Szarvasok, védett madarak, apróvadak járnak ide

Lokál

Meszes futóhomokon kezdett gazdálkodni tizenegy, vadászattal is foglalkozó földtulajdonos 1997-ben. Erdőt, csenderest is telepítettek. Az élővilág egyre gazdagabb, és nő a védett fajok egyedszáma is.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. szeptember 16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Menekültek ülnek a földút szélén, szorosan egymás mellett. Rendőrök állnak körülöttük, a közelben két autó. Erdei tisztásra láttunk rá pár pillanatig, ahogy autóval haladunk; néhány kilométerre vagyunk a szerb határtól, a kerítéstől. Ez Csongrád-Csanád megye délnyugati széle, a Homokhátság, bizonyos szemszögből már az ígéret földje.

Pedig a talajnak egy százalék alatti a humusztartalma, az évi átlagos csapadékmennyiség alig több mint ötszáz milliméter, és az sem egyenletesen oszlik el. Álló- vagy folyóvíz, ahonnan öntözni lehetne, nincs a közelben, csak 6–8 aranykorona értékű szántók, legelők, gyümölcsösök.

Erdő eredetileg 21 százalékát borította a 11 földtulajdonos alapította Bogárzó Vadászegyesület 3700 hektáros területének, mára ez az arány meghaladja a 40 százalékot. A pályázati lehetőségeket kihasználva, illetve önerőből gazdálkodnak, egy-egy döntésük néha sokkal inkább a természetnek kedvező karitatív akcióra hasonlít, legalábbis a megtérülés hagyományos szempontjai alapján.

 
Egyre mélyebbre kell ásni (Szél István és az itatógödör)
Fotó: A szerző felvétele 

Pusztaszil, keleti tamariska

Egy „komplex zöldmezős beruházás” itt úgy néz ki, hogy egy évtizede nem művelt, félig-meddig kiszáradt alma-, kajszi-, szilva- és őszibarack-ültetvény gazdát cserél. Az új tulajdonos – aki sportvadász – kivágatja a gyümölcsfákat, erdőt telepít. A szürke nyárt és akácot vadőszibarackkal, mirabolánnal szegélyezi. Mivel a fák sorban vannak, és egy idő után, ahogy felnőnek, át lehet látni alattuk, olajfából, pusztaszilből átláthatatlan sűrűt is telepít, tízhektáronként egy hektárt. Itatókat mélyít, etetőhelyeket alakít ki. Máshol a takarást olajfa, pusztaszil mellett vadrózsa, orgona, hóbogyó, keleti tamariska, galagonya, kökény alkotja. Ennek a munkának a haszna a fajgazdagság, az egyes fajok egyedszámának növekedése. Ami itt élőhelyre talál, azzal lehet észszerűen gazdálkodni. Minden sokkal egyszerűbb így, hogy a földtulajdonosok a vadászok. Ott, ahol a gazda nem tagja a vadászatra jogosult társaságnak, rendre fölvetődik a kérdés, hogy kinek mikorra térül meg a befektetett pénze.

„Nálunk évi ezer forint a tagdíj, ez inkább az összetartozás jelképe – mondja Szél István, az egyesület vadászmestere, a megyei vadászati hatóság tisztviselője –, sokfélék vagyunk, a vadászatra fordítható időnk szempontjából is, mert van, akinek egy évben egyszer van módja kimenni, másvalaki akár minden másnap megtehetné. A szerencsének is jut szerep abban, hogy kinek mennyi a zsákmánya. Az az elvünk, hogy mindenki annyit fizet, amennyit kivesz a kosárból. Amikor eljön a betakarítás ideje, tehát vadászunk, vadásztatunk, az ebből befolyó pénz 99 százalékát visszaforgatjuk. Ha egy pályázathoz önerőre van szükség, olykor tagi kölcsönből oldjuk meg a helyzetet. Vannak tagjaink, akik hajlandók nagyobb áldozatvállalásra annak érdekében, hogy amit 1997-ben elkezdtünk, folytatódjon. Ez olyan munka, amely mindig ad feladatot.”

Magyarországon máshol is próbálnak hosszú távra tervezni a vadászok, váltakozó sikerrel. A második világháború előtt a legtöbb helyen ugyanaz a személy vadászott, akié a szántóföld és az erdő volt. Egyedül döntött mindenről, és az elhatározás mellé odatette a pénzt. Most egy-egy terület hasznosításának módjáról többen határoznak. Az 1997-ben elkezdett vadászati üzemtervi ciklus idején Csongrád megyében 46 vadgazdálkodási egység, vagyis ennyi vadászatra jogosult társaság és vadászterület létezett, 2007-ben már 61, 2017-ben pedig 76. Régebben 18–20 ezer hektáros vadászterületek voltak, most a legtöbb 4–5 ezer hektáros. Egy-egy tízéves ciklus előtt megy a verseny: a vadászközösségek a terület megszerzése érdekében ígéreteket tesznek, és amikor elkezdődik a gazdálkodás, az is előfordul, hogy a lendület alábbhagy. Ez kormánytól, pártoktól, történelmi korszakoktól független jelenség.

A gazdálkodás módszerei is eltérőek. Ahol nincs megfelelő élőhely, kibocsátással növelik a természetes fácánpopulációt.

Ezeken a területeken egy nap alatt puskavégre kerülhet akár több száz fácánkakas is. A Bogárzó Vadász­egyesület területén, ahol nincs kibocsátás, egy évben lőnek ennyit.

Viszont az erdőn-mezőn nevelkedett fácán magasan repül, nem olyan könnyű eltalálni.

Ezt a munkát élőhelyfejlesztésre alapozott vadgazdálkodásnak nevezi a szakma. A lassan huszonöt éve folyó homokháti gazdálkodásnak, a komfortos élőhelynek, víznek, ennivalónak, búvóhelynek és nyugalomnak van szívó hatása. Ezen a területen régen egyáltalán nem volt jellemző a gím- és a dámszarvas, most igen, és az utóbbi fajnak nagyon erős állománya alakult ki, az őzek és az apróvadak mellett. Ez azzal jár, hogy az állományt védeni kell. A jó élőhely a ragadozókat is vonzza. A róka mellett szaporodik az aranysakál, ezek gyérítésére nagyon figyelnek. Tavaly itt 75 rókát fogtak, tavalyelőtt 111-et.

„Az aranysakál sokkal óvatosabb, mint a róka. Egy elpusztult őzből ettek a ragadozó madarak, rájárt a róka is, a sakál azonban – ezt a friss hóban lehetett látni – úgy ment a tetemhez, hogy kétszer körbekerülte a magaslest 70–80 méter sugarú körben, és miután megbizonyosodott arról, hogy nem érzi az ember szagát, úgy ment oda enni” – mondja Szél István. Ez az élőhely nemcsak a vadászható, hanem a védett állatokat is vonzza. Szél István vörösvércsét mutat, amely olyan föld fölött lebeg, ahová pillangós virágú magkeveréket vetettek, s gazdagabb rajta a rovarvilág, több benne az egér, pocok. Az egerészölyv, a bagoly is jellemző, jár ide egy öreg rétisaspár, a holló pedig szaporodik. A vadászt a puskás embertől többek között az különbözteti meg, hogy nemcsak az adott területen vadászható állatfajnak örül, hanem például annak is, amikor tizenöt tagú fogolycsaládot lát, mert eszerint az évek óta zajló próbálkozásnak – néhány pár kihelyezésével visszatelepíteni ezt az őshonos fajt – lehet eredménye.

Ami az élelmet illeti, az egyesület elsősorban rozst, kölest, lucernát, pillangós keveréket, kukoricát termeszt a vadföldjein. A vadföld olyan terület, amelyet bevetnek, a veteményt gondozzák, de nem takarítják be, lábon marad, az állatoknak. Ha magasles van a közelben, lőcsillagokat, néhány méter széles, hosszan kialakított tiszta sávokat vágnak bele, amelyeket a lesről végig be lehet látni. A laikus számára a lőcsillag nem tűnik föl – az igen, hogy ezen a sovány földön lévő kukorica levele sötétzöld, miközben a megye túlsó felén, 25–30 aranykoronás területeken lévő, szintén öntözetlen kukorica már megsárgult.

„Ez régi tapasztalat – mondja Szél István –, az erdőtelepítés előtt hetven-nyolcvan centi mély szántást végeznek, az ilyen munkára alkalmas, úgynevezett rigolekével. Az ezután elültetett facsemeték sorközét gyommentesen kell tartani. A fiatal erdőtelepítéseket régen kiadták köztes művelésbe: a sorok között kukoricát, répát, burgonyát lehetett vetni, a lényeg az volt, hogy tartsák tisztán. Megfigyelték, hogy az ilyen mélyen szántott területen minden vetemény szebb, mert a talajnak jobb a vízgazdálkodása. Ez kedvezőtlen adottságú homoktalajok esetében is így van. Ezért mi ott, ahol kukoricát akarunk vetni, vagy hosszabb távon lucernát, előhántolós rigolekével szántjuk a talajt, aztán kombinátorral lezárjuk, és így sokáig őrzi a nedvességét. Mivel a legfelső, gyommagvakkal tele lévő réteg a borozda aljába kerül, nincs szükség gyomirtóra, egy kultivátorozással rendben tartható a kukorica. Fehérlibatop és szőrös disznóparéj akad, de azt szereti az apróvad. Nyilván ez a föld is ki fog száradni, ha nem kap esőt, de aszály idején a növény fejlődése szempontjából nem mindegy, hogy mikor.”

Az nem csak a növényeken látszik meg, hogy egy-egy évben átlag alatti vagy feletti a csapadék mennyisége. Ha van elég eső április–májusban, van elég harmat, víz, több a rovar, több a fácán is, mert a csibék az első két hétben szinte csak rovaron élnek. Ha pedig már áprilisban légköri aszály alakul ki, a csibék egy része „befullad” a tojásba. A lebontó mechanizmus is máshogyan működik melegben. Az elhullott állat egy hét múlva eltűnik. Megeszik a kukacok a csontját is, csak a szőre marad ott lenyomatnak.

1715 óta

Ennek az élőhelynek a víz a legnagyobb vonz­ereje, a 80 itató, közöttük olyanok is, amelyeket a Kiskunsági Nemzeti Parkkal együttműködve létesítettek, hiszen ezekre a védett állatfajok is járnak. Az egyesület itatógödröket mélyített. Egy közeli gyümölcsültetvény gazdája szélkerékkel működő szivattyút állított be, de ezzel az a gond, hogy amikor a legnagyobb szükség lenne vízre, negyvenfokos melegben, a szél sem fúj. Vannak napelemes szivattyúval működő kútjai az egyesületnek, de a hatból négynek a berendezését ellopták. Szóval a napelem a jó megoldás – ha kamerát is szerelnek mellé.

Az itatógödrökön és a zápfogalakú nagy tavon lehet látni a legjobban, hol tart a Homokhátság kiszáradása. Szél István úgy tapasztalja,

az 1997-es állapothoz képest több mint két és fél méterrel lejjebb van a talajvízszint.

„Utoljára 2010-ben volt árvíz és belvíz, aminek a hatását mi is láttuk, azóta tovább romlik a helyzet. Tavasszal nincs visszaduzzasztható víz a csatornákban Ruzsa, Ásotthalom, Öttömös, Pusztamérges vidékén. Ez mindenkit érint, de elsősorban a mező- és erdőgazdálkodókat. A verseny a piacon arról szól, hogyan lehet lejjebb szorítani a termelés önköltségét, és ebben az öntözés meghatározó tétel. Most már a lucerna- és rozstermesztés is kérdéses. Ahol valamikor Kiss Ferenc erdőmérnök, »a szegedi erdők atyja« kocsányos tölgyest létesített, a talaj ugyanolyan maradt, de a talajvízszint csökkenésével ennek a fafajnak már nem jók a feltételek, legföljebb a szürke nyárnak, az akácnak vagy csak a fenyőnek. Ahol korábban háromméteres, sűrű nád állt, és kicseszésnek vette, akit beleküldtek hajtani, ott most kikaszált legelő van, más részét benövi az invazív zöld juhar.”

Mórahalmon az önkormányzat segítségével a Tiszáról hoznak öntözővizet, ez egy adott területnek segítség lehet. Az igazi megoldás az lehetne – a vadászok szerint is –, ha a területet behálózó, még meglévő öntözőcsatornákba vizet juttatnának, talán úgy, hogy a vajdasági Ferenc József-csatorna mintájára összekötik a Tiszát és a Dunát, az sokat segítene. Ez a terv 1715 óta létezik. Nagyon nagy beavatkozás lenne, aminek mérlegelni kell a következményeit. De hát a beavatkozás helyes mértékét mindig nehéz megtalálnia annak, aki a természetben dolgozik. Időnként a vadászt nevezik gyilkosnak, máskor a vadászatra jogosultakon kérik számon, hogy miért ilyen sok a vad–jármű ütközés, s miért járnak be lakott területre a vaddisznók, miért nem teljesítik az éves tervüket, vagyis miért nem lőnek le több nagyvadat. Végső soron a természetbe való emberi beavatkozásnak számít az is, ami az utóbbi években zajlik a határon. A határkerítés élőhelyeket vágott ketté. A menekültek jönnek, próbálnak rejtőzni, elfogják egy részüket, visszaviszik a kerítés túloldalára, elengedik. Kis idő múlva megint átjutnak valahol, másokkal együtt, és erősen kérdéses, hogy ennek mikor lesz vége. Mert amióta ez tart, a gímszarvasok messzebb húzódtak.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk