„Azt tapasztalom, hogy a világban rend van, mindennek megvan a helye, lehet, hogy mások ezt istennek nevezik. A kezembe kerülő alkatrészeket évtizedek választják el egymástól, mégis tökéletesen összepasszolnak. Mintha egymásnak teremtették volna őket” – kezdi Gulyás Ferenc, azaz Gulyi, miközben a biciklialkatrész-halomból kihúz egy ütött-kopott kormánybefogót, vagyis stucnit. Forgatja a kezében, megvakarja a homlokát. Körbenézek. Körülöttem sok ezer alkatrész, két embermagasságú torony sörösrekeszből, egy régi csocsóasztal, fejünk fölött biciklikormányok sora lóg egy csőről, a falon katonás rendben megszámlálhatatlan csavarkulcs és egyéb szerszám. A belvárosi pinceműhely múltjáról gigantikus öntöttvas nyomdagép árulkodik, jelenleg íróasztal, hiszen előbb-utóbb itt minden megtalálja a helyét. „Van egy jó hírem – lelkesedik a mester. – Ilyen különleges stucnival az elmúlt nyolc évben összesen, ha háromszor találkoztam. Nézd az íveket, domborulatokat! Ma már nem figyelnek így az apró részletekre. Ebből lesz a markoló motortere” – ezt már úgy teszi hozzá, hogy könyékig merül a dinamókkal teli ládába.
Forradalom és fogaskerék
Pár hónapja az Iparművészeti Múzeumban szkeptikus hangulatba kerültem a különben színvonalas Bringológia című kiállításon. A forradalminak szánt tárlat a kurátorok szerint „pozitív jövőképet adó mozgalmak mentén” mutatta be „a kerékpáros design újításait”, bár én nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a taknyoláskor bukósisakká alakuló légzsákgallér nem győzi meg a tömegeket arról, hogy az autót bringára cserélje. Azt gondoltam, hogy a bicikligumival megerősített, betonszürke tornazsák sem hozza el a kerékpárforradalmat, hiába állítják róla, hogy a városi bringázás szabadságát és a környezettudatos gondolkozást hirdeti.
| ||
De voltak lenyűgöző ötletek is, és ezek egy csapásra meggyőztek a társadalomformáló dizájn hajtóerejéről: például az a lánctalpas markológép, amit Gulyás Ferenc készített használt biciklialkatrészekből. E mű láttán mindjárt elfogadtam azt a frázist, hogy „minden társadalmi változás elindítója az egyes ember”, sőt azt tervezgettem, hogyan szerezhetnék (készíthetnék?) hasonlót az alig egyéves fiamnak… És ezen a ponton jöttem rá, hogy az igazán jó, társadalomformáló dizájnötletek nem ideológiák által, hanem a birtoklás és a részvétel vágyától hajtva terjedhetnek. Mindezt a kiállításról szóló cikkemben (Hogyan szerettem bele Rövid Jánosba?, Magyar Narancs, 2016. szeptember 25.) szóvá is tettem, mire Gulyás Ferenc olvasói levelet írt, melyben felajánlotta, hogy készít egy hasonló játékszert „a zsurnaliszta fiának”. Éltem a soha vissza nem térő lehetőséggel, de a kiállításon emlegetett „új kézművesség” jegyében én is részt akartam venni a munkában valahogyan. Innen vezetett egyenes út a szervizhez, Gulyi műhelyéhez.
Az „új kézművesség” persze csak nekem volt új, mivel a falfúrásnál és a radiátorlégtelenítésnél még nem jutottam tovább a bütykölésben. Gulyás Ferenc hibás, leselejtezett biciklialkatrészekből készít szobrokat. Épített már autót, dömpert, robotot, madarat, virágot és Szabadság-szobrot, ez lett a Gulyi Recycling projekt. Egy-egy szobor elkészítése az alkatrészek kiválogatásától az utolsó csavarok megtisztításáig 7-9 munkaóra; nem ragaszt és nem hegeszt, mindent csavarozással old meg. „Nehéz ezt szavakba foglalni. Meglátok egy szép, régi alkatrészt, és elindul a kattogás, átáll az agyam tervező üzemmódba. Ez egy más tudatállapot, olyan, mint a meditáció” – mondja.
Miközben egymáshoz próbálgatjuk az alkatrészeket („Ezt itt leflexeljük, az tuti!”, „Ha itt át tudok fúrni, akkor működhet.”), belejövünk a beszélgetésbe. Gulyi 14 évesen kezdett villamosságot tanulni egy vidéki technikumban, később gépészetre váltott, gépipari mérnökasszisztensként végzett. Érdekelte az automatizálás, mérnöknek is tanult, de miután felkerült a fővárosba, hagyta magát eltéríteni – elment jegyszedőnek a Művész moziba. Közben a dédnagyapja egysebességesre alakított Szputnyikjával rótta Budapest utcáit. Ekkor még a biciklis futárok voltak az utca urai, menő foglalkozás volt, aránylag jó fizetéssel. Gulyi jelentkezett a Hajtás Pajtásba, ám szaktudása miatt rövidesen a szervizükben találta magát. Nem bánta meg: imádta a bicikliket, szeretett szerelni, és mivel nagyapjával gyerekkora óta mindent megbütyköltek, ami a kezük ügyébe került, gyakorlata is volt. Ráadásul a bringázásról sem kellett lemondania: telente, amikor a szervizben alig volt munka, a futárok száma viszont jelentősen megcsappant, kedvére futárkodott. „Nyolc telet nyomtam le. Mi telekben számolunk, nem években, az számít igazán” – mondja, miközben próbálgatja, hogyan illeszthető össze a régi stucni és a szintén különleges Sanyo dinamó, aminek a szerviz futár törzsvendégei is a csodájára jártak. A míves, ritka alkatrészbe annyira beleszeretünk, hogy markoló helyett inkább úthengert készítünk – de csak akkor, ha össze tudjuk csavarozni az alkatrészeket.
Hogy megszűnjön a sártenger
Az egészet egy elefánt indította el. Szerelés közben Gulyi mindenfélét beleképzelt az alkatrészekbe, aztán amikor látta, hogy egy „tanyabájkról” leszerelt fékkar ormányt formáz, a tettek mezejére lépett. A második mű egy féklábú, pedáltestű, váltókarkezű punkrobot lett, és „innentől elgurult a gyógyszer”. Feleségének virágot, kisfiának dömpert, a barátoknak robotokat készített, de az ő művei lettek a futárközösség ügyességi versenyein kiosztott díjak is. Noha eljutott dizájnvásárokra és érkeztek megrendelések is, ezen a ponton a fejlődés megakadt. A fizetőképes kereslet külföldön lenne, a terjeszkedésnek viszont gátat szab, hogy az angolnyelv-tudása – mint mondja – „eléggé lóbüdzsé”.
| ||
Gulyi álma egy saját „műterem”, mondjuk, egy családi ház garázsában. A szerelést persze nem adná fel, anélkül nem jutna alapanyaghoz. Persze most már az is előrelépés lenne, ha rászánhatna egy-két hetet a rendrakásra. Szét kéne válogatni az alkatrészhalmokat, ami azért is nehéz, mert az ismerősök folyamatosan hozzák az újabb zsákokat.
Lassan összeáll az úthengerünk, belekezdhetünk a fogkefés tisztogatásba. Mintha valahonnan ismerős lenne a vadiúj művünk, némi fejtörés után rájövünk a megfejtésre. Nagyon hasonló munkagép szerepel a Robog az úthenger című, 1976-os tévévígjáték-sorozatban, amelyben az élelmes, pengeeszű Józsi (Szabó Gyula alakításában) szerez egy fatüzelésű úthengert a falujának, hogy végre rendes utat építhessenek, és megszűnjön a sártenger.
Bár a Gulyi Recycling projekt neve a divatos újrahasznosításra utal, és ezért is került be az Iparművészeti Múzeum kiállítására, Gulyás Ferencet nem érdekli az ideológia, pontosabban nem azért jutott eszébe az alkatrészek újrahasznosítása, hogy bármire felhívja a figyelmet. „Ahonnan én jövök, ott semmit sem dobnak ki. Nagyapám a lyukas vödröt is megjavította vagy eltette, hátha jó lesz egyszer valamire. Gyerekkoromtól ezt láttam, és bár ez most nagyon divatos lett, tényleg fontos is, mert enélkül még kevesebb emberben tudatosulna, hogy a túlpörgetett fogyasztói társadalom nem fenntartható” – mondja. Ha változtatni akarunk, „kicsiben” kell kezdeni, teszi hozzá. „Ha neked vagy nekem természetessé válik, hogy a dolgokat meg is lehet javítani, nem kell mindjárt kidobni, akkor előbb-utóbb mások is rájönnek erre.”
Gulyi most is mindenhova biciklivel jár, a tömegközlekedés „nem az ő világa”. Természetesen autója sincs, bár ennek néha érzi a hiányát – például, ha szólnak egy szervizből, hogy összegyűjtöttek neki egy ládányi alkatrészt. De ezt is meg lehet oldani egy jó futárzsákkal vagy teherbiciklivel.
Az úthengert másnap átadtam a fiamnak – a fogyasztói társadalom forradalmasításáról még ráérünk beszélgetni.
