Brüsszel Európa fővárosa igyekszik lenni, és ezt valószínűleg arra alapozza, hogy egy nap alatt lezavarnak benne több ezer konferenciát, mert minden ár ECU-ban is fel van tüntetve a boltokban, mert az ötvenhatos busz a NATO-ba megy, és mert minden napra jut egy háromfős tüntetés, ami teljesen hidegen hagyja a közvéleményt. Hol a bankautomata-kezelők, hol a csipkeverők elégedetlenkednek. Ha a többnyire elérhetetlen és túlterhelt konferenciaszervezők empátiás képességeire, a reggeli gyanánt tálalt abrakra vagy a város kommunikációs készségeire alapoznák a törekvéseiket, akkor illúzió volna az elképzelés.
A rue Traversiére 8-ban, ahol egykoron Van Gogh borogatta a fülét, ma esténként vidám színes fiatalok isszák a Kriek nevű, meggymárka ízű sört. A szálló, bár hangulatos, annyira alkalmas a csoportdinamika fejlesztésére, mint egy szibériai osztálykirándulás. Olcsó a vacsora, de többnyire poharaslevesben, spagettiben és muszakában merül ki a választék.
Négy nap kemény munkával sikerült lezavarnunk experimentális riportfilmjeinket ebben a neoszürrealista városban, kirendelt segítőnk, a kerületi frankofón médiaanimációs centrum munkatársának közreműködésével, így a fennmaradó időben nem tagadtuk meg magunktól a minimum kétarcú társadalomról való további ismeretszerzést.
Alkalmi munkahelyünk csak néhány utcával feljebb volt a szállásunktól, a törökök lakta negyed kellős közepén, de erre csak később jöttünk rá.
Brüsszelben a villamosok
kis túlzással óránként járnak. Az ajtóik igen szűkek, így a túlsúlyosak és a részegek ki vannak zárva a közlekedésből. A metró nem kevésbé zavarbaejtő vízió, mint a város, mert az állomások nagy részét kortárs művészek alakították ki. A Stuyvenbergh nevű megálló például azóta is visszatér nehéz napokon az álmaimban. Itt soha nincs egy teremtett lélek sem - ami a város bizonyos részein valahogy természetes -, szénbánya tárnájához hasonlatos falszerkezetben századelős polgárok jelmezeibe öltöztetett porcelán szellemalakok sokkolják a magányos várakozót, időnként bebúg a mozgólépcső. Kész megkönnyebbülés, ha feltűnik egy metró.
Mindenekelőtt Európa legszebb főterét, a Grand place-t, a pisilő puttót, azaz Brüsszel legöregebb polgárának híres szobrát, a Maneken Pist és egy valódi belga sörözőt szerettünk volna látni. A főtéren állkapocsgörcsben szenved az átmenő forgalom. Vad barokk és gótikus épületek, párkányok és ballusztrádok, különös hangulatú szobordíszek és merész aranyozások verik le a lábukról a turistákat. A macskakőre rogyva bámulnak, mintha még mindig Egmont gróf kivégzését közvetítenék egyenesben. Innen délre szűk utca vezet a szoborhoz, kifelé a térről már nagyjából azonos árfekvésben kaphatók a sörök, a pralinék és a csipkék. A rue des Grends Carnes derekán hugyozik megállás nélkül a nemzet szimbóluma. Alig akkora az egész,
mint egy lábszárcsont
Az idelátogató hírességek úgy óhajtanak bekerülni a történelemkönyvbe, hogy ruhákat varratnak neki. Az összes pisilőfiú-szuvenírdiszkont - a kerti törpe pisilő fiútól a kacskaringós nemi szervével dugót húzó fiúig - megtekintése után a történetünk szerves része lett a szexuális vérszomj folyamatos elfojtása. Patricia Kelly, a CNN helyi tudósítója egy kulturális betevő során célzott is rá, hogy a nemiség bármilyen hírértékű megfogalmazása tabu ebben az országban. Az első közeli sarki bárban, a Taverna Maneken Pisben a pult lábazatát alkotó szökőkút-installáció persze nyüzsög a csábítóan pucér, klónozott gyerekektől. A gyümölcssörök hetvenöt frankba, a lágersörök nyolcvanba, a nagyon finom, erős és óarany színű Kwak, amit lombikban szolgálnak fel, száztíz frankba kerül. Sörivóknak és kukkolóknak ez a város a peepshow-mennyország.
Enni viszont nem
itt, hanem a multikulturális helyeken érdemes. Kiváltképp a görög és török kajáldák hangulatosak. Török pizza, hawaii girosz, marokkói lepény minden mennyiségben. Itt úgy hívják: import szendvics. Szállásunktól egy percre, a Chausée de Haechten egymást érik a szendvicsbárok, a kávézók és az éttermek, ahol kétszáz frankból ki lehet hozni egy egzotikus ebédet.
Egyszer érdemes megkóstolni a híres belga kagylót. Nyilván vannak olcsóbb és kevésbé elegáns helyek, mint a Rue de Bouchers, azaz a hentesek utcája a belvárosban, de úgy döntöttünk, egyszer élünk, és megszálltuk a La Cotelette éttermet. Habib, a főpincér mussels in Brussels felkiáltásokkal terelgeti befelé a vendégeket, és örül, hogy négyszázhetven frankért nem sokallják a vacsorára kínált kagylós menüt. Fejenként egy-egy vasfazéknyi kagylót fogyasztottunk el, hagymás-káposztás lében, házi majonézbe mártogatva. Valószínűleg elettük az eszünket, mert olcsó kastélybort rendeltünk, így kétszer annyiba került a vacsora, Habib pedig vigyorgott, mert aznap is fogott palimadarat. Élvezet kagylót felböfögve keresztülsétálni a Qartier Royalon, és résnyire behízott szemmel csodálni a klasszicista palotákat és épületegyütteseket, valamint a sajátosan freudiánus és artisztikus kertművészetet. Éjszakánként valószínűleg kirendelik ide a csipkeverőket, és társadalmi munkában kiveretik velük a szerencsétlen fákat, így aztán reggelre elönti az utcákat a gyanta, és a legújabb művészeti trendnek megfelelően nőnek a fegyelmezett lombok. A király nem volt a palotában, ez biztos, mert le volt eresztve a nemzeti zászló, csak egy hatalmas kosovói lobogó küzdött a széllel egy fekete Mercedes tetején. Két ember éljenzett a tövében.
Nekünk mégis a Ribacourt-on lévő Kulturális Minisztérium menzája lesz az örök véres kulináris nosztalgia, mindennapi félig sült bélszínünk emlékezete. Sehol egy egészséges, zöld arcú vegetáriánus. Az épület kiköpött budapesti Francia Intézet, a posztmodern fémszerkezeteivel és belső üvegudvaraival, a falon úszkáló kék asszonyok pedig Brüsszel speciális skizofréniájának termékei. Olyan halandó is betévedhet a kultúra hivatalos palotájába, aki alulművelt, de életrevaló és tudja, hogy itt a legolcsóbb a kávé meg a franciakrémes.
A Botanique a schönbrunni kastélyéhoz hasonlatos üvegház és park, benne színháztermek és kávézó. Brüsszel legjobb spenótos pitáját lehet itt kapni, és egy esti program kapcsán meg egy kanadai kulturális ügynök segítségével még a Velvet Underground egykori dokumentátorával, Gerard Malangával is sikerült összefutnunk, miközben épp Andy Warholból haknizott. Warhol filmjei tűrhető trippek, de Malanga költői estje és a boszniai háborúról írt nyolcoldalas hőseposza egy fiatal muzulmán lány égszínkék szemének tükrében túlkapásnak bizonyult. Ennyi vegetáló sznob prepunkot ritkán látni egy kertben. Közel a segítség, mert öt percre van a Travers jazzbar, aminek számtalan kegyes pillanatot köszönhetünk. Megismerhettük esténként a belga jazz krémjét, meg plusz kétfajta sört, és az sem zavart senkit, ha hajnali kettőkor két nyelven hangzott fel asztalunknál a Marseillese.
Érdemes a belvárosban is körülnézni éjszaka, mondjuk az Auguste Orts környékén. Van ott egy
szórakoztatóól,
ami igen erősen emlékeztet az ex Club FM98-ra, csak Beurskebeurknak hívják, és építészetileg annyiban szofisztikáltabb, hogy egy régi templombelsőből van kialakítva. Annyiféle sört mérnek, szigorúan a megfelelő poharakban - ez egyébként mindenütt aranyszabály -, hogy mire megállapodna az ember egyfajta sörnél, épp ideje odébbállni a szomszédos L´ Acrobate zenés-táncos mulatóhelyre. Oda nem térhetünk vissza soha többé, mert nem voltunk hajlandók kilépőt fizetni, miután bent versenyben letáncoltunk egy tizennyolc éves egyiptomi férfimanökent.
Európa fővárosában központi cybercafénak is kell lennie. Ez a Cyber Theater a Pite de Namur metróállomásnál. Nagyon reprezentatív, mint maga a város, csak nem eléggé operatív. A frizurák, a generációk közötti béke, a krómozott WC-ülőke, a fraktálfilmek, a lemezlovaspárbaj, a vitrinbe illő hardverek, mind rendben vannak, ám az elektronikus tűzfalak miatt kizárólag a neccképet lehet nézegetni a monitoron.
Állítólag régi hagyomány, hogy a kocsmák egy részét a halálkultusz jegyében rendezik be. Ebből a műfajból kettőben is volt részünk.
Az egyik kevésbé gusztustalan
a Halloween a főtérhez közel a rue des Grand Carmes-en. Itt még étvágya is van a vendégeknek a Drakula bárót evés előtt, evés közben és evés után ábrázoló festmények alatt. Mi viszont inni sem tudtunk, a ferences rendi pincér ugyanis két portói után közölte velünk, hogy többet nem hozhat, mert abból baj lesz. Hiába hivatkoztunk arra, hogy Drakula közeli rokonai vagyunk. Az egészen morbid Le Cercuel, a Temető is a főtér mellett van, és senki ne csodálkozzon, hogy a ravatalozónak berendezett helyen nem mosolyog a felszolgáló. Nem lehetett vidám gyerekkora. Biztos kirostálták az Addams Family szereplőválogatásán. A műanyag koszorúk alatt és az asztalnak kinevezett koporsón kissé zavartan nyomtuk le a torkunkon a démon spermája meg a halotthúgy elnevezésű koktélokat. Egyedül belga barátaink vidám mosolya és vendégszeretete akadályozott meg abban, hogy a koporsóra hányjunk. Mekkora vidámság ezután egy olyan drága hely a főtéren, mint a La Chaloupe sok ragyogó kristálycsillárral, kandallóval. Ideális terep a Trappista Chimay típusú sörrel való ismerkedéshez. Odébb egy diákpénztárcához szabott igazi bohémtanya, a Le Soleil kínál terápiát a sokkra egy század eleji ruhabutik helyén.
Ráérős napon megéri
egyszer végigjárni a belváros pentagonba zárt sugárútjait, amelyek a régi, XVI. századi városfalak mentén épültek. Amikor ködösebb az idő, nem is látni az utak végén álló katedrálisokat. E zarándokút során derül ki, milyen mozaikszerű a város. Vannak gettó- és életszerű részei, török és arab negyedek bazársorokkal, erőszakos iskolák, az állomáshoz vezető úton pedig, mint rendesen a nagyvárosokban, piros lámpás negyed. Egyedül a kurtizánok kora megdöbbentő: nem a pedofília, inkább a gerontofília vagy a nekrofília tárgyát meríti ki. A Déli pályaudvar mögött ijesztő EU-tisztviselőtelep, itt laktak valaha a spekulánsok és a sznob kisemberek, arrébb plaza plaza hátán, mintha letaroltak volna emiatt egy fél várost.
Az Atomiumot nehéz lehet látni a népnek, aki nap mint nap az atomerőművek ellen tüntet. A Heysel ékessége, ami 1958-ban épült a nemzetközi vásár tiszteletére, egy lerobbant birodalmi lépegetőhöz hasonlatos. Nem mentünk fel az atomgolyókban berendezett múzeumba és étterembe, meg a környéken lévő Minieurópát sem néztük meg, pedig az apró Big Ben, a liliputi Vezúv és a szabad szemmel még épp látható sevillai bikaviadal már Világifjúság-rajongó korom óta izgat. Vetettünk egy pillantást a nyolcvanöt óta szomorú emlékezetű Heysel Stadionra, de a hétszáz frankos kombinált jegyet inkább finom házi sajtra és Brugs búzasörre cseréltük be a domboldali Le Regant söröző lovirajongó nyugdíjasaival. Nekik és nekünk is lesz miről beszélni még néhány évig.
Brüsszel a magas művészetre is ad. A Királyi Szépművészeti Múzeumban szerencsénkre épp
René Magritte
összes fellelhető műveinek kiállítása zajlik. Háromszázötven frank ellenében egész nap ott grasszálhattunk a nagy polgári szürrealista képei között. A művészet kommercializálásának legérdekesebb választékát tekinthettük meg a Magritte-használati tárgyak alkalmi boltjában. Valahogy klappol a belga életérzéshez az, hogy a festő, bár francia volt az anyanyelve, soha egy percre sem bírt annyira ellazulni, hogy munka közben levesse az öltönyét, miközben ez a durva mozi ment neki belül.
- sisso -
