Ha azt mondjuk, Iparterv, ezúttal ne az 1968–1969-ben rendezett két legendás neoavantgárd kiállításra gondoljunk. Az Ipari Épülettervező Vállalat pesti székházában helyet kapó tárlatok ötvenedik évfordulóján megrendezett tavalyi kiállítás megnyitóján, a Ludwig Múzeumban Hajdu István műkritikus úgy fogalmazott, hogy „a két tárlat a 20. századi magyar képzőművészet mitikus érvényű eseményévé vált”, hozzátéve, hogy „enyhe túlzással: a vállalatra ma már csak ez a két kiállítás emlékeztet”. Azonban ha kilépünk a 20. századi képzőművészet történetére leszűkített látómezőből, az enyhe túlzás nagyon is erősnek tűnik.
A vagány Chemol
A hetven évvel ezelőtt alapított, több kisebb, rövid életű elődintézmény szakembergárdájából létrehozott Ipartervre olyan nagyszabású, s gyakran közvetlen környezetünket is mélyen meghatározó épületek százai emlékeztetnek, amelyeket immár évtizedek óta a második világháború utáni magyar építészet kánonjának első vonalába sorolnak. Már a ’68–69-es kiállítások művészeinek és látogatóinak sem kellett messzire menniük ahhoz, hogy megismerkedhessenek a vállalat egyik kimagasló, szinte már átadásakor emblematikussá vált munkájával: az Iparterv-székházzal átellenben, a belvárosi Deák Ferenc utca túloldalán ma is ott emelkedik – igaz, jócskán átalakítva – a Chemolimpex vegyipari külkereskedelmi vállalat székháza. A Gulyás Zoltán építész és Nagy József vasbeton-konstruktőr tervei szerint 1963-ban elkészült épület az akkori Magyarország egyik legmagasabb színvonalú középülete volt mind a formai és épületszerkezeti megoldások, mind a kiviteli minőség tekintetében. Annak ellenére, hogy a „Chemol” nem ipari épület, mégis magába sűríti mindazokat az értékeket, amelyek az Ipartervnek mint alkotóműhelynek az egész magyar építészszakmában nagy elismertséget hoztak. Az irodaház eredetileg szürkegránit burkolatú, igencsak „vagánynak” ható homlokzataiban és az alsó két szinten berendezett OTP-fiók tereit lefedő óriási világítómennyezetben a háború után világszerte lendületet kapó modernizáció atmoszférája s a kiteljesedő „technikai-ipari világ” új esztétikája sejlett fel az akkori szemlélő számára. Az épület a korszak nyugati építészeti tendenciáira is élénken rezonált: Gulyást különösen a skandináv modern építészet bűvölte el, de a Chemol formavilága e mély hatásokat egyéni hangvétellel – és nem utolsósorban az adott hely sajátosságaihoz és a hazai építőipari körülményekhez gondosan igazodva – közvetítette.
| ||
Ez a friss, innovatív, de érzékeny szemlélet sugárzott az Iparterv saját folyóirata, az Ipari Építészeti Szemle oldalairól is, ahol természetesen elsősorban a vállalat fő profiljába tartozó gyártervezési munkákat publikálták izgalmas grafikai arculattal, látványos fotókkal. A szintén Gulyás Zoltán által tervezett 1960-as évekbeli címlapok a korszak képzőművészetének legújabb törekvéseivel, főként a geometrikus absztrakcióval és az Iparterv-kiállításokon bemutatkozó újkonstruktivista vonulattal is párhuzamba állíthatók – persze az ipari építészet sajátos „technológiai esztétikájának” alapjain állva, a hatalmas gépek, mérnöki műtárgyak, vasbeton épületvázak mozgalmas formáit megidézve. A lapban megjelenő ipari létesítmények hosszú sora első pillantásra meggyőzi az olvasót arról, hogy az Ipartervnél valóban átütő erejű alkotómunka zajlott a vállalat hőskorában, a „nagy szocialista iparosítás” csúcsidőszakában, az ’50-es és a ’60-as években. Világossá válik, hogy ekkoriban az iparfejlesztés sokszor károsan túlhajtott és a keleti blokkbeli érdekek miatt eltorzult, de ideológiai hátterében felettébb magasztos programja okán megvolt a politikai akarat az akkori hazai átlagnál lényegesen jobb minőségű, látványosabb épületek megvalósítására.
Leleményes építők
A vállalat kezdettől fogva tudatosan toborozta azokat az építészeket és mérnököket szerte az országból, akik e nagy felkészültséget és komoly ipari tapasztalatokat igénylő feladatok megoldására képesek voltak. Sejthető, hogy időnként sor került politikailag kifogásolható szakemberek alkalmazására is, ha az iparosítás magasabb érdeke ezt megkövetelte: ilyen esetekben az adott mérnök jelentős szakmai előélete vagy tehetsége – persze szigorúan előírt feltételekkel – részben felülírhatta a társadalmi hátteret és a világnézeti részleteket. Egyébként sem volt nagy lehetőség a válogatásra, különösen a kezdetekkor, hiszen az ország méreteihez és földrajzi adottságaihoz nemigen illeszkedő iparosítási program nagy szakemberigénye szempontjából igen kevés volt a tapasztalt tervező. Ez a helyzet már eleve fellazította a merev foglalkoztatási elveket, és segítette az Iparterv szabadabb szellemű vezetését abban, hogy a rekrutáció során is a szakmai minőség legyen a fontosabb. Törekvéseik nem voltak hiábavalóak, az Iparterv csakhamar Magyarország egyik legjelentősebb, több mint ezerfős építészeti és építőmérnöki centrumává, gazdag szellemi életet élő, kreatív alkotócsoportok közös bázisává vált. Nagy szükség volt a kreativitásra, arra az attitűdre, amely a szükségből erényt tud kovácsolni, ugyanis a Rákosi-korszakban a gigantikus gyárak – meglehetősen hajszolt tempóban zajló – felépítéséhez csak egy súlyosan leromlott állapotú építőipar állt rendelkezésre. Az Iparterv tervezői különleges épületszerkezeti lelemények egész sorával igyekeztek a beruházásokat a lehető legtakarékosabbá tenni. Például a hatalmas fesztávolságokat átívelő nehézipari csarnokokat az építkezések helyszínén előre gyártott vasbeton elemekből állították össze, s így kevesebb építőanyagra, munkaerőre és építőgépre volt szükség, a munka pedig sokkal gyorsabban folyhatott. Ez a kísérletező jellegű tervezőtevékenység azonban nemcsak a beruházások gazdaságossági mutatóinak javítása és a bonyolult üzemi folyamatokhoz precízen igazodó műszaki megoldások terén ért el rendkívüli eredményeket, hanem az épületek formavilágának a statika és az építőanyag törvényszerűségein messze túlmutató esztétikai értékeket hordozó kimunkálásában is.
A leglátványosabb, már-már az „ipari civilizáció katedrálisainak” is tekinthető épületek javát elsősorban Mátrai-Gottwald Gyula, az 1930-as, 1940-es években már nagy karriert befutó konstruktőr, és a háború után még pályakezdő, de hamar a legnagyobbak közé emelkedő Gnädig Miklós tervezőcsoportjai alkották. Munkáik a magyar nehézipar fellegváraiban, a dunaújvárosi Dunai Vasmű, az Inotai Alumíniumkohó, a Csepel Vas- és Fémművek, a diósgyőri kohászati üzemek, a mátyásföldi Ikarus Karosszéria- és Járműgyár és még számos további ipartelep területén magasodnak ma is – jobbára üresen, elhagyottan, de lenyűgöző összhatásukból mit sem veszítve. Talán mind közül a legszemléletesebb a Borsodi Vegyi Kombinát Gnädig által tervezett, több mint 46 métert áthidaló hatalmas vasbeton ívek sorából álló pétisóraktára.
Nemzetköziség magyar módra
A magyar ipari építészet különleges eredményei csakhamar a nemzetközi szakmai élet figyelmét is felkeltették, s a Kádár-korszak első éveitől rangos nyugat- és kelet-európai folyóiratok, kézikönyvek vitték hírét szerte a világban. Persze e hirtelen jött hírnév mögött ott állt az Iparterv jól szervezett kommunikációs tevékenysége is, ami nélkül aligha figyelt volna fel bárki is egy sok elmaradással küzdő, kis szocialista ország ipari építészetére. A vállalat vezetői – legfőképpen Szendrői Jenő főmérnök, aki nemcsak az ipari építészet „agytrösztjének” volt központi alakja, hanem egyúttal az egész hazai építészszakma meghatározó egyénisége is – minden nyugati kapcsolatukat mozgósították. A legfontosabb összeköttetést az ipari építészet Nyugat-Németországban élő világtekintélyével, Walter Henn-nel ápolt szívélyes barátság szolgáltatta, ez több jelentős publikációt és nyugat-európai tanulmányutat tett lehetővé az Iparterv munkatársai számára. Segítséget nyújtottak a külföldön dolgozó magyar kollégák is: az 1957 januárjában Svájcba emigráló, s ott később komoly karriert befutó fiatal tehetség, Koncz Tihamér, vagy az Iparterv „világpolgára”, a Nagy-Britanniától Nigériáig ívelő hatalmas kapcsolati hálóval rendelkező Polónyi Károly maga is sokat tett a vállalat népszerűsítéséért. Nem maradt el a rangos elismerés sem. Az Iparterv szakmai tevékenységéért 1961-ben elnyerte az Építészek Nemzetközi Szövetségének Auguste Perret-díját.
Ez az élénk nemzetközi nyitás és eszmecsere a vállalat alkotómunkájára és szakmai önbizalmára is mély hatással volt. Az 1960-as években világszerte bekövetkező technológiai megújulás nyomán átalakuló ipari építészeti elvrendszereket az Iparterv építészei igyekeztek naprakészen megismerni és a hazai viszonyokhoz igazítani. Az egyre rövidebb idő alatt elavuló gyártástechnológiai rendszerek és az automatizáció újdonságai olyan rugalmas, könnyen átalakítható épületeket követeltek meg, melyek maguk is egyfajta ipari termékként készíthetők, vagyis üzemi körülmények között előre gyártott, csereszabatos épületelemekből állíthatók össze. A Bajnay László és Gnädig Miklós vezetésével tervezett tiszaszederkényi (később Leninváros) Tiszai Vegyi Kombinát (TVK) nitrogénműtrágya-gyára volt ennek az új szellemű ipari építészetnek az első nagyszabású, építéstechnológiai, funkcionális és esztétikai szempontból egyaránt nemzetközi szinten is figyelemre méltó példája (tervezés-építés: 1959–1964). A megújulás sok egyéb vívmányt is magával hozott, elég csak a neves mérnök, Menyhárd István vezetésével tervezett héjszerkezetű fémipari csarnokok izgalmasan hullámzó látványára vagy Arnóth Lajos nagy feltűnést keltő munkájára, a budai Beloiannisz Híradástechnikai Gyár flexibilis munkatereire gondolnunk. Természetesen még a politikailag privilegizált ipari fejlesztések terén sem történt mindig minden az építészek vágyai szerint: a gondosan kimunkált tervek az építőipari vállalatok és a beruházók provinciális gondolkodása miatt sokszor csak redukált vagy eltorzult formában valósulhattak meg.
Mindazonáltal ennek az időszaknak a csúcspontja 1964-ben, a TVK elkészültekor és a Chemol-székház befejezése után egy évvel érkezett el. Ekkor került sor az Építészek Nemzetközi Szövetsége Ipari Építészeti Szemináriumára, amely akkoriban a szakterület legjelentősebb, valóban nagyszabású nemzetközi eseménye volt, s Brazília és Lengyelország után harmadikként Magyarország rendezhette meg.
Az 1970-es évektől azonban a kádári iparosítás fokozatos lassulása miatt az Iparterv egyre ritkábban kapott igazán nagyszabású gyártervezési feladatokat, s mind gyakrabban vállalt más építészeti szakterületekhez tartozó megbízásokat. Izgalmas, újító szellemű kezdeményezésekben továbbra sem volt hiány, de ezek immár más célokat tűztek ki, más szakmai irányokba haladtak, mint a hőskorban. Bár az 1990-ben privatizált vállalat létszáma a töredékére zsugorodott, a régi idők köré szövődő Iparterv-mítosz ma is él az építészszakmában.
