"Eladó a szendrőládi vár! A leendő vevő az ingatlan tulajdonjogával együtt megszerzi a várkapitányi címet is" - hirdeti hónapok óta az egyik legnagyobb internetes adásvételi portál. A hirdetés kétségkívül sokak fantáziáját megmozgatta, vevő azonban nemigen akadt Molnár György szegedi vállalkozó ingatlanára. A helyi lakosok szerint nem véletlenül: a 17 hektáros terület csupán egy őserdővel borított hegy, amin alig pár méternyi falszakasz emlékeztet a hajdani erősségre, így a 140 milliós kikiáltási ár legalábbis irreális a borsodi telekárakhoz képest. Bár információnk szerint korábban a szendrőládi önkormányzat is kacérkodott a hasznosítási lehetőségekkel, a tavalyi árvíz után már nem került napirendre a kérdés. Molnár korábbi sajtónyilatkozatai szerint azonban neki nem sürgős az eladás. Úgy tíz évvel ezelőtt jutott birtokon belülre, miután két tulajdonostól megszerezte a területet, így van ideje kivárni, amíg "nemzeti érzelmű" (és tőkeerős) vevő jelentkezik, aki - a külföldiek földvásárlási moratóriuma miatt - kizárólag magyar állampolgár lehet.
Egyedül nem megy
A szakemberek szerint rövidesen kialakulhat egyfajta váringatlanpiac az országban, igaz, jelentős korlátozások mellett, mert bár a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényben meghatározott, jelenleg csupán 266 állami tulajdonban tartandó, kiemelt műemlék kivételével az összes többi lehet bármilyen tulajdoni viszonyban is, a jelenlegi helyzet ennél bonyolultabb. Zicherman Zsolt, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. kommunikációs munkatársa elmondta, hogy a hazai műemlékeknek jelenleg mindössze 3-4 százaléka van közvetlen állami tulajdonban, és ennél lényegesen nagyobb arányú az egyházi és magántulajdon, de számos műemlék található önkormányzati vagy társasági tulajdonban is - ami közvetve szintén bizonyos állami felügyeletet jelenthet. Ráadásul a váraknál ez az arány sokszoros, itt az állami tulajdon aránya megközelítheti a 40-50 százalékot is, bár "erről nincs pontos adat".
A várak egy részét az MNV Zrt. maga "vagyonkezeli", néhány esetben a vagyonkezelői jogot átadta egy másik állami szervezetnek, mint például Sirok, Sárospatak, vagy önkormányzatnak, mint például Diósgyőr, Siklós esetében. Gyakran előfordul az is, hogy az állami tulajdonú várat olyan társaság vagy alapítvány üzemelteti, mellyel az MNV Zrt. szerződést kötött. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, egyes esetekben egy-egy önkormányzat a vagyonátadó bizottságoktól tulajdonjogot nem, csak ingyenes használati jogot kapott egy állami tulajdonú várra (amit több helyen még így is burkoltan továbbadtak). Jelenleg ebben a konstrukcióban üzemel például Sümeg és Nagyvázsony. Zicherman szerint az MNV csak az állami tulajdonú várakat, erődöket, várromokat tartja nyilván, ez mintegy 50 várat jelent.
Ennél azonban lényegesen több ilyen hely van Magyarországon. Ha a földvárakat és minden egykori erődített helyet (akár egy fallal körülvett templomot is) ide veszünk, akár többszázas nagyságrendről beszélhetünk.
Sokak szerint nagyon komoly, idegenforgalmilag kiaknázható gazdasági lehetőség van az efféle történelmi helyekben. Horváth Jenő, a Felső-magyarországi Várak Egyesületének (FmVE) elnöke szerint azonban mindenképpen szükség lenne a fokozottabb állami szerepvállalásra. Az egyesület tavaly novemberben találkozót kezdeményezett kulturális kormányzati illetékesekkel, és felvetették a Széchenyi-terv kiterjesztését olyan várprogramokra, amelyek egyfajta hálózatfejlesztést jelentenének a vár környéki településeken (akár a határokon is átnyúlva). Horváth megjegyezte, hogy a várak jelentős része olyan településeken található, ahol egyúttal fürdő is van, ám szinte sehol nincs összehangolt stratégia az idegenforgalmi programok összekapcsolására. Az FmVE egyébként éppen egy "várszolgáltatási klaszter" rendszerén dolgozik - a hozzájuk tartozó, különböző tulajdonosi kezelésű több mint két tucat vár szolgáltatásait egyben, "csomagként" szándékoznak értékesíteni. A rendszer teljes kiépítését és az aktuális fejlesztéseket sürgeti Észak-Magyarországon, hogy 2013-ban Kassa lesz Európa kulturális fővárosa. A történelmi centrum projektjeihez való csatlakozással pedig csak nyerne a súlyos munkanélküliséggel küzdő régió. Horváthék igyekeznek összehangolni az olyan fejlesztéseket is, hogy ha például Eger a Dobó-féle várostromra és korra építi a PR-tevékenységét, akkor az alig pár kilométerre lévő Sirok vagy Kisnána már egy másik kor hangulata szerint fejlessze vendéglátását, ne teremtsen konkurenciát egy másik végvárképpel. Azonban komoly hátránynak tartja, hogy a várak összefogva nem pályázhatnak a jelenlegi fejlesztésekre, nem is beszélve azokról a hátrányokról, amelyek a várakat valójában üzemeltető ilyen-olyan gazdasági társaságokat, egyesületeket vagy magánszemélyeket érintik a jogi tulajdonos (ám sokszor nem valós "gazda") önkormányzatokkal szemben.
Eredetiségvizsálat
"Ön szerint beszélhetünk egyáltalán várakról?" - kérdezi a legismertebb hazai váregyesület, a Castrum Bene képviseletében Cseke László. Szerinte ugyanis még az olyan, épnek tartott vár, mint például (az éppen felújítás alatt lévő) Siklós is csak romnak tekinthető a nyugat-európaiakhoz képest. Cseke ennek ellenére úgy véli, itt az idő, hogy eldöntse az állam, mit akar velük kezdeni. Ha a műemlékvédelmi szakma továbbra is ragaszkodik a restaurálási irányelveket rögzítő velencei charta (lásd keretes írásunkat) előírásaihoz, akkor csupán rombemutatásra vállalkozhatunk, és a látogatók fantáziájára kell bíznunk az egykori vár képét.
Cseke szerint a jelenlegi "látszat-helyreállítás" kidobott pénz. "Az, hogy kinyitjuk a kaput, beszedjük a pénzt, aztán sírunk, ma már nem járható út. Ha Szíriában helyre lehetett állítani egy középkori lovagvárat, vagy a lebombázott lengyel várakat, városokat újjá lehetett építeni, akkor nálunk miért nem? Nyugat-Európa régen túllépett a velencei charta szellemiségén. Ott nem fordulhatna elő olyan szörnyűség, mint például az, hogy a visegrádi Salamon-torony hiányzó részeit vasbetonból egészítik ki, miközben az eredeti építőanyag kövei itt vannak a közelben. Manapság ha kiesik egy kő, ahelyett, hogy józan ésszel visszafalaznánk, meg kell várni a hatóságok engedélyét, miközben lehet, hogy addigra ledől az egész fal." Cseke szerint ma a bürokrácia miatt nem lehet gazdaságosan üzemeltetni egy várat, ahhoz rugalmasság, jó marketing és főleg látvány kell. Ez utóbbit - véleménye szerint - most csak a hagyományőrzők "magyar virtusú" bemutatói jelentik.
A velencei chartát illetően egyébként minden általunk megkérdezett várüzemeltetési szakember osztotta Cseke véleményét, Horváth pedig példával is szolgált: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) a chartára hivatkozva ugyanazon a napon utasította el a sárospataki Vöröstorony és a füzéri várpalota tetőszerkezetének újjáépítését. Az indoklás szerint az ilyen jellegű ráépítések becsapnák a látogatót - az egyik esetben az eredeti rajzok és leírások hiányára hivatkoztak, míg a másiknál ezek megléte is kevésnek bizonyult az engedélyhez. Horváth szerint ez a hozzáállás csak a jelenlegi állapot öncélú megőrzését jelenti, semmi mást.
A velencei chartára vonatkozó vádakat a KÖH elnökhelyettese, dr. Fejérdy Tamás azonban nem tartja megalapozottnak. "A kérdés ilyen jellegű felvetése meglehetősen általános, illetve általánosító, és a velencei charta sematikus felfogására utal. A tények ugyanis a következők: a velencei charta nem a műemlékvédelemnek, hanem a műemlék-restaurálás, műemlék-helyreállítás elveinek a nemzetközi dokumentuma, tehát nem jogszabály, hanem elvi iránymutatás. Amit viszont elvi iránymutatásként megfogalmaz, az a meglévő örökségi értékek, a valóság tisztelete. Ez az, ami miatt óv attól, hogy bármilyen cél érdekében megsemmisítsék, megváltoztassák vagy akár meghamisítsák ezeket az értékeket. A műemlékek helyreállítása körében sincs helye annak a megközelítésnek, mely szerint a múlt felett korlátlan a jelen hatalma - azaz joga és lehetősége van arra, hogy úgy interpretálja, használja fel az örökséget, ahogyan akarja." Noha Fejérdy szerint a charta alapelve, "az értékek fizikai létének és a hozzátételek hitelességének megőrzése" változatlanul elsődleges cél maradt, az elnökhelyettes úgy véli, hogy a megvalósítás eszközeiben az egyedi esetekhez jobban alkalmazkodó gyakorlat bontakozik ki, mint az elmúlt évtizedekben, amikor a "modern építészet" "ma már elidegenítő hatást kiváltó" anyaghasználata volt divatban. Véleménye szerint mindig volt arra lehetőség, hogy "mértéktartó" kiegészítéseket valósítsanak meg, sőt a műemlék-helyreállítás mai felfogása kétségtelenül megengedőbb a pusztán a műemlék jobb megérthetőségét, átélhetőségét szolgáló, a meglévőhöz harmonikusan illeszkedő kiegészítéseket illetően is - amennyiben azok a hitelesek.
Építsünk egyet
A szakmai berkekben dúló vita ellenére igazi várhasznosítási sikertörténetekkel is találkozhatunk. A legismertebb talán Sümeg esete, ahol egy helyi lakos, Papp Imre 1989-ben vette át kezelésre az addigra életveszélyessé nyilvánított várat az önkormányzattól. Hat testvérével (és a családjukkal) alig egy év alatt megszüntették az életveszélyt, és újra látogathatóvá tették a romokat, majd előbb lovardával, középkori várjátékokkal, majd étteremmel, wellness-szállodával egészítették ki a turisztikai lehetőségeket. A mára komplett idegenforgalmi bázisként üzemelő vállalkozás 150-200 főnek ad munkát Sümegen szezontól függően, ráadásul helyi vállalkozások sorát telepítette rá az iparágra. (A várba vezető úton üzletsor, lovasvállalkozók lesik a turisták kívánságait.) Azt ugyanakkor minden siker ellenére Papp Imre is elismeri, hogy a "várkapitánysághoz" kellően "őrültnek" kell lenni. Ugyanis a vár - ugyanúgy, mint régen - önmagában ma sem lehet nyereséges: "várbirtok" is szükséges, ami mostanában a kiegészítő programokat jelenti.
A Papphoz hasonló, jó értelemben vett "várőrültek" egyébként mintha egyre szervezettebbé válnának az utóbbi időben. A Felső-magyarországi Várak Egyesületén és a Castrum Benén túl "megyei várfőkapitányságok" alakultak, és veszprémi központtal a Dunántúli Várak Kapitánysága is működik. A "várkapitányok" között egyfajta kapcsolati háló alakul, amely többek szerint is rövidesen országos szervezetté fejlődik.
És bármennyire hihetetlenül hangzik, olyan is akad, aki várat épít! Részben ilyen például a Tóth László által 2000-re felépített cserszegi "vár". A korábbi főúri borospince (amely Tóth szerint korábban "valami palotaféle lehetett") helyén épült "vár" a tulaj véleménye szerint "egészséges vállalkozás tud lenni, még kulturális értelemben is", mivel az építmény a vendéglátáson túl a tulajdonos saját gyűjteményeinek, várszínháznak is helyet ad.
Nem tudni azonban, hogy mi lesz a sorsa az ország legismertebb újonnan épített "várának", a soproni Taródi-várnak. A helyiek által nemes egyszerűséggel csak Bolondvárnak nevezett épületet Taródi István építette - gyakorlatilag a saját kezével - 1959-től 2010-ben bekövetkezett haláláig. Az egyes becslések szerint a 150-200 vasúti kocsira elegendő követ befogadó építmény mára valóban várszerű hatást kelt az erre fogékony látogatóban, és bár kétséges, hogy Taródi örökösei mihez kezdenek vele, napjainkra Sopron egyik érdekes idegenforgalmi színfoltjává vált.
A Velencei Charta
1964-ben Velencében, az Építészek és Történelmi Építmények Szakértőinek második kongresszusán született a Műemlékek és helyszínek védelméről szóló nemzetközi ("velencei") charta, melynek ajánlásait Magyarország a kezdetektől fogva tiszteletben tartja.
A charta leginkább vitatott pontjai azok, amelyek kimondják, hogy a társadalmi felhasználással nem lehet megváltoztatni az "épületek eredeti elrendezését és díszítését, e határok között kell tehát elképzelni és megengedni a szokások és rendeltetések fejlődése által megkövetelt új kialakításokat", illetve: "a restaurálás az a művelet, amelynek meg kell őriznie a műemlék kivételes jellegét azzal a céllal, hogy konzerválja és feltárja annak esztétikai és történeti értékét".
