n "Magyarországon nincs párja" - írtuk az államtitkáros, országgyûlési képviselõs ünnepélyes átadást követõen (lásd: Oldás és köpés, Magyar Narancs, 2002. április 11.), abban bízva, hogy az "elsõ fecskét" hamarosan újabbak követik. De a lullai létesítménynek azóta sincs párja, sõt az is csoda, hogy még mûködik.
H
Nincs kerítés, bárki besétálhat. A bekanyarodó autó nyomában kutyafalka, a konyhafelelõsöket leszámítva mintha senkinek sem lenne dolga. Szakmabeli útitársaimat harsány jó napot!-tal köszöntik, engem bizalmatlanul méregetnek. Valaki megkérdi: ez az új lakó? Amikor kiderül, nem, csak nevet, de késõbb bizalmasan közli: bármelyik hajléktalanszállón eladhatnám magam drogosnak. Ennyit a mimikrirõl. Vagy a hülyítésrõl.
Elsõre úgy tûnik, két és fél év alatt semmi sem változott, a tornácos parasztház homlokzata fehéren világít, a veteményes és a tyúkól a megnyitó idején annyit hangoztatott mezõgazdasági munkára utal, de odabent, a berendezés láttán elbizonytalanodom: ilyen gyors amortizáció még akkor sem lehetséges, ha évekig vízben tartják a bútorokat.
"Az intézmény elõzõ vezetõje nem sok mindent hagyott itt" - mondja Csépányi Gabriella, a Diótörés Alapítvány elnöke, és ezzel kezdetét veszi egy bulvárlapba illõ, az elõzõ rendszer elmeszociális ellátását idezõ, horrorelemeket sem nélkülözõ történet, aminek azt a címet adhatnánk: Lulla elsõ éve, avagy hogyan kerülhetjük el a botrányt?
"Néhány hónap alatt kiderült, rossz döntés volt Sz.-re bízni a ház vezetését, noha megfelelõ papírokkal rendelkezett. Ráadásul a finanszírozási gondok az õ szakmai alkalmatlanságát valamilyen módon elfedték, hiába fogalmaztuk meg ugyanis folyamatosan a problémáinkat, mindenre azt a választ kaptuk, hogy nincs pénz. Valóban nem volt pénz, de ettõl még mehettek volna jobban a dolgok. Az alapvetõ problémát az jelentette, hogy Sz. korábban az idõsgondozásban dolgozott, nem találta meg a hangot az itt lakókkal, és félelmében olyan eszközökhöz nyúlt, ami botrányosnak mondható. Tulajdonképpen valamiféle kápórendszert honosított meg, amibõl éppen azok húztak hasznot, akiket valójában el kellett volna küldeni. A pszichiátert nem engedte be a házba, munkatársairól viszont bebizonyosodott: alkalmatlanok a feladat elvégzésére. A saját negatív tapasztalataim mellett a hatóságoktól is folyamatosan kaptam a csúnyábbnál csúnyább jegyzõkönyveket, Lulla meglehetõsen rossz hírû hellyé vált, különösen a megyei hatóságok szemében" - emlékszik vissza Csépányi Gabriella, aki azonban azt az álláspontot képviselte, hogy amíg nem találnak megfelelõ utódot, ne mozdítsák el helyérõl a régit. "Egy ilyen keresést persze nem lehet titokban tartani, és amikor a tervünk kitudódott, valóságos rémálommá vált ez az egész. Sz. magára hagyta a gyerekeket, elzárta elõlük az ételt, mindent, ami mozdítható, teherautóra pakolt és elvitt. Úgy hagyott itt tizenvalahány lakót, hogy lezárta a telefont. Rendõrségi feljelentést akartam tenni, de az alapítvány kuratóriuma úgy döntött, nem tesz ilyen irányú lépéseket, nehogy még jobban elmérgesedjen a helyzet."
Az elsõ év Lullán tehát hatalmas vérveszteséggel járt, már-már úgy tûnt, be kell zárniuk a házat. A jelenlegi igazgatót az utolsó utáni pillanatban találták meg, az õ rátermettsége megkérdõjelezhetetlen. Másfél év alatt
sikerült visszaállni a startvonalra,
sõt azt is elérték, hogy jövõre már az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) finanszírozza az ellátást.
"A lullai ház átadása azért roppant jelentõs, mert a dolgozni még nem tudó, a személyiségüket még építgetõ fiatalok számára kínál lehetõséget, hogy talpra állhassanak. Aki vállalja, hogy eljön ide tisztán, és tiszta is akar maradni, családias környezetben ismerheti meg azokat az alapvetõ dolgokat - munka, háztartásvezetés -, amelyek a továbblépéshez nélkülözhetetlenek. A beköltözõ fiatalnak szerzõdésben kell vállalnia az együttmûködést és az absztinenciát, a nagyon szigorú házirend teljesítését, amelyben az egész napos fizikai munka - mezõgazdasági munkára nyílik lehetõség - mellett a kreatív foglalkozások és az egyéni fejlesztési tervekben rögzített tevékenységek szerepelnek" - mondta annak idején Csépányi Gabriella. A ház igazgatója, Szilágyi Tamás kevesebbel is beéri. Másfél év elég volt arra, hogy ne legyenek különösebb illúziói. Mint mondja, ritkán fordul elõ, hogy a lakók közül valakinek komoly esélye lenne a talpra állásra. Akik a házba kerülnek, minden szempontból olyan lemaradásban vannak, hogy csak kivételes esetben sikerülhet ledolgozniuk a hátrányt. De hogyan is tudnák? Nincsenek példaképeik, álmaik, terveik. Semmiért - önmagukért - sem vállalnak felelõsséget, többségük pszichiátriai kezelésre is szorul. Kár szépíteni, akik Lullán megfordulnak, és nem akarnak megváltozni, távozásuk után többnyire ott folytatják, ahol elõzõleg abbahagyták. Angéla példája tipikusnak mondható. Az alig negyvenkilós cigánylány összemelegedett az egyik fiúval, és úgy döntöttek, együtt próbálják meg odakint. Húszezer forinttal indultak Pécsre, a pénzt az elsõ havi albérletre szánták, dolgozni akartak. A fiú már az elsõ este leadta Angélát a hajléktalanszállón, a pénzt elitta a cimborákkal, késõbb börtönbe került. Hamarosan telefonáltak a szállóról, szállítsák vissza az õrült lányt Lullára, mert "nem hagyja élni a többieket".
"Nem lennék képes olyan jellegû rehabilitációs házat vezetni, ahol szigorú, már-már katonai rend uralkodik, de különben sem lenne értelme. Az itt lakók nem olyan klasszikus kábítószerfüggõk, akiket a drog sodort a lejtõre - mondja Szilágyi Tamás. - Nekik a drog, és szinte kizárólag a szipu, azért kell, hogy legalább egy idõre kivonják magukat a hétköznapokból, hogy legalább arra az idõre elfelejtsék a testi és szellemi nélkülözést, az éhséget. A >>parancsuralmi rendszer>klasszikus
Mosolygós cigánylány csoszog hozzánk, de szeme a semmibe réved. "Rendet raktál a szobádban, Marika?", kérdi Tamás, õ pedig hevesen bólogatni kezd. "Megmutatod Tibornak?"
Felfelé menet - a ház emeletén alakították ki a lakószobákat - Marika cinkosan megjegyzi: "Az ágyat még nem vetettem be, de azt gyorsan megcsinálom."
A barátságos szobát különös kompozíció uralja. "Ezt én készítettem" - mutat az ablakban futó és az állólámpán csüngõ, fecskendõkbõl álló szobadíszre. - Mindet én kaptam" - teszi hozzá büszkén, a tartalmat illetõen pedig felsorol néhány, a lórúgás kategóriába tartozó gyógyszernevet. De ennél is büszkébben jelenti ki: "Rockos vagyok, az Ákos, a Tankcsapda és a Slipknot a kedvencem." A lány külsején ugyan semmi jele a "rock"-nak, de késõbb megtudom, Marikában "odabent" folyamatosan dübörög a zene. Mivel úgy tûnt, elõzõleg a kórházban túlgyógyszerezték, két hetet próbálkoztak azzal, hátha meglesz nélkülük, de a szándék kudarcba fulladt.
A tizennyolc férõhelyes lullai házban jelenleg kilencen laknak. Az igazgató szerint ezzel a létszámmal valóban hatékony munkát lehet végezni, ha többen vannak, már kezdõdnek a bajok, klikkek alakulnak ki, egy-egy erõsebb egyéniség el-viheti az egész társaságot rossz irányba. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne vennének fel újabb jelentkezõket. "Nagyon nagy a fluktuáció, másfél év alatt a negyvenéves elmebeteg alkoholista nõtõl a masszív bûnözõig sok mindenki megpróbálta. Élt itt egy olyan hajléktalan, aki nem volt hajlandó bejönni a házba, a kert végében, egy veremben húzta meg magát. A lehetõség tehát mindenki számára adott, viszont csak addig, amíg betartja az egyébként nem túl szigorú játékszabályokat. Voltak, akiket kirúgtunk, mások maguktól mentek el, mindez azonban nem azt jelenti, hogy ki lennének tiltva innen. Ha valakinek háromszor mennie kellett, ha értelmét látjuk, negyedszer is visszafogadjuk. Arra törekszünk, hogy mindenkit a képességei és lehetõségei határához juttassunk el."
Lujza már nyitáskor a ház lakója volt. A tüskehajú lány már többször repült, odakint ugyanott folytatta, ahol korábban. A legutóbbi távozását követõen úgy tûnt, õ lesz az elsõ, aki soha többet nem lépheti át a ház küszöbét, aztán mégis másképp alakult.
"Szó szerint a szemétbõl kaparták ki Pesten. Hajléktalanszállóra került, onnan is kidobták, akkor hívott, hogy vegyem vissza. Azt mondta, megerõszakolták, és megfenyegették, hogy megcsonkítják - emlékszik vissza Szilágyi Tamás. - Adtunk neki egy utolsó lehetõséget. Nagyon szigorú feltételekkel vettük vissza, õ pedig tényleg nagyon megijedhetett, mert amióta legutóbb visszajött, nincs vele gond. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen lett volna." Mint ahogy az is, hogy Lujza kivegye a részét a konyhai munkából. Látszik rajta, szereti megjátszani a vagányt, mindenre van egy cinikus megjegyzése, azt azonban õ is elismeri, hogy Tamás egy "fáin csávó".
"ZsóÞ egy szent"
- ezt már Csépányi Gabriella mondja a beteggondozóként dolgozó huszonegy éves lányról, aki Sz. távozása után két hétig egymaga látta el az itt lakókat. Altziebler Zsófia persze tiltakozik a dicshimnusz hallatán, számára természetes, hogy ezt kellett tennie. "Egyszerû az egész, mindig szerettem az emberekkel foglalkozni. Arra egy pillanatra sem gondoltam, hogy megerõltetõ volna: szakmai tudatlanságom - ahogy minden kezdõt - engem is magabiztossá tett, bár elég durva volt a helyzet. Behozták a sziput, ittak, hosszú távon biztosan képtelen lettem volna egyedül ellátni ezt a munkát. Amióta Tamás itt van, kezdenek alakulni a dolgok, de ahhoz, hogy komolyabb sikereket érjünk el, még nagyon sokat kell dolgoznunk, és még akkor sem biztos, hogy eredményre vezet. Ezeket a fiatalokat mindenhonnan kidobják. Nem mehetnek pszichiátriára, mert a pszichiáterek közlik, nincs betegségtudatuk, és amúgy sem odavalók. A szociális intézmények sem fogadják be õket, mert koszosak, büdösek, lopnak, agresszívek, hagyományos terápiás módszerekkel nem megközelíthetõk."
A "dolgok alakulásában" az is szerepet játszott, hogy ma már rendszeresek Lullán a pszichoterápiás foglalkozások, pszichiáter-addiktológust, terapeutát is alkalmaznak, kézmûvesmûhely mûködik, sõt sikerült erdei munkát találni, amiért ugyan nem sokat fizetnek, de most még nem is ez a cél. Szilágyi Tamás szerint már az is siker, hogy a lakók valamiféle rendszeres lehetõséghez jutnak a fahordással, ráadásul azt is tapasztalhatják, milyen közösségben dolgozni. Ennek hatására némelyikük már "külsõ munkahelyen", például napszámban is megállja a helyét. Mindez kívülrõl semmiségnek tûnik, de az itteniek bekerülésükkor annyira rossz fizikai és lelkiállapotban vannak, hogy képtelenség hosszú távú munkára fogni õket. Az elején sokszor az is nehézséget okoz, hogy a legalapvetõbb, hétköznapi tevékenységeket ellássák. "Leginkább az intézetbõl hozott tespedés ellen kell harcolnunk. Folyamatosan feladatokat kell kitalálnunk, mert ha rajtuk múlna, egész nap csak a tévét néznék. Hagyják, hogy a veteményesben megrohadjon a paradicsom, maguktól eszükbe se jutna, hogy kimenjenek és leszedjék. Már azt is terápiának tekinthetem, hogy miután többszöri kérésre sem vettek részt a konyhai munkákban, és az egyik nap közöltem, hogy száraz kenyér lesz az ebéd, sikerült megszervezni, hogy mindig legyen két ember, aki a többiekre fõz" - mondja Zsófi.
Jövõre
a rehabilitációs ház helyzete minden tekintetben komolyabbra fordul. Az OEP-befogadás ugyanis azt jelenti, hogy 2005-tõl a lullai ház kettõs finanszírozású lesz: egészségügyi és gyermekvédelmi-szociális, vagyis a létesítmény éves költségvetése több mint a duplájára, mintegy harmincmillió forintra emelkedik. "Ennyi pénzbõl, ilyen hozzáállással, azt hiszem, valóban megvalósíthatjuk azokat az elképzeléseket, amiket annak idején megfogalmaztunk - mondja Csépányi Gabriella. - A lakók olyan munkalehetõséghez jutnak, amivel már annyi pénzt tudnak keresni, hogy egzisztenciálisan is több esélyük legyen a kinti életre."
Szilágyi Tamás szkeptikusabb, bár õ is úgy véli, az egészségbiztosító finanszírozása nélkül képtelenek lennének hosszabb ideig életben maradni. "Az OEP-pénz megjelenésével végre alkalmazotti státusba kerülhetnek a munkatársak, viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy a normatív finanszírozás miatt az lesz az érdekünk, hogy a ház minden férõhelye foglalt legyen. Ekkora létszám mellett viszont kérdéses, mennyire hatékony munkát tudunk végezni." Az igazgató a távoli jövõt illetõen leg-inkább abban bízik, hogy sikerül megvásárolni a környéken néhány olcsóbb ingatlant, ahová azok a lakók költözhetnének, akikrõl bebizonyosodott: valóban komolyan gondolják, hogy megpróbálkoznak a kinti élettel. Akik nemcsak beszélnek róla, de valamit tesznek is érte, mert hosszú távon csak rajtuk lehet segíteni.
Legát Tibor
