Gyárlátogatásra indulunk egy ellenturisztikai kez-deményezés és a Budapesti Õszi Fesztivál keretében. Hol gyár állott, most kőhalom - ízetlenkedhetnénk, de a víztoronyból a panoráma enyhet ad borongó kedé-lyünknek.
Miért is ne avatkozhatnánk be zavarkeltés céljából a "turisztikai folyamatokba" (habár éppenséggel nem gyötör bennünket ez irányú vágy), miért ne kapcsolódhatnánk be az ezekkel szembeni alternatívák kidolgozásába - főleg, ha mindezt egyszerre kapcsolhatjuk össze az alternatív művészeti félmúlt felidézésével és a hoszszan tartó, erőteljes rozsdaövezet-fílinggel?
Ez a szellemiség emeli mintegy magasabb régiókba a szombat délelőtti riporteresdit, melynek keretében először is megismerkedhetünk a 99-es busz kínai piacra tartó, tarka közönségével, hogy aztán belépjünk a Vajda Péter utcát szegélyező ódon lakótelep udvarára. A kimagasló fényképezőgép-ellátottsággal tüntető csoportozat középpontjáról kiderül, hogy ő Bartha Sándor grafikus, pár éve helyi lakos, és azzal a Detour Brigade-dal áll átfedőleges viszonyban, amely elhelyezte honlapján (www.detourbrigade.hu) az idézett ellenturizmus-ügyi indítványokat. Kritikai akciónk mindazonáltal békés séta lesz csupán ("Figyeld a piros ernyőt!" - hirdette már a meghívó is), amely máris kezdetét veszi, mielőtt még kellő figyelemben részeltetnénk az önkörébe zárt, árnyékos, mégis kellemes, egyhangúnak semmiképp sem mondható lakótelepet. A MÁV Gépgyárának a múlt század elején emelt épületegyüttese az ilyen típusú szociális gondoskodás egyik korai példája volt - a szoba-konyha, folyosói WC nem jelentett megalázóan szűkös lakóteret. A (kád- és gőz-) fürdő a központi épület alagsorában volt, de óvoda, mosoda, jéggyár is üzemelt a kolónia területén, az ott élő, mintegy kétezer munkás életének megkönnyítésére - és helyben tartására.
A közösségi kulturálódás helye az a bizonyos központi épület volt: vendéglő, tekepálya, olvasókör nagy könyvtárral, szövőműhely az asszonyoknak, zenegép a nagyterem karzatán. 1945 után persze nem gyakorolhatta ilyen rendezetlen keretek között a hatalmát a munkásosztály, ettől kezdve már csak az (1873-ban még németül, Stahlton néven alakult) Acélhang dalárda őrizte a munkásművelődés emlékét.
Éppen ide, a későbbi Vörösmarty művházba tartunk. Az épületet jelentős részben felújította A Biblia Szól néven térítő, étkezdét, iskolát, nyugdíjasklubot működtető amerikai eredetű szekta?, kisegyház?, vagyis a mögötte álló alapítvány. Azerbajdzsántól Üzbegisztánon át Thaiföldig tevékenykedő ifjú magyar misszionáriusaik fényképei díszítik a szépségesen tágas és egyszerű nagyterem falát. Mi tovább és följebb megyünk, az ide csatlakozó víztoronyba. A középszintjéről kisebb terem nyílik, és ez arról híres, hogy két évig itt zajlottak az Erdély Miklós-féle kreativitásgyakorlatok. Ezek derűs mibenlétét az eredeti felvételekből a szintén közreműködő Maurer Dóra által összeállított, bő félórás film fedi fel, amit helyben le is vetítettek nekünk: rajzolj úgy, hogy közben a szabad kezeddel a melletted ülő rajzoló kezét vezeted!; rajzolj kifelé fordított rajztáblán!; rajzolj zenére táncolva; formálj, mozogj, szóval az a tiszta, szép, klasszikus önfelszabadítás. Ugyanennek egy évtizeddel későbbi, nyersebb és szervezetlenebb külsőségekben megnyilvánuló formáját utóbb a pincében idézhettük föl, de hátravolt még a víztorony teteje és a fönti panoráma, habár többségünk turistás fegyelmezetlenségében már a film alatt felsomfordált bámészkodni.
És akkor a pince, egy oldalbejáraton át. Bizony ám: a néhai Fekete Lyuk. A csoportban lévő nagyszámú külföldiben alighanem őszinte riadalmat keltett, amikor a jórészt hallomásból tájékozott, ám az autentikus voltukat egyre mélyebben átélő hazai erők egymás szavába vágva, rossz angolsággal/németséggel/franciasággal igyekeztek megvilágítani számukra a hely, a kor és az érzés jelentőségét.
Sétánk második részében az egykori gyáróriás, a Ganz-Mávag méltatlanul szétzüllött, lerongyolódott területét jártuk be. Tegnap híd, kazán, villanymozdony, motorvonat, ma meztelennős fürdőlepedő- és gatyaraktár, zokninagyker. Négyszázezer négyzetméter, húszezer alkalmazott, Ganz Ábrahám-féle kéregöntés, Jendrassik-rendszerű dízelmotor - a magyar ipartörténet a Svájcból 1841-ben Magyarországra érkező öntőmunkástól a Monarchia egész területét átfogó terjeszkedésen és a harmincas évek sikeres termékváltásán át a hosszú agóniáig és a teljes szétrohadásig az utóbbi három évtized folyamán.
Ekkor derült ki, hogy csoportunk őszesebb tagjai között egykori ganzosok is vannak, ők mutogatták aztán, hol is szerelték össze a mozdonyokat, itt voltak a régi Ganz-üzemek, túloldalt meg a Mávag csarnokai. Sikerült behatolnunk egy még működő öntödébe, és a létszámunk ahhoz is elég meggyőzőnek bizonyult, hogy a kínai, szerb, ukrán, román és persze magyar kereskedők csak méltatlankodó megjegyzésekkel, de ne tettleges fellépéssel kísérjék pimaszul dologtalan, kíváncsiskodó téblábolásunkat. Teljes zűrzavar és egyenetlenség, nyitott, kongó lépcsőházak, tulajdonrészek határait sejtető, buta színű kerítések, omladozás itt, látványtatarozás ott. Egyedül a gyors haszon hisztérikus törekvése látható: semmit sem hozzátenni, semmit sem költeni.
A program kiegészítéseként pár nappal később szerény kiállítás nyílt a Vármegye utcai Vármegye Galériában: fotók a gyártelepről, valamint sétánk videója. Különösen szórakoztató nézni, ahogy ülünk és nézzük, ahogy néznek az említett filmen a kreatív gyakorlatozók. De a fényképek is rendben vannak.
