Egy város sok esetben a vakvéletlennek, más esetben a gátlástalan voluntarizmusba csomagolt paranoiának köszönheti születését - ez utóbbi történt Dunaúj-várossal is. Ezen nincs is mit szégyellni, a beépített tér késõbbi felhasználhatóságát pedig az idõ múltával már csak igen kis mértékben befolyásolják születésének körülményei. A Dunai Vasmûvet 1951. november 7-én adta át e sötét kor valamely notórius gyilkosa - az átadásról készült, kissé viseltes propagandafotó alapján Farkas Mihály, aki többek között az acélgyártáshoz sem értett. A vasmû köré hamarost város is épült, melyet elsõre Sztálinvárosra kereszteltek, majd jó tíz évre rá a következetlen sztálintalanítás jegyében ebbõl lett Dunaújváros.
Amíg meleg
Köszönhetõen születése sajátos körülményeinek, ma Dunaújváros az ötvenes évekbõl ránk maradt építészeti emlékek legfontosabb lelõhelye: sehol sem található ilyen töménységben, számban és minõségben a szocreál esszenciája, mint éppen itt. A város az NKÖM által kiírt pályázaton nyert el 472 ezer forintot, ebbõl hozták létre a harminchárom kijelölt helyszínen elhelyezett táblákat, melyeken az építész neve mellett rendre szerepel az adott épület stílusa, illetve némely fontosabb esztéti-kai sajátossága - ez utóbbi fõleg üveg-, illetve kerámiamozaikként megálmodott transzcendens társadalmi életképeket jelent. A helyszínek szisztematikus bejárását érdemes a megadott instrukciók alapján a vasmûnél kezdeni - ráadásul a monumentális, klasszicizáló, oszlopos fõbejáraton jól látható Domanovszky Endre több mint ötvenkét négyzetméteres freskója, mely a Munkás-paraszt találkozás címet viseli, és valóban. Az indusztriális kor még edzett Test Dept-rajongókat is megdöbbentõ emlékmûve kissé riasztóan hat a csípõs kora télben, ezért inkább vissza a városba: a többi helyszín ettõl messzebb s nagy-jából egy csoportban található. A második állomás, a Fabó Éva- uszoda egy némileg késõbbi földtörténeti periódus, az érett Kádár-kor szülötte: a maga hupikékre festett fémburkolatával együtt randa és ormótlan, ilyeténképpen nyomába sem érhet utunk késõbbi, "Sztálin-barokk" típusú állomásainak. A táblákon elhelyezett stílusmegjelölések amúgy is tréfásak, s egyben bemutatják az alkotók útját az egyik semmibõl a másikba. Az épületek egy része még a "modern 1" megjelölést viseli, majd jön (sokszor ugyanazon építész életében) az átmeneti periódus (modern 1-bõl a szocialista realistába), mely fõleg a klasszicizáló tendenciákban, valódi és áloszlopok, diszfunkcionális timpanonok és pszichedelikus hatású fali mozaikok elburjánzásában érhetõ tetten.
János, vitéz
Az érett, sõt kifejlett szocialista realizmus szinte teljes egészében visszahozza Napóleon és Sándor cár korának archaizáló eklektikáját, nem is szólva arról, hogy ha megállunk egy rendes, szigorúan sárgára festett szocreál épület elõtt, nehezen tudjuk eldönteni, hogy ez most lakóház, iskola, laktanya, kórház, pártház/tanácsháza, múzeum vagy valamennyi egyszerre. Nem tudjuk viszont nem észrevenni, milyen gondossággal törekedtek arra, hogy a rendelkezésre álló területbõl egységes esztétikai minõséget hozzanak létre: át kellett formálniuk köztereket is, s ehhez nem csupán kertépítõk, de szobrászok segítségét is igénybe vették. Ebbõl a szempontból különösen tanulságos a Bartók Béla Színház és (egyben) Mûvészetek Háza környezetének kialakítása. Már a színház háta mögül érkezve belebotlunk Bartók és Kodály szobrába, melyeket frappánsan a járdán, a lépcsõ tetején helyeztek el (persze késõbb, jobb idõkben). A felújított, füstüveggel gondosan teleküldött színházépület kifejezetten gusztusosan néz ki, s ha nem elégszünk meg a külsõ mustrálgatásával, érdemes belépni, mivel a kupolában remek látványt nyújt a János vitéz címû színes üvegmozaik, rajta a nevezett elbeszélõ költemény valamennyi fontosabb szereplõje, természetesen Iluskát és a francia kiránylányt is beleértve.
Élet, vize
Az egyik legvalószínûtlenebb élõ lelet az egykoron Vági Oszkár által tervezett és most üzletházként szolgáló épület, rögvest a színházzal szemközt. A ház sajátossága a részben a bejárat környékén, de leginkább a ház oldalában található egész alakos mozaikok, melyek az érett kommunizmus nyugodalmas, árkádiai boldogságát mutaják be, ahol az új, munkásból és parasztból összegyúrt embertípus életét bearanyozzák az ingyen osztogatott hallucinogén tudatmódosítók. Túránk során nem ez az utolsó rejtélyes, mindazonáltal mûvészettörténetileg is releváns momentum - ott van például az a Május 1. úti épület (a túra kijelölt állomásai között nem szerepel), melynek homlokzatán tucatnyi geometrikus alakzatba helyezett nagy zöld kör látható - közöttük egy fehér, melynek jelentését alighanem csak a magasabb szellemi szinten állók fedhetik fel. Az enigmák számát gyarapítja a Dózsa mozi és az ezt kettõs félkaréjban ölelõ szomszéd épületek megtekintése is: az egyik elõterében ugyanis egy kiszáradt szökõkút partján sormintaként gubbasztó fémbékák lesik a medencében álló tagbaszakadt lányszobor kegyeit. Felvetõdik a kérdés: mi történik, ha a múzsa egy holdas éjszakán sorra homlokon csókolja a békákat?
Mindeközben ne feledjük: most éppen nem egy elpusztult civilizáció romvárosában járunk. Duna-újváros ma is lakott, hellyel-közzel csinoska város, s lakói jól érzik magukat immár mûvészettörténeti rangot nyert városukban. Az épített környezet poétikai és metafizikai rejtelmeinek, sajátságainak számbavétele után ezt tökéletesen meg is tudjuk érteni.
Barotányi Zoltán
