Vécétörténeti kiállítás: Dolgukvégezetlen

  • Vágvölgyi B. András,- bodoky -
  • 2007. október 4.

Lokál

Louis Bourdaloue lángoló szavú jezsuita prédikátor volt, aki a Napkirály udvarában is hirdette az igét. Hosszúra nyúló szónoklataiból egy mondatot is sajnáltak volna kihagyni áhítatos hölgyhallgatói, akik sokszor órákkal azelőtt helyet foglaltak a széksorokban. Hogy kisdolgukat végezendő ne kelljen a páter dörgedelmei közepette kioldalogniuk, asztali mártásos edényt, sauciére-t vittek magukkal, amelyet aztán a parancsoló szükség érkeztével egyszerűen a szoknyájuk alá illesztettek.

Louis Bourdaloue lángoló szavú jezsuita prédikátor volt, aki a Napkirály udvarában is hirdette az igét. Hosszúra nyúló szónoklataiból egy mondatot is sajnáltak volna kihagyni áhítatos hölgyhallgatói, akik sokszor órákkal azelőtt helyet foglaltak a széksorokban. Hogy kisdolgukat végezendő ne kelljen a páter dörgedelmei közepette kioldalogniuk, asztali mártásos edényt, sauciére-t vittek magukkal, amelyet aztán a parancsoló szükség érkeztével egyszerűen a szoknyájuk alá illesztettek. Arról nem szól a fáma, mi történt aztán a teli csészével, csak azt lehet tudni, hogy miután élelmes iparosok felismerték a sajátos használati mód iránti igény terjedését, kifejezetten erre a célra kezdtek gyártani a női combok közé jobban illeszkedő, ívelt vonalú, elegánsan díszített porcelánedényeket, és immár tokot is készítettek hozzá. A készség utóbb úti kellékként futott be karriert, elnevezését pedig a jeles hitszónok után nyerte el - akiről utóbb Párizsban utcát neveztek el, az utcában működő cukrász pedig egy különleges körtetortának adta tovább a Bourdaloue nevet.

Az "Ahová a király is gyalog jár" című kiállítás kisszámú régi darabjai között két ilyen burdalút is megcsodálhatunk, és a kecses tárgyat szemlélve rögtön el is töprenghetünk, vajon nem igényel-e finomítást a pár méterrel odébb elhelyezett szövegtáblán megfogalmazott állítás, miszerint az ürítkezést övező

restellkedés, pironkodás

és elzárkózás a keresztény kultúra terméke. Az sajnos immár megítélhetetlen, hogy az emésztési folyamat végpontja körül termelődő illatanyagokkal miként birkóztak meg a reterát-szempontból hátrányos helyzetű, nem is olyan régi korokban, amikor a többnyire puffszerű, meghitt társalgás során is igénybe vett vagy éppen karosszékként szolgáló, elegánsan megformált ülőalkalmatosságokba rejtették az exkrementum befogadására szolgáló edényt - melynek diszkrét eltávolítása nyilván a személyzet dolga volt. Hogy aztán a személyzet hol és miként ürítkezett, erről sajnálatosan szűkszavúnak tűnnek a feljegyzések. Fantáziánk megsegítésére igénybe vehetjük tapasztalatainkat a falusi budikat illetően, amelyek jelenkori sokféleségét fényképek sora illusztrálhatná, ha a rendezés valamivel fantáziadúsabban törekedett volna a sokféleség bemutatására. Mindenesetre a mondott székekből is láthatunk kettőt a kiállításon, melynek a historikus tárgykatalógusát ezzel hovatovább ki is merítettük - legfeljebb néhány, nem kifejezetten csúcsminőségű Brueghel- és Bosch-reprodukciót említhetünk, melyeken pisálnak és/vagy szarnak.

Zavarba ejtő, de inkább bosszantó helyzet: van egy háztartási papírárut gyártó cég, amely szponzorál egy jópofának tűnő, ráadásul a profiljába vágó kiállítást, és még pályázatot is hirdet képzőművészeti és dizájnalkotásokra, amelyek "lehetnek tényleges használatra szánt konstrukciók és használattól független művészeti alkotások". Utcai plakátok, hírlaphirdetések csábítják a közönséget, amely aztán egy szűk lépcsőn fellépdel egy kicsi térbe, itt nagy lendületű bevezető szöveg csinál kedvet neki a történeti érdekességű tárgyak remélt tömegéhez, hogy végül csalódottan állapítsa meg: vagy a pénzforrások nem buzogtak kellőképpen, vagy a rendezői képzelőerő volt sajnálatosan visszafogott. Ami a szövegszerű tartalmat illeti, a vonatkozó ismereteket néhány kézenfekvő hívó szó bepötyögésével úgy kétórai munkával be lehetett szerezni a világhálón, minden higiéné-, lakberendezés-, művészet- vagy szokástörténeti előképzettség nélkül.

El lehetett volna mozdítani a kiállítást egyfajta dizájnbemutató irányába, de ebből a szempontból is szűkös, jelzésszerű a felhozatal. Szépek a mélyvörös és koromfekete papírtekercsek, s lám, a hosszan üldögélők szudokurejtvénnyel ellátott papír segítségével csiszolhatják az elméjüket. Nehéz megítélni, hogy fokozná-e az élményt, ha látnánk dollár- vagy eurómintásat és egyéb viccességeket (delfines, békás, mikulásos, szerencsemalacos, szívecskés és a többiek), vagy mondjuk egy adag mohát, egy kukoricacsutkát, egy marék falevelet, szénát, netán egy római kori, sós vízbe mártott nyeles szivacsot messzi tájak és letűnt korok természetközeli tisztálkodási módszereinek jelzésére. Van egy bidével és fenékszárítóval kombinált, melegíthető ülőkéjű, zenefallal is felszerelt japán újdonság, szó sem esik viszont a skandináv országok felől terjedő, környezetkímélő "száraz", vagyis a régi pottyantós elven működő, vízöblítés nélküli megoldásokról.

Az említett pályázatra beküldött műveknek valamivel tágasabb tér jutott. Körbesétálva arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a tematika alig serkentette a művészi kreativitást, sem ef Zámbó István, sem Wahorn András alkotása nem kelti azt a benyomást, hogy életművüket új irányba mozdította volna tovább a lehetőség. Egyedül a pályázat lebonyolításában is szerepet vállaló Novus Művészeti Iskola növendékeinél érzékeljük a fantázia fel-felcsillanását: a jelek szerint kaptak egy raklapnyi vécépapírt, és vágtak, téptek, sodortak, gyűrtek - például bájos ruhakölteményeket formáltak az anyagból.

Millenáris, Teátrum - Hajó, Bp. II., Fény u. 20-22., október 21-ig.

Neked ajánljuk