancs, 2006. április 27.). Ez tehát csak ízelítő: néhány gyönyörű telefonkészülék, "60 vonalas keresztlemezes váltó" és egyéb kapcsoló-berendezések.
A helyszín által kikényszerített és végül is hozzá illeszkedő módon hagyományos szellemiségű (érdekes tárgyak érdekesség-központú halmaza, minimális kontextusbemutatás, mindent a szemnek) látványvilághoz képest (mint egy valamikori főúri gyűjtemény, benne régi pénzek, kardok, ásványok és trófeák) az ideiglenes kiállítás (A távközléstől az sms-ig címmel) már összefüggő ismereteket közvetít. Kiderül például, hogy a világ első távíró rendszerét a magyar Chudy József találta fel, igaz, hogy nem lett belőle semmi.
Viszont ő is művész volt (zeneszerző), akárcsak a festőművészként indult Samuel Morse.
Bp. VI., Andrássy út 3.
