Lehet könnyeket ejteni, hogy Budapest múltjából kihasítanak egy darabot, de a Vidám Park ósdi felszerelésével, gyér látogatottságával hosszú ideje csak púp a főváros hátán, nem közönségcsalogató látványosság. A szórakoztatás volt a küldetése, az pedig nem úgy működik, mint a műemlékvédelem: ha nem naprakész, halálra van ítélve. És a Vidám Park már húsz éve sem volt naprakész. Igazából nem is a legendásnak mondott városligeti tradíciók tartották életben, inkább az, hogy privatizáció helyett fővárosi vállalatként élte túl a rendszerváltást.
Angol, német, szovjet
A mutatványosipar a 19. század harmincas éveiben vert tanyát a Városligetben, ám igazán modern show business csak az 1896-tól, az agyonfinanszírozott millenniumi beruházások "mellékeseként" alakulhatott ki. A hagyományos mutatványosbódék mellett cirkuszok, kabarék, kávéházak, sőt még az állatkert is kizárólag a szórakoztatás szolgálatában állt - hatalmas sikerrel. A századfordulós aranykornak a mozi elterjedése vetett véget, de 1912-ben felbukkantak a német Meinhardt testvérek, akik a korábbi vásári látványosságok helyett a technikát helyezték előtérbe. Részvénytársaságot alapítottak, és az 'sbudavár nevű millenniumi giga-szórakoztatóközpont helyen felépítették az Angol Parkot, ahol a közönség olyan, korszerű csodák részese lehetett, mint a hullámvasút. (Közben a régi mutatványosok is a Ligetben maradtak, ők a kispénzűek igényeit elégítették ki céllövöldéikkel, körhintáikkal, míg a jóval drágabb Angol Parkot a középosztály tartotta életben.)
| ||
Azt nem mondhatnánk, hogy az Angol Park Rt. története permanens sikersztori volt, az első világháború és a '29-es gazdasági válság is csődközeli helyzetbe sodorta, de harminchárom éves fennállása alatt Meinhardtéknak mindig volt egy okos húzásuk, amivel fenn tudták tartani az érdeklődést. És persze az sem mellékes, hogy a cég ugyanolyan kőkemény játékszabályok szerint dolgozott, mint bármelyik vállalkozás. Ha valami nem működött, azt kiselejtezték, ha valaki nem végezte jól a dolgát, azt kirúgták. A létesítményt 1943-ban Hungária Parkra keresztelték át, és lényegében 1944 közepéig zavartalan, bár egyre szerényebb forgalommal működött.
A háború után az angolparki dolgozók sem tétlenkedtek. Budán még tartott az ostrom, amikor hozzáláttak a romok eltakarításához, a sérült játékok renoválásához. 1945. május 17-én nyitottak, ráadásul belépőt sem kellett fizetni. (A legnagyobb siker az újjáépített hullámvasút volt.) Ekkor még elvileg Meinhardték tulajdonában volt a cég, de hamarosan új gazda bukkant fel a színen, mivel "Magyarország Gazdasági Főtanácsa a Nemzeti Kormány felhatalmazása, valamint a berlini háromhatalmi értekezlet vonatkozó döntésének teljesítése alapján átadta a Szovjetunió kormányának mint német vagyont". Az átadás-átvételre az 1946. augusztus 29-i részvénytársasági közgyűlésen került sor, ezt követően az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjai bizonyos Nyikolájev Miklós, Kalocsin Miklós és Amirkanov Pál urak (sic!) lettek, ám hogy pontosan kik voltak ők (katonatisztek, az NKVD emberei, esetleg valóban mutatványosok), nem derül ki a hivatalos iratokból. A szovjet birtokbavétel csak az Angol Parkra vonatkozott, a szomszédos mutatványostelep továbbra is a magánzók birtokában maradhatott, akik egyesületet alapítottak, és - ellentétben az oroszokkal - különféle kedvezményekkel (családi jegy, kuponfüzet stb.) próbáltak alkalmazkodni a megváltozott történelmi körülményekhez. Persze nem csak ez volt az egyetlen változás: a Feszty-körkép épülete a feketézők cserebereközpontja lett, a korabeli dj pedig már nemcsak a Strauss-keringőt, magyar nótát vagy filmslágeregyveleget, hanem szovjet katonai indulókat is játszott. Ekkor került a panoptikumba dr. Mengele figurája is, akit vélhetően sokkal titokzatosabbnak (így ijesztőbbnek) tarthattak, mint a média figyelmének fókuszában lévő nürnbergi és népbírósági perek háborús bűnöseit.
A negyvenes évek végén az egykori vurstli hangulatában még a háború előttire emlékeztetett a változások ellenére is, de miután 1949-ben megint új látványossággal gazdagodott a panoptikum - derűs arckifejezésű házaspárt állítottak ki, akik "Éljen az ötéves terv!" feliratú transzparenst tartottak a magasba - már sejteni lehetett, hogy a népszórakoztatásban is új időszámítás kezdődik.
Népnevelde
A Fővárosi Közlönyben 1950. május 13-án jelent meg a "Fővárosi Vidám Park Községi Vállalat" létesítéséről szóló leirat, mely szerint "a belügyminiszter elrendelte, hogy a főváros közönsége a volt Angol Park területén lévő üzemekből Fővárosi Vidám Park Községi Vállalatot létesítsen, és az erre vonatkozó alapítólevelet a főváros képviseleti bizottsága bocsássa ki". Ez azt is jelentette, hogy a Vidám Park nemcsak a szovjet tulajdonban lévő Angol Parkot és az ott dolgozókat, de a vurstli mutatványosait is állami alkalmazottakká minősítette át, ha továbbra is a Ligetben akartak dolgozni. Az alapítólevélben leírták azt is, hogy a Vidám Park célja nem kevesebb, mint "a főváros területén a dolgozók számára tartalmas nevelő hatású szórakozás biztosítása érdekében szórakoztató üzemrészlegek fenntartása és építtetése, valamint mutatványos bódék =(épületek) hasznosítása".
Nem kell túlzott fantázia, hogy kitaláljuk, 1950-ben mit jelentett a "tartalmas nevelő hatású szórakoztatás": százszázalékos sztalinizálást. De amíg egy színházat, múzeumot, sportegyesületet könnyedén át lehetett fazonírozni szocialista mintára, a Vidám Park kakukktojásnak számított, hiszen alig akadt olyan mutatvány vagy játék, ami az akkori propagandagépezet számára ne a "kapitalista métely" alaptípusa lett volna, arról nem is beszélve, hogy a városligeti szórakozás közben a lerészegedés is kötelező gyakorlatnak számított.
Az akkori illetékesek nem ismertek lehetetlent, az új vurstlihoz is kerítettek megfelelő ideológiát, s a Vidám Parkot a népművelés, illetve az egészséges életmód fellegváraként próbálták eladni, ami lényegében megegyezett A tanú című filmben látottakkal. "A szocialista szellem vasútja" természetesen túlzás, de annyira mégsem. A hullámvasút alatti csónakos barlangba a Kínai Népköztársaság életét bemutató tárlat került, a panoptikumban természettudományi kiállítást rendeztek, a viharvasút a különféle meteorológiai jelenségekkel való küzdelem demonstrációs terepévé vált, és persze a szellemvasút is megváltozott: kiszórták a csontvázakat és egyéb ijesztő figurákat, a rémisztgetést pedig a régi és az új falu közötti különbségek bemutatójával pótolták. Az elvarázsolt kastélyból az arisztokráciát kigúnyoló kiállítótér lett, de kortárs (vélhetően szocreál) képzőművészeti tárlatot és könyvfesztivált is rendeztek ekkoriban a Vidám Parkban, míg a könnyedséget a néptáncműsorok, divatbemutatók és sportvetélkedők garantálták, s az üzemi kultúrcsoportoknak is lehetőséget biztosítottak egy-egy épületes műsorszám bemutatására. Noha egy sor - még az 1910-es évekből származó - játék továbbra is működött, a háború előtti vurstlihangulatot pár év alatt sikerült teljesen megszüntetni. Madárfejű Lajcsikát, a szakállás nőt, a jósokat, törpéket és mágusokat az önfeledt szórakozást megkülönböztetett figyelemmel kísérő spiclik, civil ruhás ÁVH-sok és hasonló szörnyek váltották.
Nem mondhatnánk, hogy ne akadt volna e tekintetben is követendő szovjet minta. A Vidám Park felelősei számára az 1928-ban megnyílt moszkvai Gorkij park lehetett a követendő példa, ahol békésen megfért egymás mellett a sportpálya és a hullámvasút, csakhogy kellő anyagi támogatás híján a nettó propaganda mellett legfeljebb a kultúregyüttesek szerepeltetése jelenthetett újdonságot a Városligetbe látogatóknak. 1955-ben a hullámvasút tartóoszlopainak felújítására ment el szinte a teljes költségvetés, és hulladékvasból készültek a "járművek", miközben a szórakozás a korabeli viszonyok között sem számított olcsónak - ráadásul minden mutatványért külön belépőt szedtek.
Neonparádés lejtmenet
Az ötvenes évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a Vidám Park képtelen teljesíteni agitpropos "küldetését", nem csoda, hogy 1956 után az üzemeltetők teljes mértékben kiiktatták a népnevelést, és a vegytiszta szórakoztatás jegyében igyekeztek a közönség kedvében járni. A maguk módján sikerrel. Új játékokat készítettek, és nagy ívben kerültek bármiféle ideológai magyarázatot. A Vidám Park egy hatalmas kocsmává változott, gigantikus falusi búcsúvá, ahová vasárnaponként alig lehetett bejutni.
"A park kavicsozott területét 2 méter széles sétány, aszfaltutak, hatalmas virágágyak teszik változatossá, az egyes üzemekhez tartozó kertészetileg díszített vízmedencékkel, tavakkal és díszfákkal. Esténként világító szökőkút, számos sokszínű mozgó és forgó neon, helyenként különböző színű neonokkal megvilágított irányító útjelzők, sok száz fénycső, sok-sok ezer piros, zöld, sárga, lila, kék, ciklámenszínű fényforrás ragyog az utak mentén. Az aszfaltos széles utak a park egész területét behálózzák, és azok mentén épültek fel a különböző szórakoztató üzemek" - így lelkesedett a park vezetősége abban az 1960-as vállalati kiadványban, amely ünnepi alkalomra, a tizedik évfordulóra jelent meg, és ha ennek csak a fele igaz, akkor is elmondható, hogy a korabeli Budapesten aligha volt a Vidám Parkhoz hasonló szórakoztatóközpont. Ám ahogy a század elején a mozi, úgy a hatvanas években a televízió jelentette a Liget újabb koporsószögeit, a népeknek ekkor már sokkal nagyobb izgalmat okozott a nyugatnémet Orion űrhajó tévésorozat, mint az elvarázsolt kastély. Ráadásul a hatvanas években mindenki láthatta (már amerikai filmeket is játszottak a mozik), hogy Nyugaton mennyivel fantasztikusabb szellem- és hullámvasutak kápráztatják el a közönséget. A Vidám Park nemhogy Disneylanddel, de a bécsi Praterrel sem tudott versenyre kelni.
A nyilvánvaló lemaradást a park vezetése is felismerte, de a modernizációra sem pénz, sem megfelelő technikai háttér nem állt rendelkezésre. Egy 1967-es tervezet szerint 100 millió forintba került volna a korszerűsítés, ennyiből egy fél lakótelepet föl lehetett akkoriban építeni. Viszont azzal, hogy az új gazdasági mechanizmus jegyében a vállalatot önállósították, a cég - bizonyos korlátok között - szabad kezet kapott, bevételeit megtarthatta, és ez nem csak a túlélést jelentette. A hetvenes évek elején egy sor veszteséges játékot (ródli, vitorlás, erdei útvesztő, vízi körhinta) megszüntethettek, és ekkor találták ki az ún. szerződéses rendszert, ami azt jelentette, hogy a külföldi - értsd: keletnémet, csehszlovák - mutatványos vállalatok korszerű, pontosabban a budapestinél korszerűbb szerkezeteit (spirálexpressz, bobvasút, ferdetorony) szállították a Városligetbe, amiket addig működtettek, amíg nyereségesek voltak. Ugyanekkor jöttek rá arra is, hogy a nagy pénz a játéktermekben van, kis befektetéssel lehet hatalmas bevételhez jutni - a hetvenes években még félkarú banditára sem volt szükség ehhez. A válságban lévő vállalatnak a flipperek, később pedig a különféle ősszámítógépes, lövöldözős és autóversenyes játékok jelentették az extraprofitot, és ez a személyi számítógépek, a kocsmai flipperek és nyerőgépek elterjedéséig eltartotta az egész vállalatot.
De ami ezután történt, már egy hosszú agónia kezdete, folyamatos lejtmenet. Ma sincs rá logikus magyarázat, hogy a rendszerváltás után miért kellett ezt a korszerűtlen, egyre lepukkantabb üzemet több mint húsz éven át mesterségesen életben tartania a fővárosnak. Mert lehet ugyan nosztalgiázni, tradíciókra hivatkozni, sőt boldogságtól kipirult arcú és könnyes szemű gyermekeket felsorakoztatni, ennek ellenére valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha a Vidám Parkot már 1993-ban végleg bezárják.
