„Sokkal több elutasítást vártam”: végigjártunk egy lépcsőházat a NOlimpia aláírásgyűjtőivel

„A hölgy már nagyon várta az aktivistákat, még a konyhába is behívott minket.”

„Megmondom őszintén, sokkal több elutasítást vártam” – mondja Tamás, amikor arról kérdezzük, mik az eddigi tapasztalatai az aláírásgyűjtéssel. Péntek délután van, az 1-es villamos Bécsi úti végállomásánál vacogunk. Innen indul a közeli lépcsőházakba Tamás és Bence; mindketten az iskola után jöttek ki, azt mondják, amúgy is ilyenkor van értelme gyűjteni az aláírásokat a NOlimpia-népszavazásért, mivel legtöbben ekkor érnek haza, délelőtt csak kevesen vannak otthon. Bence az interneten értesült a kampányról, tegnapelőtt állt be aktivistának, akkor az Árpád hídnál volt. Már a kopogtatásban is részt vettek, házról házra jártak, Tamás azt is elmeséli, amikor egy idősebb hölgy örömmel mondta nekik, hogy

már nagyon várta az aktivistákat, s még a konyhába is beinvitálta őket.

„Bár volt, aki megjegyezte, hogy nem baj, majd megbánjuk, hogy ezt csináljuk” – teszi hozzá Bence. Volt olyan is, aki rögtön aláírta, aztán megpróbálta rábeszélni a szomszédját, elmondta neki, hogy most volt kórházban, látta, milyen állapotok vannak ott.

 

Fotó: Gera Márton

Nem sokkal öt óra után indulunk el az egyik tízemeleteshez, Tamáséknál ott van egy hölgy neve is, aki maga jelentkezett, így ő enged be minket a lépcsőházba. Rövid csöngetés után nyílik is az ajtó. „Azért ezt tisztességesebb, mintha csak úgy bemennénk valaki után” – mondják a fiúk. „Vannak, akik elég rondán írnak. Sok van még? Jól állnak?” – kérdezi a nő, mire Tamásék csak annyit mondanak, hogy nem tudják a pontos állást, de remélik a legjobbakat. Valóban nem tudnak pontos számokat mondani, de Bence

biztos benne, hogy szoros lesz a végeredmény.

A tizedikről indulunk lefelé: többen nincsenek otthon, vagy legalábbis nem nyitnak ajtót. „Mi közöm hozzá, gyerek? 80 éves vagyok, ez már nem az én dolgom. Rátok van bízva, ti vagytok a fiatalok” – mondja egy nyugdíjas nő, mire Tamás megköszöni, és megy a következő csengőhöz. Van olyan emelet, ahol nincs szerencsénk, egy úr kijött a külső rácshoz, ám csak legyintett egyet, egy fiatalabb lány pedig mosolyogva mondta, hogy „nem az elvvel van bajom, de bocsi, nem írom alá”.

Egy emelettel lejjebb ketten is aláírják: először a feleség jön ki a lakásból, rögtön az igazolványt kéri, de amikor látja Tamás kezében az íveket, már mondja is, hogy megy vissza a lakcímkártyáért. Kijön a férje is, ő is aláríja, s arról érdeklődik, miként halad a gyűjtés. „Úgyse lesz itt olimpia, Párizst támogatja mindenki” – vágja rá a feleség, majd mással folytatja.

„Hallották, milyen szép beszédet mondott a főnök? A szemétláda!”

„Hogy nem sül le a bőr a képéről…” – ezt már a férje teszi hozzá, aztán elköszönnek. A hetediken hárman nem nyitnak ajtót, így azt kérdezzük Tamástól, mit gondol ilyenkor.

„El kell fogadni, hogy valaki nem akarja aláírni,

velünk is előfordult, hogy valamilyen ügyben kopogtattak hozzánk, és nem írtuk alá” – mondja mosolyogva.

„Én már aláírtam az Árpád hídnál, de a papa nem. Jöjjenek beljebb, szólok neki” – invitál egy középkorú nő, mire egyből nyitja is az ajtót, de csak az előszobáig megyünk. Az ajtó mellett iskolatáska, a háttérben valami zsarus doku szól a tévében, s jön a „papa” is, aki vélhetőleg a hölgy édesapja. Aláírja az ívet, a nő pedig sok sikert kíván. A szomszéd lakásban az apuka éppen a szemetet pakolja, amikor kinyitja az ajtót. „Te megtámogatod őket?” – szól be a konyhába a feleségéhez.

„Aláírnám, én egyetértek, de a munkahelyem miatt nem akarom”

– válaszolja a nő. „Mindketten olyan helyen dolgozunk, ahol mindent ellenőriznek, ezért nem tehetjük” – mondja a férfi, majd elnézést kér, becsukja az ajtót, de lehet még hallani, amint vívódnak, hogy talán mégis aláírhatták volna.

 

Fotó: Gera Márton

Időközben Józsi is csatlakozott a kis csapathoz, így cirka 40 perc kellett a tízemeletes lépcsőházhoz. Jön a következő: megint a tizediken kezdünk. Először egy hölgy jön ki, hosszan gondolkodik, amikor meghallja, mi okból vagyunk itt, végül rávágja, hogy megy vissza máris a lakcímkártyáért. „Nincs más, aki még aláírná a családból?” – kérdezi Tamás. „Vannak itthon többen, de ők máshogy gondolják. Van ilyen, nem?” – mondja nevetve a nő.

Hatkor köszönünk el az aktivistáktól. Nagyjából 10 aláírás – ez a kora este mérlege. Bence szerint lehetett volna több is, de sokan nem voltak otthon. Este nyolcig folytatják, mennek újabb házakhoz. Azt mondják, nyolc után már nem akarnak kopogtatni, az nem illendő. De a hétvégén folytatni fogják. Ahogy a jövő héten is.