Megérkezésünket némileg késleltette, hogy én kimaradtam Kerepes és a Tarcsák szétválásából, de aztán eligazodtunk, és pontosan Hós Alexander produkciójára értünk oda, aki népvándorlás kori zenét mível, majd nemsokára megismerhettük Somfai Kara Dávidot, aki a hagyományos és rendkívül attraktív ősi módszerrel, a torokénekléssel szórakoztatta a meglehetősen gyér közönséget. Hós Alexanderről megtudtuk, hogy német-francia családból származik, de szkítának vallja magát, ami előtt le a kalappal, különben is, mi közöm hozzá. Munkássága azonban nem merül ki az önazonosság keresésében, hanem bejárja Eurázsiát, és tiszteletre méltó alapossággal keresi nyomait. Somfai Kara Dávidról nem szereztünk bővebb információkat.
A torokéneklés egy kétszólamú hangképzés, amit volt szerencsém megcsodálni egy leértékelésen vásárolt mongol dupla népzenei összeállításon, de így élőben még magával ragadóbb.
S lettünk állatkert
A kistarcsai főtér enyhe lankáján már állnak a jurták, és az egyik sarokban, ami karámot képez, megtekinthetők dr. Magyar állatai: rackajuhok, kecskék, lengyel lovak. A gyerekek rettenetesen élvezik, bár az erősen szobaantennára emlékeztető racka- kostól kissé tartanak.
A placcon Guba Imre tart fegyverbemutatót, és a gyerekek segítségével teszteli a csatacsillagnak nevezett fegyvert, ami veszedelmes eszköz lehetett a maga korában, mivel két összehegesztett laposvasból készült, mind a négy végén kihegyezve, amennyiben tehát az ősmagyar csak megközelítőleg eltalálta az ellenfelét, abba belefúródott valamelyik hegy. Ennek előképe a kés, amit pontosan kell dobni, de továbbfejlesztett változata a shuriken, ami szinte mindegy, hogy esik, mert semmiképp sem puffan. A srácok szemében megpillantott csalóka fény bizonyossággá érlelte bennem azt a gyanút, hogy apukájuk műhelyében hamarosan legyártásra kerülnek a kópiák.
Séta közben betekintgetünk a jurtákba, ahol részben korhű berendezést, részben rajzverseny- kiállítást találunk, majd az egyikben László professzor felnagyított grafikái mellett újragyártott ősmagyar övtáskát, ami igen tetszetős, rézveretes borítója gyönyörű kézi munka, de motorosdzsekihez is illeszkedik, elfér benne két mobiltelefon vagy egy diszkmen.
S lettünk meglepve
Nincs igazán meleg (a szombati nyüzsgést el is mosta az eső) ezen a vasárnapon, kibelezett rozmárokra emlékeztető felhők lógnak az égből, de aztán elvékonyodik a réteg, mire az egyik szervező meg is jegyzi, hogy nem hiába dorombolt és dobolt Alex egész éjjel, én meg lenyelem, amit gondolok, csak nézek felhősen, értelmesen, mint ahogy egy betanított értelmiségitől elvárják, és valami olyat mondok, hogy hm, milyen szépen lovagol az a kislány.
A kertek alatt, a Kölcsey iskola sportpályáján már elkezdődött a főzés, négy csoport készít korhű ételeket, hogy mire a S lettünk királyság vetélkedő befejeződik, a megfáradt csapatoknak legyen mit az arcukba rakni. A főzés bográcsban történik, és már rögtön az első tűznél leragadunk, mert a lencsefőzelék-készítés egy - eddig - sohasem látott módját gyakorolják: a vízbe lencsét és hús tesznek, majd forralni kezdik. Kicsiny biztatás után fűszereket is helyeznek bele, majd javaslatunkra belerakják az asztalon heverő savanyú káposztát is. Gyuri bácsi, a kulináris moderátor először meghökken, amikor a habarás szót említem neki, de aztán igazi, nyitott pedagógusként megkérdezi, mi is az, majd megfogadja a tanácsot.
A többi bográcsnál sem jobb a helyzet, az erdélyi tárkonyos leves például fedő alatt készül, ami bogrács esetében legalábbis meglepő, de a szomszédos bográcsgulyás sem emlékeztet leendő önmagára. (A bogrács szót ma már nem írom le.) A lényeg persze az volt, hogy a lurkók tulajdonképpen maguknak készítették el az ebédjüket, és ismerve ez irányú vágyaimat hasonló koromban, kevés ennél nagyobb élvezet lehet.
S lettünk meggyőzve
A vetélkedő maga ügyesen ötvözte a honvédelmi napokat és a Szent Korona költöztetését, de lényegében és valójában arról szólt, hogy az iskolások mozogjanak a szabad levegőn, kalandozzanak a kistarcsai bozótosban, és összemérjék erejüket, eszüket. Hogy közben kapnak egy kis ideológiai pacsit, tulajdonképpen nem sokat von le az esemény értékéből, még mindig szimpatikusabb, ha egy papírkoronával lófrálnak az erdőben, mint ha veres csillagot kéne cipelniük; és minden bizonnyal eljön majd az az idő, amikor különösebb célzatosság nélkül tehetik ugyanezt. Addig cipelni kell valamit, hogy az önkormányzat lökjön egy kevés lét.
A vetélkedő központi helyszínén, ahol az esztergomi várat szimbolizáló palánk áll, vásár is zajlik. Kézművesek irhát, terítőt, hasispipát árulnak, egy terebélyes standon pedig névre szóló, mikrotűrő bögrékkel szomorkodik egy vállalkozó. De van azért - számomra - meglepetés is, a kecskés ember sátra. Kamaszkorom óta odaadó híve vagyok a kecsketejtermékeknek, a kecskés ember pedig pont ezeket kínálta az érdeklődőknek. A kecsketej literje 200-ért, a túró kilója 1200-ért, a sajtok pedig 1800-ért kellették magukat. Már maga a látvány is sokkoló volt: gyönyörűen formált, buci alakú sajtok, fokhagymával, petrezselyemmel és egyéb zöldségekkel ízesítve, de amikor hosszú és pofátlan ácsorgással kóstolót sikerült szereznem, az élmény kiteljesedett.
S lettünk újságírók
A kecskés ember standjánál mellettem álldogál egy helyi önkormányzati képviselő kinézetű férfi, aki magabiztosan kóstolgatja a terméket. Bemutatkozásom után a "Csak nem újságíró?!" kérdéssel kezdeményez, amit én a "Csak nem politikus?!" álkérdéssel folytatok. Nem szereti az újságírókat, mert leírják a véleményüket, ahelyett hogy csak a tényeket közölnék. Mire én is kifejtem, hogy miért nem szeretem azokat a politikusokat, akik nem szeretik az újságírókat. Elbeszélgetünk, sajtot ízlelgetünk, nehéz szakma mind a kettő.
S lettünk tele
Közben a főzés a végéhez közeledik, a korhely lencsés hús habarás után már egészen úgy néz ki, mint egy étel, és végszóra megérkezik a zsűri is, nemezbe vert magyar vitézek (+ 1 szkíta) ízlelgetik a fogásokat, majd első helyre hozzák a hatásunkkal súlyosbított étket. Mindezalatt az iskola tornácán - biztos, ami biztos alapon - bogrács(bocs!)gulyás készül, a PrimaGáz meghajtású üstben egész csülkök feredőznek, időben rákerül a krumpli és a csipetke, majd az egész szimfóniává olvad, és lankadatlanul gőzölög, olyan illattal súlyosbítva a millenniumi emlékezést, hogy besenyő legyen a talpán, aki vendégség helyett a magyarok cseszegetését választja. Mi sem tudunk ellenállni a szíves invitálásnak, és leülünk az asztalhoz. A gulyás olyan, amilyennek látszik, a felkarikázott csípős paprika kiváló, a csülök omlós, rózsaszín és zamatos. Addig eszünk, míg tudunk, aztán eltántorgunk az autóig. Hazafelé, emésztés és alélás közben eszembe jut egy kép: süveges, kardos magyarok dugják össze a fejüket, majd egyikük int, és elindulnak. Süvegüket megemelve üdvözlik Németh Gábort, majd bemennek a stúdióba, hogy egyetlen nekifutásra felvegyék a kereszténységet. Biztos aranynemez.
Para-Kovács Imre
