Az ország színe-java figyeli izgatottan, amint újabb és újabb stadionok nőnek ki a földből, vagy legalábbis szépülnek meg – a legfrissebb hírek szerint a pécsi, Szigeti úti „arénát” is megdobják egymilliárddal (inkább ne firtassuk, hogy egy tetszőleges, véletlenszerűen megkérdezett pécsi polgár szerint mire is kéne inkább költeni azt a pénzt, ha már feltétlenül e lejtőre került városban akarnák elverni). Ám mind közül a legszebb, szinte ékszerdoboz küllemű pálya az Üllői út 129. alatt épül. Kitalálták, ez lesz az új FTC-szentély, mely a közeljövő oroszlánszívű fradistáinak leend az otthona. Nemes a cél, s ilyenkor a pénz, tudjuk, nem számít. Már az év elején hozzávágtak a projekthez vagy 6,9 milliárdnyi költségvetési pénzt, s ezt követi jövőre még 8,4 milliárd, természetesen ez is adóforintokból. (És akkor hol van még a lánglelkű klubelnök és Fidesz-pártigazgató Kubatov Gábor által megálmodott Fradiváros.) A stadion elkészül, mikor elkészül – sürgetni felesleges, elvégre hamar munka ritkán jó. Amúgy Fürjes Balázs, a budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos szerint ez Európa leggyorsabban épülő stadionja – elvileg a 2014 nyarán kezdődő következő szezont itt kezdené a Fradi. De amíg a költő szavával szólva sürög, irtózva serénykedik a dolgos népek megdöbbent zöme (csak ezen a beruházáson kétezren munkálkodnak), valamit mutatni kell a nagyközönségnek – leginkább persze a Fradi szépszámú drukkerhadának: pontosan ezt a célt szolgálja az építkezés mellett sebtében felhúzott, gondosan zöld-fehérre festett felvonulási épület, hivatalos nevén az interaktív látogatóközpont.
| ||
Valósággá válik, ami valaha lehetetlennek tűnt – fogalmazott Fürjes a hivatalos megnyitón –, ám ezzel nem annyira a látványos (habár nem túl mutatós) központra, mint magára a leendő csodapályára utal. Az új épület önmagában nem egy különleges spektákulum, még ha számos, amúgy logikusan egymáshoz illeszthető funkciót integrál is magába. A látogató először is egy hagyományos merchandise-lerakatban, egy Fradi-shopban találja magát, ám innen csak egy lépés az átmenetileg e helyen menedékre lelt FTC-múzeum. A tárlat, melynek túlnyomó részét vitrinek mögé helyezett kupák, illetve régmúlt diadalok emlékét megörökítő kisplasztikák teszik ki, a valaha teljes nagyságában tündöklő, de mára csak romjaiban létező magyar labdarúgás szomorú emlékműve – ráadásul kettős minőségében is. Egyrészt múzeumként nem hazudhat: így szimultán láttatni engedi a Fradi immár 113 éves történelmében szinte szakadatlan áradó dicsőséget – de ezzel együtt a közelmúlt szégyenletes vesszőfutását is. Utóbbinak jelképe az a tökéletesen áttetsző, így szinte láthatatlan üvegkupa, melyet a csapat az NB II. Keleti csoportjának (2008–2009-es szezon) megnyerése nyomán kapott.
Az emeleten azután minden létező formában gyönyörködhetünk az épülő stadionban: 3D-s szemüveggel nézhetjük a belsejét, virtuális biciklitúrán körbetekerhetünk a pályán. Az élményt a szigorúan zöld-fehér színkompozíciójú csocsó és az erősen interaktív Fradi totó színezi: utóbbiból cikkírónak sikerül 14-ből 11 találatot elérnie (ami határozottan jobb eredmény, mint ami a sportfogadáson sikerülnie szokott). Az egyik elhibázott válasz nyomán mindenesetre kiderül: korunk egyik legelőremutatóbb zöld beruházása valósul meg, ahol a kispadok fűtését is e célra újrahasznosított szennyvízből oldják meg. (Ezzel kétségtelenül új értelmet nyer a „nyakig ül a szarban” kifejezés.)
| ||
Ám mindez csupán virtuális valóság! A felvonulási épület mindenekelőtt kilátó: mögötte már épül az új, lélegzetelállító stadion, az előzőhöz képest 90 fokkal elforgatva, mely a magyar labdarúgás minden bizonnyal szebb jövőjét fogja szolgálni. (Helyben szerzett információnk szerint vasárnaponként, mikor a munkák kisebb intenzitással zajlanak, leginkább a kíváncsiságtól furdalt látogatókat csoportosan körbe is viszik az építkezésen…)
Gyakorlatilag bármikor érkezhetünk, biztosak lehetünk benne, hogy éppen tiszteletét teszi az örök, kortalan fradista is. Ő az, aki a még jórészt csontvázában létező stadionon is már a B-szektor helyét fürkészi – s persze az is rá vall, ahogy a legendás fradisták tablójánál Ebedli Zolit megpillantva csak annyit jegyez meg: „Ebédlő, ez is mekkora áruló!” (Emlékeztetőül: a Fradiból kiszekált legendás karmester arra vetemedett, hogy az ellenséghez igazoljon, az 1984–85-ös szezont a minden fradista számára gyűlöletes lila-fehér mezben játszotta végig, sőt, gólt is rúgott néhai csapatának – amelyhez a szezon végén azért visszatért). Simit (Simon Tibort, a 11 éve agyonvert, néhai csupa szív legendát) viszont az istennek sem találja, pedig ott van ő, Páncsicstól kicsit balra. S ez a tárlat a zöld-fehér idom erkélyén valóban lélegzetelállító (még a montázs szándéktalan sutasága dacára is), a soktucatnyi klasszis láttán nyilvánvaló lesz, hogy jelen esetben korántsem alaptalan a keserű nosztalgia. Volt honnan a mélybe zuhannunk (momentán futball tekintetében) – s egyben a kétség is rágja az embert: vajon milyen klasszisú, hányad osztályú labdarúgók fogják birtokba venni a vadonatúj, drága jó stadiont? Amely a focimeccseken kívül – s ezt nem csak a magyar foci állapotát illető józan realizmus, az elővigyázatosság, de a kor parancsa is ezt diktálja – koncerteknek, konferenciáknak, kulturális rendezvényeknek, üzleti vacsoráknak, banketteknek, gépjármű-bemutatóknak és sok egyéb varázsos programnak is otthont ad majd. Ezzel együtt van egy olyan érzésünk: ez sem nekik, de nem is nekünk épül.
