Gondoljuk el: mi történne, ha például a felmelegedési folyamat "kezelhetetlen" mértékűvé gyorsulna, és a tengerszint rohamosan emelkedni kezdene (ez azért egyelőre még pőre sci-fi)? Alighanem csak egy gátak mögött élő holland légkörkémikusnak juthatott eszébe olyan ötlet, hogy végső kétségbeesésünkben utánozhatnánk egy kicsit a vulkánokat.
Freon, halon
Paul J. Crutzen, az ötlet szülőatyja természetesen nem akárki: az 1995-ös kémiai Nobel-díj birtokosa, amelyet teljesen megérdemelten kapott meg a magas légköri ózonréteg keletkezésének és megszűnésének mechanizmusát feltáró kutatásaiért, melyekből az emberiség megtudhatta, hogy gondjai jó részét ósdi frizsidereknek és elavult technológiájú szóróflakonoknak köszönheti. Más kérdés, hogy ma is vitatott, hogy a halogénezett szénhidrogének előállításának és felhasználásának betiltásáról született nemzetközi egyezmények (lásd még: Ebcsont beforr?, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.) mennyiben járultak hozzá az ózonlyukak lassú befoltozódásához (mások szerint határozott be nem gyógyulásához). Crutzen amúgy nem csupán szigorúan vett légkörkémiai kutatásairól híresült el: Eugen F. Stoermer amerikai tudóssal együtt definiált egy új földtörténeti kort, az antropocént, mely felváltaná az utolsó nagy jégkorszak (az ún. Würm-eljegesedés) vége után kezdődő holocént. Crutzen és kollégája (neves elődök meglátásaira támaszkodva) kimondja: az utóbbi évezredekben az emberi faj nem csupán klimatológiai, de geológiai és morfológiai tekintetben is döntő mértékben határozza meg a földi természeti viszonyokat. A két kutató nem vacakolt sokat, s rögvest meg is adta az új éra kezdetét: 1784, amikor James Watt megalkotta a maga tökéletesített gőzgépét. Bár az ember klimatikus és geológiai (!) értelemben vett dominanciája kissé még mindig túlfeszített hipotézisnek tűnik, azért Crutzenék némi fenntartásokkal ragaszkodnak hozzá. Azt rendre hozzáteszik: démiurgoszi dominanciánk csak akkor lehet tartós, ha más nem jön közbe, mint például egy új jégkorszak, egy atomháború, valami cuki járvány, egy kis szupervulkanizmus, egy aszteroida/üstökös becsapódása vagy éppen a Föld erőforrásainak végső kimerítése viszonylag primitív technológiáink által. Ha ezeket megússzuk (mint látható, egyaránt szerepelnek köztük antropogén és akaratunkon kívüli, objektív, "természetes" balesetek is), akkor hosszú évezredeken (sőt tízezredeken s talán milliókon) át mi uraljuk a Földet, s nem csupán a tápláléklánc csúcsán imbolygó csúcsragadozóként, de a felszíni-geológiai formációk és a légkör fizikai-kémiai jellemzőinek meghatározóiként is. Azt hiszem, ezzel végre sokak álma (vagy rémálma) teljesülne - s a továbbiakban mind a Himalája, mind a passzátszél antropogén hatásoknak, az emberiség összevont altesti működésének köszönhetné milyenségét. Azt mondjuk csak félve tennénk hozzá, hogy az emberiség bármily jelentős hozzájárulása a Föld energiamérlegéhez még mindig kisebbségben van akár a tektonikus geológiai változások által felszabadított vagy éppen a földi légkörzés, a természetes konvekciós folyamatok által szállított iszonyú energiákhoz képest - mindez persze nem jelenti azt, hogy lebecsülnénk saját figyelemre méltó képességeinket.
Tél tábornok
Crutzent kutatásai újabb ötletekre sarkallták: mi lenne, ha ezúttal kivételesen tanulnánk is valamit a természettől. Az ötletet az extrém mérvű vulkánosság történelmi korokban regisztrált esetei és azok hatásai - a nukleáris tél mintájára vulkanikus télnek nevezett jelenség - kínálták. A tipikus példa a Jáván található Tambora vulkán robbanásos kitörése 1815-ben, Waterloo évében. Az elképesztő méretű vulkáni katasztrófa nyomán (a hegy gyakorlatilag felrobbant, s több száz köbkilométernyi vulkáni anyag került a légkörbe) 1816-ban elmaradt a nyár, ennek következtében nem volt learatható termés sem (viszont Új-Angliában júniusban is havazott), ami számos helyen okozott tömeghalált - például magyar történészek szerint 1816-17 telén csak Szatmár, Bereg, Bihar és Krassó megyében ötvenezer ember halt éhen. Már halljuk is a kérdést: ebben mi olyan rohadt vigasztaló? Nos, az antiüvegház mechanizmus, melyet a magasabb légkörbe kerülő kénsavcsöppek biztosítanak: ezek visszaverik a napfényt, s ezáltal jelentősen (ilyen esetekben rövid távon katasztrofális mértékben) csökkentik a felszíni felmelegedést. Ez sugallta Crutzennek az őrültnek tűnő ötletet: lőjünk fel ként, pontosabban kéntartalmú vegyületeket (melyek odafönt, oxidatív környezetben úgyis kénsavvá alakulnak) a sztratoszférába, azaz a felső légkörbe, s így hűtsük le a túlhevült Földet. Az ötlettel csupán két gond van, s ezzel, úgy tűnik, Crutzen is tisztában van. Egyrészt fogalmunk sincs, mekkora a szükséges és az elégséges kéndózis, azaz nem tudjuk, hogy adott mennyiségű kéninjekció milyen hatásokat indukál majd (interferálódva más, nem emberi eredetű változókkal). Arról meg csak balsejtelmeink vannak, milyen mellékhatásokkal járna egy efféle kezelés: a tudósok brutális méretű savas esőket jósolnak, másrészről pedig az ózonréteg minden eddigi mértéket felülmúló pusztulását. Nagyon úgy tűnik, hogy fajtánk csak a nem szándékolt, mellékkövetkezmény-szerű destrukcióban erős, a tudatos javításhoz még nem vagyunk elég okosak és fejlettek. Lehet, hogy megvágta, de gyógyítani nem fogja.
