"Volt egy nagyobb összeged, amit arra kaptál az öregedéktől, hogy meglátogasd a nagyit Németországban. De az egészet elmulattad este. Ülsz egy vadidegen ágy szélén, és ezen gondolkozol. Csak egy klarinétod van."
Áron húszéves, idegenforgalmat tanul Szegeden. A hét vége felé áll ki a város főutcájára, ha "bitangosnak" ígérkezik a szombat esti "kirohanás" - vagyis mindig. Aztán vasárnap reggel az ágy szélén ülve elgondolkodik.
Noha klarinéttal még nem hallottuk, Áron története ismerős. Hiba volna azonban mindjárt arra gyanakodni, hogy minden valamirevaló utcazenész karrierje másnaposan kezdődik. Bár némi fejfájásra Levente is emlékszik tíz év távolságból. Debrecenbe akart hazajutni a fővárosból. Előbabrálta a gitárt, s izzadt tenyérrel játszani kezdett. Jó félóra is beletelt, mire összedobták neki az útravalót. Elég is volt. Aztán egyre többet kattant a zár a keménytokon, és egyre könnyebb pénzt hozott a rutin. Ám a megszokás nemsokára unalmassá tette a hobbit: az édes hangszerből gyűlölt munkatárs lett. Levente manapság már pálinkában utazik, a haverokkal futtatják a kereskedést. Idén végzett néprajzkutatóként az egyetemen, csak alkalmi szórakozás a muzsika.
A kollégiumi szoba akasztóján népviselet: buggyos ujjú fehér ing, fekete nadrág, mellény. Amúgy teljes a káosz - mozdulni sem lehet a hangszerektől. Tangóharmonika, mandolin és tambura hever az ágyon, a többi foglalt. "Í szeven, dí, éjj" - magyarázza a copfos harmincötös a szemüvege fölött az esti beugrónak. "Most okéj, csak gyorsabb kicsi."
Zaránd angol-magyar vegyes házasságból született. Húszéves koráig csak anyja nyelvén beszélt, egyszer sem járt az apaföldön. Aztán egyre többször. Manapság már az év felét hosszabb-rövidebb szakaszokban kaposvári barátnőjénél tölti, másik felében kamionsofőrként dolgozik "at home". Egy darabig keresett nálunk is "rendes" munkát, de nem talált. Akkor vette elő a hurdy-gurdyt, azaz a tekerőlantot.
A fiatalokra esküszik. Éjszaka indul, forgalmas diszkót keres, a közelében kapja ölbe a hangszert, és a kiszűrődő basszus dübörgésére tekeri a "Téjlen nágyon hidég váhnÉ"-t. A zseléfejűek megőrülnek érte: spiccesen szeletelnek félkörben, csak úgy szórják a "papírt". "Náh, jó lész így", csap a térdére. Vége a próbának, kalapozni kell még a kora esti fellépés előtt egy órát - már csak ötvenöt fontja maradt, és messze Kaposvár. Ráadásul az öreg Citro‘nből is dől az olaj, kész pénznyelő. "Szija később!"
A komoly(abb) zenészek inkább csak szezonális jelleggel választják a placcot. Zeneművészetisek tucatjai váltják gyakorlati haszonra a zeneelméletet. Legtöbbjük eleve a külföldi turistákat csalogató tereken keresi a "tandíjravalót".
Erzsébet családjában nemcsak a Liszt Ferenc térnek, de az utcazenélésnek is hagyománya van már. Szinte kézenfekvő volt, hogy hét éve ő is elkezdett brácsázni a járókelőknek. "Tizenhat évesen gondoltam, besegítek édesapának a taníttatásomba: titokban kijártam a budai Várba. Lassan kitapasztaltam, hogy mikor és mit érdemes játszani. De álmomban sem hittem volna, hogy Bachhal, Schuberttel meg musicalekkel óránként tízezer forintot is megkeresek majd." A pénz új hangszerre, ruhákra, könyvre megy el. "Nem is szégyellem, hogy jól élek, nem szeretném, ha azt hinnék, kenyérre kell." Ha jó az idő, tavasztól őszig akár mindennap kiáll, sőt nyaralásra is viszi a hangszert. Erzsébet a diploma megszerzése után neves zenekarba vágyik, de mint mondja, "a színhely varázsa és a járókelők közvetlen visszajelzései olyan különleges élményt jelentenek", amiről már amellett sem mondana le.
Törvényen kívül
A XX. század első felében vendéglátózásból kimaradt cigányzenészek konkuráltak a vak hegedűsökkel, sőt hárfásokkal, tanult, korábban jobb sorsú, de lecsúszott zenekari szólistákkal, kintornásokkal vagy éppen süket szájharmonikásokkal: az utcazenélés és a koldulás között mindig nehéz volt meghúzni a határvonalat. Az ötvenes évektől kezdve erre nem is volt szükség, koldust, utcazenészt egyformán begyűjtöttek mint közveszélyes munkakerülőt. De mivel a beatzene megjelenése rengeteg "hagyományos" zenét játszó vendéglátóst az utcára sodort, a hatóság is elnézőbbé vált, a nyolcvanas évekre pedig az utcazenélés egy polccal feljebb, a tűrt kategóriába került. Az utcazenélés szabályozása a rendszerváltás után önkormányzati hatáskörbe került. Minthogy elsősorban nagyvárosi jellemző, természetesen Budapesten van a legtöbb "kalapos". A műfaj mint közterület-használati tevékenység ennek ellenére nem szerepel az erre vonatkozó fővárosi rendeletben. Így fordulhat elő, hogy egyik nap a rendőr vagy a közterület-felügyelő elhajtja a művészt, másnap pedig szó nélkül megy el mellette. Bár semmilyen jogforrás nem tiltja az utcán való zenélést, ha felszólítják rá, a muzsikusnak pakolnia kell, hiszen ugyanakkor engedélye sincs arra, hogy közterületen zenéljen. Az exlex állapot megszüntetésére a múlt nyáron terjesztett be módosító javaslatot Ikvai-Szabó Imre (2005-től főpolgármester-helyettes) és Körmendy Ferenc, a kulturális bizottság elnöke. Körmendyék eredetileg (többek közt) egy - akár az utcazenészekből álló - testület által adható, évenként megújítandó engedély bevezetését tervezték, amely kirostálta volna a "nyugalom megzavarására fokozottan alkalmas" muzsikusokat. Továbbá kijelölték volna azt a körülbelül kétszáz helyszínt is, ahol - persze korlátozott időben - a zenélés "szükséges és kívánatos". A javaslat benyújtásakor londoni, New York-i, párizsi példákat soroltak. Az előzetes egyeztetéseken azonban kiderült: a Főpolgármesteri Hivatalnak nincsenek eszközei az engedélyezéssel járó többletmunka elvégzésére; a képviselők pedig szociális érzékenységükre hivatkozva ágáltak ellene, hiszen a rendelet módosítása rengeteg kényszerzenészt fosztana meg a napi betevőtől. Végül csupán annyi került a közgyűlés elé, hogy jelképes havi kétszáz forintért bárki megkaphatná az engedélyt, amelyet aztán lobogtathat kötekedőbb "térerő" felbukkanásakor. A képviselők döntő többsége azonban még ezt az indítványt is leszavazta.
József kerekekkel szerelt faládákat zakatoltat a Deák téren. Maga eszkábálta őket: "az asztalosok mind ragasztanák, tipliznék az ilyet, úgy meg nem tartanának semeddig". Leparkol a virágágyás mellett, leteríti a zöld ipari lábtörlőt, szétnyitja a kissé billegő állványokat és az ülőkét. Aztán jönnek sorban a füstüveg lapokra sziloplasztozott, vízzel tültött uborkás és lekváros üvegek. Egy fémkazetta a kassza, az előző napi fellépés némi aprójával egy méterrel kerül a hangszer elé, a földre. Egy ládában laposelem, fekete és piros áramfogó csipesz a pólusain; a vezetékek végén diszkmen és hangszóró. József, kezében a gumibandázsba tekert verőkkel, munkához lát.
Ütős szakon végzett a Zeneakadémián. A befőttespalackokon már korábban elkezdett gyakorolni, éppen húsz éve rabja az "üveghangnak", soha nem is foglalkozott mással. "Nem annyira az ötlet eredetisége a lényeg, hanem hogy kevesen kötelezik el magukat az üvegzenélés mellett ilyen szinten." Aztán kivitte az utcára is a tudományát, nemcsak a pénz, de a büszkeség miatt. Hamar felismerte, jövedelmező ez a szerelem. De hamarosan minden térről elzavarták. Nem vitatkozott, nem szólt vissza egyszer se. Kocsiba ült és körbekocogtatta Nyugat-Európát. Néha hazalátogatott rövidebb-hosszabb időre, figyelte a híreket, fél éve költözött vissza. A Keletinél, a Moszkva téren vagy a Deákon persze csak a felét keresi a kinti "bérének", de itthon olcsóbb is az élet, nem panaszkodik.
A CD-ről szintetizátoros alap duruzsol, a többi meg a csuklókban. Napi három óra kint az utcán, s még kettő otthon: csiszolni a rutinon. József repertoárja másfél óra. Rossiniék mellett jut idő a dél-amerikai slágerekre is. És persze a saját szerzeményekre - ha minden összejön, még az idén lemezen is megjelennek.
A rohanó embereknek csak egy percük van megállni, de sok ráérő is akad, hamarosan már egy kisebb tömeg hallgatja a zenét. Nyílnak a pénztárcák, fényképezőgépek kerülnek elő. Egy japán turista diktafonos mobilját nyújtja közelebb, fél kézzel szerencsétlenkedik az olvadó fagyival - a felesége ezt kamerázza. József közben egyik szemével az eget kémleli, az eső elhangolhatja a hangszert.
Egy óra után tart öt perc szünetet. Leguggol mellé az egyik hallgató, váltanak pár mondatot. "Egy keresztény rendezvényre hívott, hogy játsszak zsoltárokat" - taglalja utóbb. - Nem a katolikusokkal van bajom, félre ne értsd, és persze a zsoltárok sem jelentenének problémát. De a kettő együtt?"
Mintegy ötvenezer látogatójával az idén hatéves Veszprémi Utcazene Fesztivál a legnépszerűbb közönségcsalogatója a városnak. Mára már demójuk alapján rostálják a jelentkezőket; a meghívottak aztán öt napon keresztül profi hangosítással, belvárosi színpadokon kereshetik a hallgatóság kegyét - napi egy órában minimum. A szervezés kollégiumi szállást és napi két meleg étkezést, a városvezetés elnézőbb rendőröket "biztosít" az olykor éjszakába nyúlóan "előadó" zenészeknek. A szakmai zsűri idén 500-500 ezer forinttal díjazta a két legjobbnak ítélt "utcai produkciót". (Köszönet Péter Miklósnak és a Veszprémi Utcazene Fesztivál szervezőinek a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségükért.)
